Alapige: 2Krón 18,18-27

“Mikeás pedig ezt mondta: Halljátok az Úr igéjét! Láttam az Urat trónján ülve, és az egész mennyei sereg ott állt a jobbján és balján. És ezt mondta az Úr: Ki fogja rászedni Ahábot, Izráel királyát, hogy fölvonuljon és elessék Rámót-Gileádnál? Erre az egyik ezt mondta, a másik azt mondta. De előlépett egy lélek, megállt az Úr előtt, és így szólt: Majd én rászedem őt! Az Úr ezt kérdezte tőle: Hogyan? Az így felelt: Elmegyek, és hazug lélek leszek minden prófétája szájában. Az Úr pedig így szólt: Így csakugyan rá tudod szedni. Menj és tégy így! Íme így adott az Úr hazug lelket valamennyi prófétád szájába. Az Úr kimondta vesztedet. Ekkor odalépett Cidkijjáhú, Kenaaná fia, arcul ütötte Mikeást és ezt mondta: Talán eltávozott tőlem valamerre az Úr lelke, és csak veled beszél? Mikeás így felelt: Majd meglátod azon a napon, ami-kor szobáról szobára mész, hogy elrejtőzz. Akkor ezt parancsolta Izráel királya: Fog-játok Mikeást, vigyétek Ámón városparancsnokhoz és Jóás királyfihoz, és mondjátok: Ezt parancsolja a király: Vessétek börtönbe, és szűkösen tápláljátok kenyérrel és vízzel, amíg békében vissza nem térek! Mikeás így szólt: Ha csakugyan békében térsz vissza, nem az Úr beszélt általam. Majd ezt mondta: Hallja meg ezt az egész nép!”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy a színed előtt csendesedhetünk el itt most. Köszönjük, hogy fogadsz minket így, ahogy vagyunk, és ilyen állapotban, amiben éppen vagyunk. Köszönjük, hogy azzal a reménységgel siethettünk hozzád, hogy másként mehetünk el megint, mint ahogy érkeztünk.

Köszönjük, hogy oly sokszor levettél már rólunk terheket, megajándékoztál kincsekkel. Köszönünk minden szót, ami úgy érkezett meg hozzánk, mint a te személyes igéd. Ajándékozz meg ma este is ilyennel.

Köszönjük, hogy máris felemeled a tekintetünket. Köszönjük, hogy arról az örök bol-dogságról, üdvösségről, hófehér, tiszta ruháról énekelhettünk, amire olyan ritkán gondolunk. Egyelőre itt tülekedünk a magunk olyan-amilyen ruhájában. Néha megtépik még azt is, meg mi is megtépünk másokat. Olyan sokszor csak lefelé nézünk, és lehúznak a gondok, a hiányaink, a szorongásaink. Köszönjük, hogy ma este mindannyiunk tekintetét föl akarod emelni.

Könyörülj rajtunk, Istenünk, és ragyogtasd fel előttünk a láthatatlanokat. Adj nekünk hitet, hogy úgy tudjunk járni, mint akik látták a láthatatlanokat. Kérünk, legyen erő most abban a szóban, ami elhangzik. Tedd azt igévé, hogy úgy tudjunk hűségesen helytállni itt, hogy közben legalább olyan komolyan vesszük a láthatatlanokat, mint a láthatókat. Segíts el minket a teljes valóság látására. Segíts el minket oda, hogy komolyan számolunk veled, és teljes bizalommal számítunk rád, hogy igazán hiszünk.

Kérünk, plántáld el a szívünkbe, vagy erősítsd meg bennünk ezt a beléd vetett hitet.

Ámen.

Igehirdetés

Próbáljunk visszatérni Jósáfát életéhez, amit abbahagytunk néhány héttel ezelőtt. Arra emlékszünk, hogy a Krisztus előtti 9. század közepén volt ő a déli országrésznek, Júdának a királya. Dávid utóda volt tehát, és abban az országban uralkodott, amelyiknek a lelkisége-szellemisége jobb volt, mint a lassan elpogányosodó északi országrészé. Szépen indult a pályája, legfőbb törekvése az volt, hogy kereste az Urat, kiirtotta a bálványokat, kivitte a Szentírás tanításait a nép közé.

Láttuk azonban, hogy később egyre job-ban belebonyolódott egy csapdába. Nem volt elég éber, egy ponton nem volt engedelmes Istennek, és ez az északon uralkodó elpogányosodott Aháb király szinte az igézetébe kerítette a jó szándékú és bizonyos tekintetben naiv Jósáfátot. Túl korán megegyezett vele valamiben, és csak utána kérdezte meg Istent: mi az Ő akarata. S amikor a sok hamis próféta után megszólalt ez a Mikeás, akiről most olvastunk, és elmondta, mi Isten akarata, Jósáfát akkor már nem engedelmeskedett neki. Isten kifejezett kijelentése ellenére elment Ahábbal egy o-lyan háborúba, ami aztán majdnem végzetes lett az ő számára is.

Ezeknek az eseményeknek a hátterébe enged belátni bennünket ma este ez az ige. Ma Isten mintegy felemeli a függönyt, és beláthatunk a mennybe. Négy jelenet leírása sorakozott itt egymás után, amit most hallottunk a Szentírásból. Az első valóban a mennyben játszódik. Mikeás ezt mondta: “Láttam az Urat trónján ülve, és az egész mennyei sereg ott állt a jobbján és balján.” Néha megengedi Isten, hogy az övéi belássanak a láthatatlanokba. Vagy ha nem láthatunk be, akkor megengedi, hogy higgyük mindazt, amit Ő kijelentett nekünk a láthatatlanokról.

A Biblia egyik alaptanítása az, hogy a valóságnak két nagy szektora van: a láthatatlanok és a láthatók. Ami látható — állítja a Szentírás — a láthatatlanokból állt elő. A láthatók a valóságnak az a része, amit az öt érzékszervünkkel meg az értelmünkkel any-nyira-amennyire megismerhetünk. De nem ez a teljes valóság. Van a valóságnak a másik nagy része, birodalma, a láthatatlanok, maga a láthatatlan Isten is, és a valóságnak ezt a részét a hitével érzékeli az ember. De a hitével ugyanolyan realitásnak érzékeli, mint amikor megfogom itt a szószék párkányát, és a tapintásommal érzem, vagy ha nagyot odacsapok, hallom, hogy itt valami van. A hitünkkel ugyanígy valóságnak érez-zük a valóságot, annak a láthatatlan részét.

Mai igénk pontosan erre irányítja figyelmünket, mert annyira lehúzza tekintetünket és gondolatainkat a látható, hogy sokszor hívő emberek is ritkán gondolkoznak a láthatatlanokon. Itt is állt a nagy dínomdánom, megszületett az egyesség, kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött egy-mással a két király. Megpecsételik néhány serleg borral, nagy éljenzés. Hamis próféták sokasága igazolja azt, amit a király Isten nélkül elhatározott. Peregnek az esemé-nyek, készülnek a háborúra. Aztán felvonulnak, és senkit nem érdekel, mit szól ehhez Isten. Kell-e ezt csinálni, ezt kell-e most csinálni? Mi Istennek a szándéka? Aki ennek a világmindenségnek az Ura, az vajon mit akar ezekkel az emberekkel? Függetlenítették magukat Istentől. Ez a bűn lényege mindig.

Akkor Mikeás, mint egy hatalmas mutatóujj, bemutat a mennybe, és azt mondja: odafigyeljetek, hogy ott mi történik. Előbb ott dőlnek el a dolgok, aztán következnek a földi események. A rúgók ott működnek a láthatatlan világban. “Láttam az Urat trónján ülve, és az egész mennyei sereg ott állt jobbján és balján.” A mindenség Urát látja Mikeás. A mindenható Isten egyedülálló hatalmát, hasonlíthatatlan fenségét. Azt a dicsőséget, amivel csak Ő rendelkezik. Lát-ja és átéli azt, hogy Isten az egyetlen, akinek a számára nincs lehetetlen, aki nincs kiszolgáltatva senkinek és semminek. Akivel nem történhet akármi, — semmi nem történhet, mert minden az Ő akaratából történik. Fölfoghatatlan mértékben felette áll mindennek. Teljhatalmú, örökkévaló, mindenütt jelen lévő. Föl sem tudjuk fogni ezeket a megjelöléseket.

Samária piacán két trónuson ott feszít Izráel és Júda királya, és így születik a nagy elhatározás: hadba vonulnak. Aki lát-ja az Urat trónján ülni, annak a számára nevetségesek ezek a kiskirályok. Olvastuk azt is, hogy felvették a legdíszesebb ruhájukat. Még egymással is versengve: nekem különb van ám! Nekem divatosabb! — micsoda nevetséges gondolatok ahhoz képest, hogy az Úr uralkodik. Ez a két királyocska ott lenn a hatalom paródiája ahhoz képest, aki a Mindenható. Egyszerre mindennek megváltozik a jelentősége, a fontossága, az értéke annak a számára, aki látja az Urat. Vagy mivel most hitben járunk és nem látásban, aki valóban hiszi, hogy az Úr uralkodik. Egyszerre nem kiskirályok kegyeiért harcol az ilyen ember, hanem a nagy Isten kegyelmét akarja megragadni. Egyszerre lemond arról, hogy jót mondjanak ezek róla. A legfontosabb az, hogy az Isten meg legyen elégedve vele. Egyszerre nem fél ezektől, még ha fenyegetik sem, még ha pofozkodnak sem — ahogy itt Mikeással tették. Kicsodák ennek a világnak a hatalmasai az egyedül hatalmas Istenhez képest, akié minden hatalom és minden dicsőség mennyen és földön?

A leghétköznapibb dolgainkat egészen másként végeznénk, ha a hitünkkel a mindenható Istenre tekintenénk sokkal gyakrabban, folyamatosan, mindig újra. Ha annak ismernénk meg Istent egyre jobban, aki Ő, akinek kijelenti magát. Ha komolyan vennénk ezeket a csodálatos jelzőket, amikkel csak Őt illethetjük, amik közül néhányat az előbb említettem. Hinni azt jelenti: ismerni az Urat, és minden helyzetben számolni vele úgy, mint Mindenható és minket kimondhatatlanul szerető Úrral. Sok-sok félelemtől megszabadulnánk. Sok félelem nem válna szorongássá, ami befészkeli magát a szívünkbe, és belülről emészt. Ami miatt lehervad a mosoly sok ember arcáról. Ami miatt egyre ráncosabb lesz a homlokunk, meg az arcunk. Látni az Urat a maga dicsőségében, és dicsőíteni Őt mint Urat. Azok a gondok, amiket így is hordoznunk kell, azok a terhek, amik így is nehezek, mégis egészen más súllyal nehezednének ránk, ha lenne mennyei látásunk, ha igazán hinnénk, ha komolyan vennénk a láthatatlanokat.

Végignéztem a Bibliának azokat a legismertebb jeleneteit, ahol megadatott embereknek, hogy bepillantsanak a mennybe. Ézsaiás könyve 6. részének az elejéről volt szó nem olyan túl régen egy csütörtök este. Ézsaiás is beleremeg, amikor látja az Urat az Ő dicsőségében, és hallja az angyalok dicsérő énekét: Szent, szent, szent az Úr, a Seregek Ura, és teljes az egész föld az Ő di-csőségével. És az Úr palástja betölti az e-gész kozmoszt. Láttuk, hogy mit jelent ez.

Vagy a Jelenések könyvének 4. és 5. csodálatos fejezete, ahol a mennyei istentisztelet liturgiáját olvashatjuk. Ott van a Bárány még mindig halálos sebbel. És senki nem tudja elvenni a mindenható Isten kezéből a hétpecsétes könyvet, vagyis senki nem tudja az Ő akaratát, a történelmet meg-valósítani, csak a Bárány. Senki, még csak ránézni sem mer a könyvre, és a látnok János már elkeseredik: mi lesz így? S a Bárány odalép, egy könnyed mozdulattal elveszi és feltöri. Egyedül Ő képes, de Ő képes megvalósítani a Mindenható akaratát. Utána az egész mennyei világ leborul előtte, és imádja a Bárányt.

Van nekünk fogalmunk arról, mekkora a mi Istenünk? Hogy ki az a Jézus, aki meghalt helyettünk a Golgota keresztjén? Hogy mit jelent ez: “Néki adatott minden hatalom mennyen és földön”? Illik akkor, hogy egy hívő ember is remegjen? Hogy istentelen kiskirályok tetszését keresse? Hogy ne merjen állhatatosan ragaszkodni a Mindenhatóhoz, akinek van hatalma őt meg-védeni, megáldani, nehézségeken átvinni, minden szükségessel ellátni, szorongatott helyzetből kiszabadítani?

Jó lenne, ha ma odatapadna a lelki tekintetünk arra a kicsi résre, amiről felemeli a függönyt a mi Urunk itt az igében, és beláthatunk a mennybe, és nem vennénk le a hitünknek a szemeit a mi mindenható Istenünkről. Akkor tudnánk helyesen értékel-ni az eseményeket, akkor nem szorítaná ki sok hiábavaló dolog a legfontosabbakat, vagy az egyedül fontosat az életünkből. Akkor tudnánk azzal tölteni ezt a rövid éle-tet, amire adta a mi Urunk.

Hadd időzzek még itt, a többiről inkább rövidebben beszélek. Eszembe jutott a Zsidókhoz írt levél 11. részének az a néhány gyönyörű verse, amelyik Mózesről mondja el ugyanezt. Azért volt olyan erős szívű, mert látta a láthatatlant. “Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó lánya fiának mondják. Mert inkább vá-lasztotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett. Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlant.” Ezt jelenti hinni. S mi következik abból, ha valaki olyan nagynak látja az Urat, amekkora Ő? Tiltakozott valami olyan döntés ellen, ami nagyon előnyösnek látszott volna, hogy a Fáraó adoptált unokája legyen. Inkább választja — van bátorsága dönteni az Isten népe mellett, pedig az sanyarúsággal járt, amaz meg gyönyörűséggel. Mert nagyobb gazdagságnak tartotta az Istennel való közösséget, mert a megjutalmazásra tekintett. Tudta, mi lesz a végén ennek az útnak. Inkább most legyen sanyarú, de arról a kincsről nem akar lemondani. Elhagyta Egyiptomot, a szolgaságnak és a bűnnek a hazáját. Nem félt a király haragjától, mert erős szívű volt, mint aki látta a láthatatlant.

Azt hiszem, nem kell azt magyarázni, hogy olyan időket élünk, és egyre inkább olyanná válik ez a világ, amikor erős szívű keresztyénekre van szükség. Amikor a teddide-teddoda, erre hajlok-arra hajlok bizonytalan, tétova emberek előbb-utóbb eles-nek, és átszáguld rajtuk a világnak a szekere. Csak aki tud ragaszkodni, kitartóan ragaszkodni ahhoz az Istenhez, akinek a szeretete felemelte őt, aki embert csinált belőle, aki bocsánatot adott, aki gyermekévé fogadott. Kitartóan ragaszkodni, újra és újra tiltakozni az ellen, ami tőle elszakítana, és újra és újra megkapaszkodni az Ő ígéreteiben és Őbenne magában.

Mikeás ebben a nagy szellemi viharban, amiben élt, ezért lehetett áldássá ott mindenkinek. Az egyetlen ember, aki tisztán lát, az egyetlen ember, aki igazat mond, az egyetlen ember, aki megmentette volna a népet, ha hallgatnak rá. Az egyetlen, aki tudja mi az Úr akarata, és azt meri képviselni egyedül is. Aki mer az árral szembe is úszni, mert tudja, kinek a küldetésében jár. Látja az Urat az Ő trónján ülni, és az egész mennyei sereget az Ő jobbja és balja felől állni. Ez az első jelenet.

A második ennek a folytatása, amikor megszólal az Úr és azt mondja: Ki menne el, hogy becsapja Ahábot, hogy veszedelembe sodorja magát? Ez a szakasz sokaknak nagy fejtörést okoz. Milyen Isten az az Úr, aki ezért akar elküldeni valakit, hogy becsapja a királyt és így veszedelembe kerüljön? Aztán akad is egy lélek, aki azt mondja: majd én, mert én hazug lélek leszek az ő prófétáinak a szájában, és Aháb hinni fog a hazugságnak. Jobban fog hinni annak, mint a Mikeás által hirdetett igazságnak. Elmegy a háborúba, és ottmarad. (Így is lett, sajnos. Ebből a csatából már nem tért vissza Aháb.) És akkor Isten elküldi ezt a hazug lelket. Hogy fér ez bele a kegyelmes, jóságos Istenről alkotott gondolatainkba?

Ez úgy fér bele, hogy nem ezzel kezdődött, hogy Isten rászabadította a hazug lelket Ahábra, hanem azzal kezdődött, hogy Aháb előtte hallotta Isten igéjét. Ahábnak számtalan lehetősége volt arra, hogy engedelmeskedjék Istennek, hogy higgyen azoknak a prófétáknak, akiket az Úr küldött hoz-zá, és akik életük kockáztatásával is hirdették neki az igaz igét. De ő min-dig megkeményedett, ellenállt, nem hitt. Még ha meghallgatta is őket, már előre tudta, hogy nem fog hinni neki, és nem is hitt. Ezek után a bűne lett a büntetése. A megátalkodott embert Isten néha így ítéli meg. Ha ennyire nem akarsz hinni az Úrnak, akkor reád bocsátom a hitetlenség lelkét, a kételkedés lelkét.

Hogy írja ezt Pál apostol az utolsó időkről szólva? Ezt olvassuk: “Ezért szolgáltatja ki őket Isten a tévelygés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak, hogy ezáltal mind azok elvegyék ítéletüket, akik nem hittek az igazságnak, hanem a hamisságban gyönyörködtek.” (2Thess 2,11-12) Itt is arról van szó: Isten küldött hozzájuk prófétákat, de nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek a hamisságban. Újra és újra inkább a hazugságot fogadták el, mint Isten igaz beszédét.

Mikor lejár az idő, hogy újabb és újabb próféta jön és mondja az igazságot, akkor Isten ítélete abban áll, hogy a hazugságnak hisznek és a tévelygés hatalmának kiszolgáltatja őket. Van ilyen. Nem ezzel kezdi Isten. Azzal kezdi, hogy számtalan kísérletet tesz arra, hogy megmentse a legkeményebbet is. De ha az ellenáll az igaz Istennek, akkor Isten leveszi róla a kezét, és meghagyja a maga hitetlenségében. Isten őrizzen meg ettől mindnyájunkat! Isten segítsen, hogy amikor hallhatjuk az Ő hívó, eligazító igéjét, akkor azt, mint a szivacs a vizet, szívjuk magunkba, és komolyan vegyük és nagy kitüntetésnek tartsuk, hogy Ő beszél velünk. Egyébként bekövetkezhet ez.

A harmadik jelenettel visszatér a földre a leírás. Még mindig ott feszít a két király a trónján, előttük a hamis próféták kórusa. De most már megérkezett Mikeás is, elmondta előbb azt a mondatot, amiről a múltkor volt szó: látom Izráelt, mint egy szétszórt nyájat, és nincs nekik pásztoruk — így térnek vissza a csatából. Most pedig elmondja: látja az Urat. Erre odaugrik hoz-zá ez a Cidkijjáhú és egy nagy pofont lekever neki. A hiúságában megbántott ember azt mondja: mit képzelsz magadról? Csak nálad van az igazság, s azt hiszed, tőlem eltávozott az Úr lelke?

Mikeás nem adja vissza a pofont, nem háborodik fel. Az Úr prófétái tudják, hogy pofonokban bővelkedik életútjuk. Ők nem pofozkodnak vissza, hanem szelíden azt mondja: Majd az idő eldönti. Majd meglátod, amikor egyik szobácskából a másikba bujdosol, hogy hol rejtőzhetnél el, mert az ellenség, amelyik megveri a király seregét, bejön ide a városba is, végigfésüli a házakat és összeszedi az embereket. Vagyis Mikeás azt mondja: kivárjuk, nekem van időm.

Elmondta egyszer valaki, hogy az e-gyik ismerősével beszélgettek, és ő a maga hitéről bizonyságot téve elmondta: hisz abban, hogy Isten majd feltámasztja a halottakat, és lesz ítélet, hiszen benne van a Bibliában, hogy elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghalnak és utána az ítélet. Erre gúnyos nevetés volt a válasz, valamint az, hogy ne nézze őt gyereknek, túl van ő már azon, hogy dajkameséknek hitelt adjon. Erre ő azt mondta szelíden: majd meglátjuk. Ha mindez beteljesedik, akkor te is meggyőződhetsz róla. Erre elbizonytalanodott ez a gúnyosan nevető ismerőse, és itt kezdődött el tulajdonképpen az érdemi beszélgetés. Ebből a mondatból meg-csapta valami abból a bizonyosságból, amit valaki az Isten igéjére épít: ez így van! Azért hiszem, mert ez így van, és így lesz! — ez elbizonytalanította őt a maga gúnyolódásában. Vajon nem kísért-e minket néha az, hogy Isten ígéreteit ennyire ne vegyük komolyan, esetleg még ki is mosolyogjuk?

Egyébként, amit itt Cidkijjáhú csinált, ezt a bűnt az egyház többször elkövette. Az igaz prófétákat megpofozta és börtönbe jut-tatta, mint ahogy itt a folytatásban olvassuk. Most nemcsak az inkvizíciókra és máglyákra gondolok, hanem amikor a hívőket gúnyolják, amikor egy családon belül csúnya jelzőkkel illetik néha azokat, akik szeretik Jézust és tudják már, kiben hisznek és miért hisznek benne. Éppen a napokban is elsírta egy fiatal, hogy bizony nem könnyű hallgatni otthon hétről-hétre ezeket a megjegyzéseket. Nekünk jó tudnunk: ez vele jár. Isten gyermekeinek ez sokszor kijár, és ha valóban Megváltónk nevéért és az evangéliumért gyaláznak min-ket, az egyenesen kitüntetés, elismerés. Soha nem szabad haragudnunk az ilyen Cidkijjáhúkra, mint ahogy Mikeás sem haragudott. Soha nem szabad bosszút forralni, vagy visszavágni valamivel: Én is tudok hasonló csúnyát mondani rólad. Nekünk más az utunk. Bízni kell abban, hogy Isten őket is utolérheti és meggyőzheti, megváltoztathatja.

A negyedik jelenet arról szól, hogy mindezek után sem változtatják meg véleményüket a királyok. Érdekes, hogy Jósá-fát sem. Újra és újra magam elé képzeltem ezt a jelenetet. Jósáfátnak meg kellett volna szólalnia. Ha nem is méltóztatik felállni királyi trónjáról, de annyit mondhatott volna: Cidkijjáhú, ne pofozkodj. Ez az Isten prófé-tája, nekem testvérem. Mi összetartozunk. Én is tisztelem azt az Istent, akinek a nevében ő most beszél. — De nem szól Jósáfát semmit. Meghúzza magát csendben. Aháb pedig legyint az egészre. Ő már elhatározta, hogy akármit beszél ez a Mikeás, meg bárki, a maga tervét megvalósítja és elmegy ebbe a harcba.

A következő vers így hangzik: “Ezután felvonult Izráel királya és Jósáfát, Júda királya Rámót-Gileád ellen.” Beszéljen az Is-ten prófétája, amit akar, üzenjen a kegyelmes Isten, ki tudja hányadszor is életmentő igét, ez az Ő dolga, én csinálom, amit elgondoltam, és amit akarok! Ilyenné keményedhet az istentelen ember. Ez Aháb. Jósáfát nem keményedett ilyenné, neki csak bátorsága, vagy lelki ereje nem volt már ezen a lejtőn megállni.

Számomra a legfontosabb üzenete az első mondata volt ennek az igének: Láttam az Urat az Ő trónján ülni, és a mennyei sereg jobbján és balján. És még a hazug lélek is az Úr szolgálatában áll. Luther azt mond-ta: az Ördög az Isten balkéz felől levő szol-gája. Mert ő is csak azt teheti, amit a mindenható Isten megenged neki. A Jób könyvét tanulmányozva, láttuk ezt. Ő sem élhet önálló és szabad életet. Valóban a mi Urun-ké minden hatalom mennyen és földön.

Engedjük, hogy mélyre szivárogjon a szívünkben ez az örömhír, és engedjük, hogy megszabadítson minket sok mindentől, ami esetleg amiatt van a szívünkben, mert nem látjuk az Urat az Ő dicsőségének a trónján.

Imádkozzunk!

Istenünk, hálásan köszönjük, hogy hozzánk még szólsz igéddel. Köszönjük ígéreteidet. Dicsőítünk téged páratlan nagy tetteidért. Köszönjük, hogy minden, amit cselekedtél, valami módon érettünk történt. Olyan felfoghatatlan ez, Urunk, hogy mindannyiunkat ismersz, kimondhatatlanul szeretsz, és mindazt elkészítetted számunkra, amire ebben az életben és az örök életben szükségünk van.

Bocsásd meg, hogy oly könnyen és sokszor elfeledkezünk erről. Bocsásd meg, ha egyáltalán elfeledkezünk rólad, és egyedül érezzük magunkat, kiszolgáltatottnak, tehetetlennek, tanácstalannak, kisemmizettnek. Bocsásd meg, ha csak sok mindenkinek a megkérdezése után gondolunk arra, hogy kérjünk tanácsot tőled.

Kérünk, foglald el az életünkben az első helyet, és hadd lássunk a hitünk szemeivel téged mindig a mennyei trónon. Hadd csodáljuk azt a nagy szeretetet, amivel onnan lehajoltál egészen a kereszt mélységéig.

Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk mindnyájan gondjainkat. Tőled kérünk erőt a terheink-hez, tanácsot döntéseinkhez. Kérünk, támogass minket az engedelmesség lelkével, és őrizz meg minket attól, hogy hazug lelkek áldozataiul essünk. Segíts óvakodni a hamis próféták-tól, akik juhoknak ruhájában jönnek hozzánk, de belül ragadozó farkasok. Nyisd ki előttünk igédet, és engedd: egyre mélyebben értsük, és egyre szívesebben cselekedjük azt.

Köszönjük hűségedet, segíts, hogy mi is így ragaszkodjunk hozzád, és legyen erős szívünk, mint akik látjuk a láthatatlant.

Ámen.

Cseri Kálmán

http://www.refpasaret.hu/pasaret1998/19980212.htm