Amikor böjtölsz…

Lekció: Lukács 5, 33-39

„Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. Amikor pedig te böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van, és Atyád, aki hallja, ami titokban történik, megfizet neked.” Mt 6, 16-18

            Sok keresztyén emberben él valamifajta bizonytalanság a böjttel kapcsolatban. Templomba járó emberként a legtöbben azt tudjuk, hogy a húsvét előtti néhány hetet az egyházi hagyomány szerint nagyböjti időszaknak nevezzük. De azt, hogy mi is valójában ennek a kegyességi gyakorlatnak, amit böjtnek nevezünk, a lényege már nem igazán tudjuk. Van olyan vallásos ember, aki a böjt időszakában nem vesz részt semmilyen táncos, zenés mulatságon. Van, aki azt mondja, hogy pénteken nem eszik húst, a másik azt mondja, hogy ő nagypénteken egész nap nem eszik semmit, böjtöl.

            Nos, hogy viszonyuljunk, mi evangéliumi keresztyének a böjt kérdéséhez? A római katolikus atyánkfiainál szabályozva van pontos előírásokban, mikor és hogyan böjtöljenek. A Jézus korabeli zsidóknál is így volt ez, pontosan és részletesen körül volt írva, mit szabad és mit nem szabd enni böjt idején, és mikor kell ezeket az előírásokat megtartani. Nálunk sem az elmélete, sem a gyakorlata nincs megszabva a böjtnek. Mi itt akkor a helyes magatartás? Szükséges-e egyáltalán a böjt vagy nem?

            Jézus szavaiból az derül ki, hogy igenis szükség van a böjtre. Ezért beszél róla Jézus és tanítja az övéit a böjt helyes formájára. A böjtnek kétféle formája lehetséges. Lehet önként vállalt a böjt vagy lehet kényszerű. Van olyan böjtölés, amikor valaki önként mond le valamiről, esetleg valamilyen ételnek vagy italnak az élvezetéről, vagy éppen a dohányzásról vagy egy társaságban való részvételről. Önként vállal a megszokott életrendjében bizonyos korlátozásokat, takarékosságot, megszorítást, böjtöt. Hogy miért, arról majd később beszélünk még.

            És van olyan böjtölés, amit azért vállal valaki, mert muszáj. Nem önként vállalja a lemondást, hanem azért, mert kénytelen, olyan helyzetbe került. Ez az, amit Jézus így fejez ki: „De jönnek napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, akkor azokban a napokban böjtölni fognak.” (Lk 5, 35). Tehát, amikor elvétetik az embertől valaki, vagy valami, aki, ami kedves volt, jó volt, drága volt a számára. Például, a halál által elvétetik egy asszonynak a férje, és akkor bizony egy hosszú, keserves böjti időszak kezdődik a hátra maradt özvegy számára. Amikor egy betegség miatt elvétetik az édesanya egészsége, s bizony ilyenkor a kényszerű böjt fájó terhét vele együtt az egész család hordozza. Vagy amikor anyagilag rendül meg valakinek a létalapja, és kénytelen sok mindenről lemondva az egész élete körül szorosabbra húzni a derékszíjat. Ez is kényszerű böjt.

            A böjt mindenképen egy bizonyos lemondás, akár önkéntesen vállalja valaki, akár kényszerűségből. De mind a kétféle böjtölésre érvényes, amit Jézus mond: „Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket.”

            A böjt tehát a kegyességünknek olyan része, ami magánéletünkhöz tartozik. Nem olyan mutatvány az, amit életünk kirakatába kellene állítani, hogy lássák, megcsodálják és megdicsérjenek érte az emberek. Aki saját fájdalmát, kényszerű böjtjét komor ábrázattal úton útfélen panaszolja és így sajnáltatja magát, azt senki sem sajnálja igazán. Legfeljebb lesajnálja. Aki a maga lelki sebeivel sebzi állandóan az embereket, annak a sebeit senki sem igyekszik bekötözni. Aki folyton a maga problémáival foglalkoztatja az embereket, annak problémáival senki sem foglalkozik szívesen. Aki a maga fájdalmas hangulatával rátelepszik a családjára, a barátaira, az elől menekülnek a családtagok, barátok és kollégák.

            Amikor böjtöltök, ne legyen komor a nézésetek, ne torzítsátok el arcotokat, hogy lássák az emberek, hogy ti mennyire böjtöltök. Nem arról van itt szó, hogy a böjtölő, szenvedő ember sohase öntse ki a szíve fájdalmát valaki előtt, sőt nagyon is szükséges az egymás terhének hordozása. De itt másról van szó. Ne az embereknek mutasd, hogy böjtölsz. Nem rájuk tartozik, hanem Istenre. Ezért mondja Jézus: „Amikor pedig te böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van, és Atyád, aki hallja, ami titokban történik, megfizet neked.”

            A fej megkenése az ünnepi hangulatnak a kifejezése volt. Mosd le könnyeidet és lépj az emberek elé derűvel, a böjtödet hordozd csendesen Isten előtt, aki lát téged. Az emberek előtt elrejtett szenvedés annál inkább lelepleződik Isten előtt.

A böjtölésnek a legnagyobb veszedelme a képmutatás, ne úgy böjtöljetek, mint a képmutatók, mondja Jézus. És ez a veszély különösen fenyegeti azt, aki önkéntesen böjtöl, aki önként mond le valami ételről, italról, szórakozásról vagy bármiről. Ez a képmutatóskodás abban áll, hogy az ember bizonyos formaságoknak, szabályoknak a megtartásával vallásosabbnak, hívőbbnek, kegyesebbnek látszik az emberek előtt, vagy akár önmaga előtt, mint amilyen valójában. Vagyis az ember szemlélője lesz a saját kegyességének, és úgy érzi, hogy így majd jobban tetszik az Istennek.

Mi tetszik abban az Istennek, ha valaki pénteken nem eszik húst, vagy nagypénteken nem szív egyetlen cigarettát sem? Mi ebben az Istennek tetsző dolog? Nem hiszem, hogy Isten, aki így tanított Jézus által imádkozni: „a mi mindennapi kenyerünket ad meg nekünk ma” és, aki Jézus által ötezer éhes embert jóllakatott a pusztában, hogy ez az Isten kedvét lelné abban, ha valaki éhezéssel gyötöri a testét. Vajon jobb keresztyén-e az, aki a böjt idején lemond a húsételről, de közben beszédével, ármánykodásaival, rágalmaival sokat árt embertársainak? Az ilyen embernek nem a gyomra kell, hogy böjtöljön, hanem a nyelve.

Jézus szerint a farizeusok böjtölésének egy nagy baja volt, az hogy mindig a régi ruhára akartak új foltot varrni. Ahol már nagyon szakadozott a régi életünk, oda egy kis keresztyén mázat kenünk, azt valami kegyességi formaságnak a foltjával takargatjuk. Isten pedig azt mondja: nem az áldozatod, nem a lemondásod kell nekem, hanem a szíved. Azzal, hogy bizonyos formaságok, szabályok, megkötözöttségek közé szorítod az életedet, az életed tartalma még nem változik meg. A kegyességi formák megtartása, magunkra erőszakolása nem tesz bennünket jobb keresztyénekké. Sőt Jézus éppen a mindenféle vallásos formaság alól akar felszabadítani, amikor böjtről beszél. Ne úgy böjtöljetek, mint a képmutatók. Nem az a böjt lényege, hogy bizonyos napokon bizonyos dolgokat megvonok magamtól, disznóhúst nem eszek, de halat igen, mi a jó ebben? Nem táncolok, mert nagyböjt van, de éppen olyan irigy önző maradok, mint máskor. Mi ebben a jó? Az ilyen szabályok megtartásának semmi értelme nincs.

Isten már az Ószövetségben megmondta: „Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől!” (Ézs 58, 6-7).

Jó dolog tehát a böjt, de azt nem lehet senki számára szabályban előírni, mert akkor csak képmutatás lesz belőle. A böjt lényege nem a lemondás, hanem a felszabadulás valamilyen megkötöttség alól. Arról kell tehát lemondani, ami azzal fenyegeti az embert, hogy megkötözöttségben tartja. Így lehet nagyon hasznos lelki gyakorlattá a böjt, hogy az ember abban gyakorolja magát, hogy ura legyen a testi kívánságainak, vágyainak, fantáziájának és ne szolgája. Amikor valami testi kívánság, vágy, fantázia el akar uralkodni a lelken, akkor igenis helye van a böjtnek. És ez különösen a mi korunkban fontos, amikor az emberek egyre jobban játékszerévé vállnak a saját vágyaiknak, kívánságaiknak. Az igazi hit abban mutatkozik meg, hogy képessé teszi az embert arra, hogy vágyait megfékezze, magát ne szolgáltassa ki szabad prédául. Igen, lehet, hogy valamilyen ételtől vagy italtól, vagy a dohányzástól kell megtartóztatnia magát, ha azoknak már kezd a rabjává válni az ember teste-lelke. De lehet, hogy egészen más élvezetek ellen kell a böjt harcát felvenni. Mindenféle testi és lelki vágy ellen, ami azzal fenyeget, hogy szenvedéllyé válik, eluralkodik felettünk. Tehát mindenkinek önmagának kell megpróbálnia magát a tekintetben, hogy milyen megkötözöttségei vannak, amikből fel kell szabadulnia, ahhoz, hogy teljes emberként élhessen. Nincs általános sémája a böjtölésnek, és nincs a böjt bizonyos időhöz, naphoz, és formákhoz kötve, hanem mindenki vonatkoztassa arra, ami a teljes lelki szabadságában korlátozza. Mindenféle böjtnek akkor van igazán értelme, ha valamilyen céllal történik. A böjt célja, hogy a lélek jobban oda tudjon fordulni Istenhez, s ami ebben akadályozza, az legyen a böjtölésnek a tárgya. Sosem a lemondás az önsanyargatás a cél, hanem a megújulás az Istennel való közösségben, Jézus által.

„Ó-emberünk ha szenved, / Az jó nekünk, tudom, / Ki vérnek, testnek enged, / Az nem jár jó úton. / A láthatót ne bánd, / Csak rázd le, mi kötözne: / Hadd törjön éned össze, / menvén halálon át.” (455. dics. 3.v.). Ámen.