Az elszalasztott alkalom

„Néhány nap múlva pedig megjelent Félix a feleségével, Druzillával, aki zsidó származású volt. Magához hivatta Pált, és meghallgatta őt a Krisztus Jézusban való hitről. De amikor az igazságról és az önmegtartóztatásról meg a jövendő ítéletről kezdett beszélni, Félix megrémült és így szólt: „Most menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hívlak.” Ap.Csel. 24: 24-26

    A felolvasott igerészben van egy kicsi szó, melynek jelentősége mégis nagy. Ez a szó a „most”. A most egy egészen rövid pillanatot jelent, mégis sok minden függ tőle egy ember életében. A mai történetben Félix és Druzilla számára ez a „most” azt jelenti, hogy ebben a pillanatban hozott döntésüktől függ az üdvösség, az örök élet elnyerése vagy elvesztése. Minden ember életében megvan ez a különös pillanat, a „most”. A Pál apostol bizonyságtételét hallgató Félix és Druzilla számára akkor, ott érkezett el az a pillanat, amikor nekik dönteniük kellett. Ez a pillanat tele van kegyelemmel, figyelmeztetéssel, és az új kezdet lehetőségével. De sajnos ők elmulasztják a döntő pillanatot. Félix ahelyett, hogy döntene, finoman elutasítja Pált: „Most eredje el, de ha alkalmat találok, majd ismét hivatlak.” A helyzet jobb megértéséhez tudnunk kell néhány dolgot erről a két emberről.          

Félix rabszolgasorból emelkedett egyre magasabb pozícióba a Római Birodalom katonájaként. Történetünk idején Júdea római helytartója volt, ugyanazt a tisztséget töltötte be, amit korábban Poncius Pilátus. Félix nagy pompában élt Cézárea városában levő királyi palotájában. Kegyetlen és önző ember volt, aki kicsapongó életet élt. Felesége Druzilla, aki zsidóasszony volt, már a harmadik felesége Félixnek. Előkelő asszony, aki királyi vérből származott, mivel Nagy Heródes unokája volt. Félix teljesen pogány ember, Druzilla viszont vallásos zsidó, de valójában mindketten csak a testi vágyaiknak éltek. Ez a két ember kapta itt az Isten kegyelmének nagy „most” – ját.

                Különös, ahogyan egy-egy embernek az életében egyszer csak érezhetővé válik az Isten jelenléte. Az ember éli a mindennapjait, magával van elfoglalva, eszébe se jut Istenre gondolni, egyszer csak mégis „útjába áll” az Isten. Nem lehet kikerülni a vele való találkozást, dönteni kell mellette vagy ellene. Ezen a napon 70 római lovaskatona egy foglyot kísért be Cézáreába. Gyakran előfordult ilyesmi, Félix számára ez mindennapos megszokott esemény. Most mégis ez a zsidó fogoly valahogy felborítja Félix lelki nyugalmát. Egyszer csak így szól a feleségéhez: van itt egy különös fogoly, Pál, aki folyton Krisztusról beszél, akit keresztre feszítettek Pilátus idején, de állítólag feltámadt, gyere, hallgassuk meg ezt az embert!

„Néhány nap múlva pedig megjelent Félix a feleségével, Druzillával, aki zsidó származású volt. Magához hivatta Pált, és meghallgatta őt a Krisztus Jézusban való hitről.” Nem bírói tárgyalásra, hanem olyan magánbeszélgetés-félére hívták Pált, a foglyot. Pál pedig ennek a gőgös és kegyetlen helytartónak és feleségének beszélni kezd Jézusról. Pál rövid igehirdetése az igazságról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről szólt. Az apostol nem azt mondta, amit ők hallani szerettek volna, nem kedves beszéddel akarta megnyerni őket, hanem nyíltan és bátran hirdette nekik Isten szavát. Megtérésre hívás, de feddés és figyelmeztetés is volt egyben. Nem a maga ügyét akarta menteni Pál, hanem ennek a két embernek a lelkét, akik még a sátán kezében voltak. Pál beszéde kemény és felrázó volt, mert addig nincs kegyelem és bűnbocsánat, amíg valaki nem jut el bűnei felismerésére és megbánására.

Ekkor következett el Félix és Druzilla számára az a bizonyos sordöntő „most”. Végre ez a két ember meghallotta, amit még soha senkitől nem halottak, amit soha senki nem mert nekik megmondani: az igazságot. Az igazságot saját lelkük állapotáról, saját életükről és a fölöttük álló isteni ítéletről. Milyen különös, hogy a beszélgetés során egyszer csak megcserélődtek a szerepek, a fogoly Pál lesz a vádló és a bíró székben ülő Félix a mellette remegő Druzillával a vádlott. Milyen hatalmas erejű igehirdetés lehette az, és micsoda halálos csend támadt, amikor Pál befejezte a beszédét. Mi minden mehetett végbe ennek a két embernek a lelkében ezekben a percekben. De most már csak egy a kérdés, hogy Félix és Druzilla mit választanak, mit kezdenek a kapott lehetőséggel, a „most” - tal?

Félix érdeklődő és nyitott volt az új dolgok iránt, szívesen és örömmel hallgatta meg Pált. Azonban nem volt őszinte ember még önmagával szemben sem tudott az lenni. Amikor az igazágról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről hall, megijed ugyan, de nem tud, nem mer dönteni. Megszólal a lelkiismerete, de hamar elaltatja. Ugyanakkor Félix pénzsóvár ember is volt. Meggyőződött róla, hogy Pál ártatlan, mégis fogságban tartotta két évig, mert azt remélte, hogy pénzt fog kapni tőle. Kemény szívű és kegyetlen volt, a maga hasznát kereste, a zsidóknak akart kedvezni, ezért leváltása után is fogságban hagyatta Pált. Isten igéje tükröt tartott eléje, szembesült valós énjével, de életén változtatni mégsem tudott.  Így olvassuk az igében: „Félix megrémült és így szólt: Most menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hívlak”. Félix tehát megértette a Pál által hirdetett dolgokat és nem tudta könnyen túltenni magát ezeken, sőt igen megrémült. A hideg és kemény szívében most megmozdult valami. Sokan vannak így, akiket egyszer valamikor szíven talált az ige. De hogyan tovább? Sajnos Félixet az ijedsége nem vezette el a bűnei megbánásáig. Megrendüléséből csak zavar és mentegetőzés lesz. Nem mondja, hogy nincs igaza Pálnak, de nem is tud dönteni mellette. Most nem – majd holnap, vagy valamikor, „amikor alkalmat találok”.

De sokszor hallani ma is ezt. Most nem tudok templomba menni, majd később, ha alkalmat találok. A sátán legnagyobb csapdája, amikor az ember az Isten által készített kegyelmi lehetőséget, drága alkalmat elhalasztja. Istenem légy egy kis türelemmel hozzám. Én igazán komolyan akarom venni, amit mondasz csak nem most, majd később, majd ha alkalmasabb lesz.

De sokszor van úgy, hogy meghallgatjuk a vasárnapi prédikációt, szép elhatározások születnek a szívünkben, de aztán hazamegyünk, és mindem marad a régiben. Pedig tudjuk, hogy igaz, amit az Isten Igéje mondott, tudjuk, hogy dönteni kell. A mai Ige azonban éppen arra tanít minket, hogy a „most nem” az mindig „soha nemet” jelent. Félix ugyan még többször is hivatta Pált, de a nagy „most” a kegyelem ideje már elmúlt a számára. A szíve újra bezárult és még jobban megkeményedett. Az Isten által számára készített alkalmas időt elmulasztotta és így többé már képtelen megtérni és megváltozni. Az Isten kegyelmes szava, amelyet nem tartunk meg, és melynek nem engedelmeskedünk, ítéletté lesz számunkra, és még inkább megkeményít. Ezért figyelmeztet az ószövetségi Ige: „ Ma ha az ő szavát halljátok meg ne keményítsétek a ti szíveteket.”

Sok mindent el lehet halasztani az életben, de az Istenhez való térésünket, a bűneinkkel való leszámolást nem szabad halasztgatni, az Isten által elkészített alkalmas időt el ne mulasszuk. Erről szól egyik kedves énekünk, amelyet Füle Lajos szerzett:

1.        „Siessetek hamar lejár, / Kegyelme már régóta vár. / Ma még lehet ma még szabad, / Borulj le a kereszt alatt! /

2.        Ha elkésel, mi lesz veled? / Hogy mented meg a lelkedet? / Lezárul a kegyelmi út. / Lelked örök halálba jut. /

3.        Elszáll a perc, az életed: / Ma még, ha jössz elérheted. / Ne késs tovább, ne várj tovább: / Ma kérd Atyád bocsánatát./