„Köszöntsétek Priszkát és Akvilát, akik munkatársaim a Krisztus Jézusban. Ők életemért saját fejüket kockáztatták, és nekik nemcsak én vagyok hálás, hanem a pogányok valamennyi gyülekezete is. Köszöntsétek a házukban levő gyülekezetet is.” Róma 16, 3-5.

Immár negyedik éve megrendezésre kerül ökumenikus szervezésben a Házasság Hete Magyarországon, melynek idei mottója: „Veled vagyok egész”. Országszerte 30-40 helyszínen különböző programok mutatják be a házasság értékeit 2011. február 13-án kezdődő héten. Ehhez a kezdeményezéshez szeretnénk mi is csatalakozni a mai vasárnapon imádsággal és az igehirdetés témájával is.

Az Apostolok Cselekedeteinek könyve alapján elkezdett sorozatunkban olyan keresztyén embereket vizsgáltunk meg, akik kevésbé ismert bibliai személyek, de akiket Isten mégis nagy feladatokra tudott használni.

A „Házasság hete” című programhoz csatlakozva ma nem egy személyről, hanem egy házaspárról lesz szó. A férfit Akvilának, a feleségét Priszcillának hívták. Az Apostolok Cselekedeteinek könyve egyetlen fejezetben említi őket.  Pál leveleiben viszont hatszor is említi ennek a házaspárnak a nevét. Többek között a Rómabeliekhez írt levelének a végén, ahol a köszöntésekben nagy szeretettel említi Pál Akvila és Priszcilla nevét. Kiderül ebből a köszöntésből, hogy ez a derék házaspár csendben, de végtelen nagy hűséggel végezte azt, amit Jézus Krisztus rájuk bízott, és egy alkalommal ez majdnem az életükbe került. Ma a felolvasott igerész alapján ennek a házaspárnak három jellemvonását szeretném bemutatni, hadd legyen ez követendő példa minden hívő keresztyén házaspár számára.

1.      Akvila és Priszcilla Isten Szentlelke vezetésére figyelő házaspár volt.

„Ezek után Pál eltávozott Athénból, és Korinthusba ment. Ott találkozott egy Akvila nevű pontuszi származású zsidóval, aki nemrég jött Itáliából, feleségével, Priszcillával, mivel Kaludiusz elrendelte, hogy minden zsidó távozzék Rómából. Pál csatlakozott hozzájuk, és mivel ugyanaz volt a mestersége, náluk lakott, együtt is dolgozott velük, ők ugyanis sátorkészítő mesterek voltak.”  ApCsel 18,1-3.

Az Apostolok Cselekedeteinek Könyvéből és Pál apostol leveleiből megtudjuk azt, hogy nem volt könnyű élete ennek a házaspárnak. Többször is kellett lakhelyet váltaniuk, először zsidó származásuk miatt, később pedig a Krisztusban való hitük miatt menekültek. Ők azonban sohasem keseredtek el, hanem Istenre figyelve az új helyzetben és új lakhelyükön is megtalálták helyüket és feladatukat.

Akviláról annyit jegyez fel Lukács itt a Cselekedetek Könyvében, hogy Pontuszból származott. Ez a tartomány a Fekete-tenger déli partvidékén terült el. Azt is megtudjuk, hogy foglalkozása nemezkészítő, sátorponyva-készítő volt, és valamikor Rómába költözött, nős volt. Ott indította be azt a kis üzemet, amelyikben ezt a nagyon kelendő portékát készítették. Bizonnyal jó megélhetésük volt.

Egyszer azonban váratlanul nehéz helyzetbe kerültek. Kr. u. 49-ben Claudius császár elrendelte, hogy minden zsidó hagyja el Rómát, mert állítólag valami „Crestos” nevű illető miatt különféle nyugtalanság támadt a zsidók között.

Amikor Pál apostol második missziói útján Korinthusba érkezett már itt találta ezt a házaspárt. Akvila és Priszcilla Korinthus nagy városában, egy gazdag római provinciában talált menedéket, hogy ott újrakezdjék az életüket. Ideérkezésükkor valószínűleg ők még nem voltak keresztyének. Mint istenfélő zsidók, a zsinagógába jártak, ami, akárcsak a legtöbb nagyobb városban, Korinthusban is volt. Pál apostol, bár a pogánymisszió ügyét szolgálta, de mindenütt elment a zsinagógába, hogy ott a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot hirdesse. Így ismerkedhetett meg Pál ezzel a házaspárral is, akik otthonukba fogadták. A Korinthusban letelepedett házaspárnak ekkor már olyan jól ment az ipara, hogy szükségük volt segítségre, Pál apostolnak pedig megélhetésre.

Ebből pedig nagy áldás származott. Nemcsak megtértek és befogadták az Úr Jézus Krisztust a szívükbe, hanem aktív részesei lettek maguk is az evangélium terjesztésének. Ezzel magukra vonták a zsidó honfitársak gyűlöletét, akik Pált és igehirdetését elutasították, és az apostolt a római helytartó elé vitették. Ezek után Pál a Krisztusban hívő zsidókkal és a megtért pogányokkal egy Titusz Jusztusz nevű megtért korinthusi polgár házába tartotta az istentiszteleteket, így alakult meg Korintusban az első keresztyén gyülekezet.

18 hónap múlva Pál elhagyta Korinthust és Efézusba utazott, ahová vele tartott Priszcilla és Akvila. Ez a hitre jutott házaspár Pál apostol egyik leghűségesebb munkatársa lett. Amikor Pál rövidesen tovább utazik Efézusból, akkor az ottani misszió ügyét erre a házaspárra bízza.

Az első, ami kitűnik az ő hányatott életükből, hogy ők Isten vezetésére figyelő házaspár voltak. Készek voltak mindig mindent otthagyni, ha ez volt Isten Szentlelkének útmutatása, és odamenni, ahol Isten használni akarta őket, és végezni azt, amit ott kaptak feladatul. Voltak az életükben olyan korszakok is, amikor látszólag semmit sem kellett tenniük, de a puszta jelenlétükkel, a megszentelt életükkel is tudták hathatósan szolgálni Jézus Krisztust.

Így működik az Isten kegyelme, ilyen az Ő szervezése. Így készíti elő az övéinek az útját, a kapcsolatokat. Nemcsak feladatokat ad, de azt is megadja, ami szükséges ahhoz, hogy feladataikat elvégezzék. Az élő Isten irányítja az eseményeket, kezében tartja a mi személyes életünket. Akvilának előbb 2000 km-t kellett megtennie Pontuszból Rómába. Aztán Rómában ott kellett hagynia mindent: a kialakult vevőkört, a műhelyt, az emberi kapcsolatokat, talán még a szerszámait is, és elmenni ezer km-re vissza keletre, Korinthusba. De ő nem háborog, hanem itt is feltalálja magát, elindul a nulláról, dolgozik és megint híre lesz a cégének, nevének, és ott találkoznak Pál apostollal, aki által aztán teljesen megváltozik ennek a házaspárnak az élete.

Pál apostolt ismerve, biztosra vehetjük, hogy nem sokáig várt azzal, hogy Jézusról beszéljen Akvilának és Priszcillának. Lehet, hogy munka közben is, de munka után, vagy a szüneteiben bizonyosan ez a házaspár rövid idő alatt olyan erős hitre jutott, hogy mindenre készek lettek Jézusért. Így váltak aztán használhatókká az Isten kezében. Nem háborogtak, hogy örökké költözni kell, mert Korinthusból is tovább kellett menniük még jó négyszáz km-t keletre, Efézusba. Otthagyták a műhelyt és mentek tovább, és ott végezték a szolgálatot, ahol Jézus megbízta őket ezzel.

Boldogok azok a házaspárok, akik a hitben is így egyek tudnak lenni. Boldog az a házaspár, amelyik így rá tud hagyatkozni Isten vezetésére, mert újra és újra csodálkozva tapasztalhatja, hogy vezeti őket Isten, és mindig jó helyre vezeti, és nem egyedül küldi őket, hanem Ő maga is velük van.

2.      Akvila és Priszcilla Isten egyházát szolgáló házaspár volt

„Eközben Efézusba érkezett egy Apollós nevű alexandriai származású zsidó férfi, aki ékesen szóló és az Írásokban jártas férfi volt… Igen bátran kezdett beszélni a zsinagógában is. Amikor meghallgatta őt Akvila és Priszcilla, maguk mellé vették, és még alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját.”ApCsel 18,24,26

Akvila és Priszcilla nemcsak kiváló vendéglátó volt, de életükkel, házasságukkal és bizonyságtételükkel is Isten egyházát szolgálták. Efézusban ők azok, akik felfedezik Apollóst, maguk mellé veszik, hogy számára még pontosabban megmutassák az Isten útját. A tehetséges és nagytudásu Apollós pedig ennél, az egyszerű kétkezi munkás, sátorkészítő házaspárnál ismeri meg Jézus Krisztust. Később pedig az efézusi gyülekezetből ők küldik ki Apollóst az ige hirdetésének szolgálatába a korinthusiakhoz, ahol korábban ők is szolgáltak.

Ez a házaspár vagyonával, otthonával és házasságával, közös bizonyságtételükkel az Isten egyházát szolgálta. Ennek a házaspárnak az életében azt figyelhetjük meg, hogy ők a munkájukból nem meggazdagodni akartak, csak megélni. Meggazdagodni is szabad, önmagában az sem bűn. Akvila és Priszcilla azonban bizonyos volt, hogy Isten a lelki munkában is használni akarja őket, erre pedig idő kell. Az ehhez szükséges időt szabadon kell hagyni. Aki felismeri, mint ahogyan ők ezt felismerték, hogy a lelki szolgálatban is használni akarja őket Isten, azok erre készek.

Nagy kísértés ma, az élni a lehetőségekkel, és minél többet szerezni. Sok embert éppen ez szédít meg, hogy az, amit Isten eszközként akar a kezünkbe adni, céllá válik. A pénzt például eszköznek adta Isten. Nem arra való, hogy gyűjtsük, hanem, hogy elköltsük, mégpedig arra, amire Isten adta eszközül a kezünkbe. De vigyáznunk kell, hogy ne váljon az eszköz céllá, mert ez sok baj forrása.

Sajnos sokan mindent alárendelnek annak a célnak, hogy minél többet szerezzenek és gyűjtsenek. S ha egy hívő ember mindent alárendel ennek, annak a vége az, hogy az Úrral való közösség is a pénzgyűjtés céljának rendeltetik alá. Akkor a vasárnapi istentiszteletre is csak akkor jön el, ha olyan idő van, hogy nem tud dolgozni, vagy éppen nem jött össze valami jó munka arra a napra. Akkor nem az a fontos, hogy Isten mit akar velünk, hogy Isten mire akarja használni még az anyagi javainkat is, amikért megdolgoztunk, és amiket az Ő kegyelméből, áldásával megszerezhetünk. Akkor már nem az Isten osztja be az idejét, hanem az is alá van rendelve a minél többet szerzésnek.

Akvilának és Priszcillának úgy látszik nagyon jó szakmája volt, ugyanis nagy kereslet volt ebben az időben a vízhatlan szövetre, a nemezre, és a sátorponyvára. De Akvila számára világos volt, hogy Isten előtti felelősséggel meddig mehet el, és milyen árat szabad fizetni azért, hogy gyarapodjék, s hol kell megállni. Még nagyobb bevételre is szert tehetett volna, de akkor nem mehettek volna Pállal együtt szolgálni, nem végezhették volna az Istentől kapott feladatukat. Nekik az örök élet számára kell „termelniük”, és nem e világnak. Ők embereket akarnak Jézushoz vezetni. Annyit dolgoznak, hogy szabadok maradjanak az Istennek való szolgálat végzésére. „Nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki belőle. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Mert akik meg akarnak gazdagodni, nagy kísértésbe és csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amik az embereket pusztulásba döntik.” És ezután írja Pál apostol azt a szállóigévé vált mondatot: „minden rossznak a gyökere a pénz szerelme.” (1Tim 6, 6-10).

3.      Akvila és Priszcilla házassága Isten dicsőségét szolgálta

„Köszöntsétek Priszkát és Akvilát, akik munkatársaim a Krisztus Jézusban. Ők életemért saját fejüket kockáztatták, és nekik nemcsak én vagyok hálás, hanem a pogányok valamennyi gyülekezete is. Köszöntsétek a házukban levő gyülekezetet is.” Róma 16, 3-5.

A harmadik dolog, ami fontos az ő szolgálatukban, hogy házasságukkal is Isten dicsőségét szolgálták. A gyülekezetben végzett szolgálatuk mindig Istenre mutatott, ők maguk pedig mindvégig csendesen a háttérben maradtak. Nem a maguk akarata szerint éltek, hanem Isten ügyének rendelték alá házasságukat és mindig ott szolgáltak, ahová Isten küldte őket. Ez a házaspár tudott segítőtárs lenni Pál apostol mellett.  Komolyan vették az evangélium ügyéért való imádkozást. Nem tekintették úgy, hogy őket háttérbe szorítja a „nagy” Pál. Míg Pál a zsinagógában vitázott a zsidókkal és igyekezet őket meggyőzni a Krisztus evangéliumáról, addig Akvila és Priszcilla a hátérben maradva imádkoztak ezért a munkáért. Mert nem az a fontos, hogy mit végez valaki az evangéliumért, hanem hogy kinek végzi azt a szolgálatot.

Az evangélium terjedésében fontos volt az is, hogy az ő otthonuk templommá vált. Külön kihangsúlyozva említi Pál apostol: „köszöntöm a házuknál levő gyülekezetet.” Ott volt egy házi közösség. Mindenki tudhatta, hogy aki Jézus Krisztust keresi, látogassa meg Akvilát és Priszcillát, és ott hallhat Róla, megtapasztalhatja szeretetének jelenlétét otthonukban. Akvilla és Priszcilla úgy tudta megélni házasságát, hogy azt is Isten dicsőségének szolgálatába állította.

Akvila és Priszcilla alázattal fogadta el Istentől a helyét és helyzetét. Tudomásunk szerint nekik nem voltak gyermekeik, de efölötti csalódásukat láthatólag jól viselték. Minden energiájukat és odaadásukat, és mindenüket, amijük csak volt, az Úr szolgálatába állították. Nem lázadoztak az Úr ellen a gyerektelenség miatt, hanem ezt is elfogadták az Úrtól, s megértették, hogy házasságuk akkor sem értelmetlen és céltalan, hiszen a keresztyén misszióban való szolgálatuk által számtalan olyan „lelki” gyermekük lehetett, aki az ő bizonyságtételük, szolgálatuk által jutott hitre. Ez a lehetőség ma is nyitva áll a gyerektelen házaspárok előtt, és ismerünk is számtalan olyan példát, amikor házaspárok egész életüket Isten szolgálatába állították. Így lesz a szomorúságból áldás saját életükben és a másokéban is. Vannak olyan hívők is, akik sohasem nősültek, nem mentek férjhez vagy elvesztették házastársukat, egyedül állnak az életben, de ezt az ürességet az Úr be tudja tölteni, teljessé és gazdaggá tudja tenni. Gondoljunk csak Pálra, erre a magányos emberre. Milyen sok boldogságról mondott le önként, de mennyivel több áldást kaptak így mások. Vérszerinti családja nem volt, de annál nagyobb volt az ő lelki családja, mindazok, akik az ő szolgálata által lettek Isten gyermekeivé.

Gondolkozzunk el ma azon, akár egyedül állunk, akár keresztyén házasságban élünk, hogy Isten Lelke által vezethető emberek vagyunk-e? És amikor egy-egy váratlan esemény történik az életünkben készek vagyunk-e engedelmeskedni akkor is Istennek? Tudjuk-e Isten ügyét szolgálni minden helyzetben, magányosan vagy éppen a házasságunkkal? Felismertük-e azt, hogy vagyonunk, földi javaink, családi otthonunk is eszköz lehet Isten kezében? Felismertük-e már, hogy hol a helyünk? Mindenképpen akkor lehetünk boldogok, ha azon a helyen vagyunk, ahová Isten állított minket. Ha Istenre figyelünk, ha rá alapozzunk életünket, és neki szánjuk oda magunkat, akkor tud minket nagy dolgokra használni az Úr. Ámen.

"Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Jn 3,16

Tisztelettel: Mészáros Zoltán

http://www.bonyhad.reformatus.hu
http://www.bonyhadireformatusok.network.hu
http://www.bonyhadireformatusok.blogspot.com