SZÜNIDEI HITTAN MINDENKINEK

 (12.)

„Hiszem… a bűnök bocsánatát”

–

„remissionem peccatorum”

Bűn és bűnbocsánat

Olvasmány: Mk 2,1-12.

„Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól. 1Jn 1:8-9.

„Megbocsátattak a bűneid!” Mondja Jézus a béna embernek, a Márk evangéliumából olvasott történetben. De azok az emberek, akik a beteg barátjukat, minden akadályt leküzdve Jézus elé cipelték, valami másra számítottak. Ők elsősorban a beteg ember meggyógyítását várták Jézustól. Jézus azonban azt hirdeti ennek az embernek, hogy bűnei meg vannak bocsátva. Jézus az emberiség legfontosabb kérdésére akarja figyelmünket irányítani, vagyis a bűn és a bűnbocsánat kérdésére.

„Hiszem… a bűnök bocsánatát”. Az Apostoli Hitvallásnak a végén ezt a mondatot sokszor elmondjuk, anélkül, hogy végiggondolnánk tartalmának fontosságát. Talán azért is, mert miután a Hitvallás már mindent elmondott nekünk a világot teremtő, megváltó és megszentelő Istenről, úgy gondoljuk, a végén már semmi fontos nem hangozhat el, csak olyan mellékletként vagy ráadásként vannak itt még egyes dolgok megemlítve. Pedig az emberiség legfontosabb problémájáról van itt szó, az egész keresztyén hit legfontosabb üzenetéről és a keresztyén élet lényegéről. Hiszen minden emberi nyomorúság, szenvedés, fájdalom és baj eredője a Biblia szerint a bűn. És annak egyetlen megoldása van: a bűnbocsánat, amit csak Isten adhat.

1.      Mi a bűn?

A bűnről sosem volt igazán népszerű beszélni. A mai világ erkölcsi romlását tapasztalva mégis fel kell, hogy tegyük a kérdést, valójában mi is az a bűn. Az emberiség történelme során sokféleképpen próbálták meghatározni és harcolni ellene. Ezek az emberi kísérletek azonban mindig kudarcba fulladtak. Mert igaz, hogy a jog nyelvén pontosan meg lehet határozni, mit szabad és mit nem, ez azonban még nem akadályozza meg az embert a bűn elkövetésében. Önmagában az is kevés, ha szigorítják a törvényeket és még több ember kerül börtönbe. Az elítélt és börtönbe zárt emberek pedig a legritkább esetben javulnak meg. A politikusok szerint az életszínvonalat kell javítani, s akkor kevesebb ember fogja magát a bűnözésre adni. De ez a megoldás sem igazolódik be, mert a jóléti társadalmakban sem csökken a bűnözés, csak éppen átalakul. A pszichológia szerint a nevelésnél kellene kezdeni, de ezzel meg az a baj, hogy a társadalomban nagyon kevés az a család, aki olyan példát tudna felmutatni a fiataloknak, amely egyszerre hiteles, vonzó és teljesíthető. Végül is eljutunk oda, hogy azt kell, hogy mondjuk, a bűnre nincs megoldás, együtt kell élnünk vele, de azért meg kell próbálni törekedni a jóra.

Mi keresztyének, tudunk-e választ adni arra a kérdésre, hogy mi a bűn, és hogy hogyan lehet megszabadulni tőle? Keresztyén körökben sokat beszélnek a bűn kérdéséről, talán túl sokat is, ezért sokszor az a baj velünk, hogy nem látjuk a fától az erdőt. Immunissá válunk a témával kapcsolatban. Vagy úgy vagyunk vele, mint az anekdotában az egyszeri presbiter, akit az istentiszteletről hazaérkezve megkérdez a felesége, hogy miről volt szó a templomban, s ő lakonikus rövidséggel csak ennyit mond: a bűnről. Amikor pedig tovább kérdezi a felesége, hogy mit mondott róla a lelkész, akkor a válasz ennyi: ellene volt.

Szükséges ezért nekünk is, hívő embereknek tisztáznunk magunkban a bűn és a bűnbocsánat kérdését, hogy ne csak mondjuk, hanem értsük is mit jelent a Hitvallásnak ez a mondata: „Hiszem… a bűnök bocsánatát”.

A költő, József Attila is eljutott élete során arra a pontra, amikor föltette magának azt a kérdést, hogy mi a bűn: Az „Én nem tudtam” című versében így ír erről:

Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
a bűnről szóló tanítást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség
barlangja szívem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,

ahogy dobogva álmait kínálja.

Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szívemben, mint ravatal, feketül.

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.

A Szentírás szavai szerint: „Nincsen igaz ember egy sem… s nincs különbség: mindenki vétkezett és híjával van az Isten dicsőségének.” (Rm 3:10,23).

A bűn ezért nem egyszerűen méltatlan viselkedés, nem pusztán belső torzulás, kisiklás, hanem az ember egzisztenciáját meghatározó adottság. Olyan teher, amit mindnyájan a születésünkkor kapunk, s aztán csak egyre súlyosbítunk.

A bűn ugyanis mindenekelőtt szembefordulás Valakivel. S ez a Valaki, nem az én jobbik felem, nem is az én embertársam, hanem maga Isten. A bűnről való minden világi vagy keresztyén beszéd ezért válik óhatatlanul moralizálássá, ha nem mutat tovább Istenre.  Arra az Istenre, akinek egyedül van joga és hatalma, hogy megbocsásson.

2.      Miért olyan fontos kérdés a bűnök bocsánata?

Valóban a bűnök bocsánata lenne életünk legsürgetőbb kérdése? Nincs az emberiség életében ennél fontosabb kérdés? Hányszor halljuk az emberek mindennapi beszédében ezt a mondatot: „Fő az egészség!” Ezek szerint az egészég a legfontosabb dolog a világon, és ezért mindaz, ami ezt szolgálja, elsőbbséget kell, hogy élvezzen. Ha az egészséggel valami baj van, vagy éppenséggel teljesen megromlik, akkor minden áron keresni kell a gyógyulás lehetőségét. A béna ember barátait is ez vezette, hogy gyógyulást találjanak a béna számára, és a megbontott háztetőn át közvetlenül Jézus lábai elé eresztették le őt. A beteg ember pedig minden bizonnyal arra számított, hogy a mozgáskorlátozottság hosszú évei után valaki végre meggyógyítja és újra egészséges és mozgásképes lesz. A béna ember, a barátai, a házban levők, de még Jézus ellenségei, a farizeusok is feszülten figyelték, hogy a Mester ajkán elhangozzék: „Kelj fel és járj!  Jézus azonban csak ennyit mond a beteg embernek: „Megbocsátattak a bűneid!”

Képzeljük el a béna meglepett arcát, ahogy nem sikerült csalódását véka alá rejteni. Ráadásul kínosan érinti őt, hogy Jézus mások előtt emlegeti bűneit. Zavarba jöttek a segítők is, nem azért hozták Jézushoz barátjukat, hogy megszégyenítse őt, hanem hogy meggyógyítsa. Sem a segítők, sem akit odavittek, nem fogják fel, hogy mindnyájan sokkal többet kaptak annál, mint amit vártak és szavak nélkül kértek. Ha Jézus az embert testi nyomorúsága helyett a bűneitől szabadítja meg, az nem kevesebb, hanem végtelenül több, nem ok a csalódásra, hanem kiválthatja a legnagyobb örömöt és megkönnyebbülést. A béna ember barátai elindultak, hogy időleges gyógyulást keressenek, és íme, örök üdvösségre találtak. Éppen abban van Isten módszere: sokkal többet ad, mint amit kérünk vagy remélünk tőle. Nem fukarkodik, nagyvonalúan ad, és éppen azt adja, amire szükségünk van. Nem a mellékes dolgoktól szabadít meg, hanem a legnagyobb tehertől, a legnagyobb nyomorúságtól: a bűntől.

3.      Kinek van jogában a bűnöket megbocsátani?

Jézus szavainak tanúi az írástudók is, akik felháborodva kérdezik: „Hogyan beszélhet ez így?” Aztán az ítéletet is kimondják: „Istent káromolja! Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?” (Mk 2:7). A bűnei alól kizárólag Isten oldozhatja fel az embert. Az írástudók szerint Jézus olyasmire merészkedett, ami egyedül Istennek áll jogában. Kemény ítéletük azonban tévedésen alapul, mivel ők Jézust csak embernek látják, nem hajlandók őt elismeri Izrael Messiásának. Jézus pedig a farizeusok tanakodására világos választ ad, határozottan kijelenti magáról, hogy Ő az „Emberfia”, akinek hatalma van a bűnöket megbocsátani itt a földön. Az ószövetségi szentiratokban az „Emberfia” kifejezés a végidők világot ítélő bírájának és minden teremtmény szabadítójának megjelölése.

Az „Emberfiának” pedig „van hatalma bűnöket megbocsátani a földön”, megbocsátani oly teljesen és véglegesen, hogy azok az utolsó ítéletkor már nem esnek a latba, azok miatt már nem kell aggódni. Amit Krisztus feloldoz, az fel van oldozva, amit kimond, az végérvényes. S, hogy a körülállók nehogy azt gondolják: könnyű mondani, csak éppen ellenőrizni nem lehet, hogy tehát meggyőződjenek Jézus hatalmáról, ezért Ő megcselekszi azt is, ami az ő szemükben nehezebbnek tűnik, mintegy tárgyi bizonyítékot adva a kezükbe: meggyógyítja a bénát, felvéteti vele az ágyát, hogy a saját meggyógyult, erejét visszakapott lábán menjen haza. Az írástudókat azonban ez sem győzi meg, magatartásuk továbbra is ellenséges marad Jézussal szemben. A sokaság ellenben ámulatba esik, sőt szent félelem fogja el, „dicsőítették az Istent és azt mondták: Ilyet még soha sem láttunk!” (Mk 2:12).

4.      Hogyan kaphatunk bocsánatot?

A következő kérdés, ami felmerül, az, hogy milyen árat kell fizetnünk, milyen feltételeket kell teljesítenünk, hogy részesedjünk a bűnbocsánatban? Semmilyet! Jézus nem kezdi a bénát faggatni, nem gyóntatja meg. Ez a beteg ember semmilyen előzetesen szabott feltételnek nem kell, hogy eleget tegyen. Jézus még csak a töredelem vagy a bűnbánat feltételét se szabja elé. E meglepett ember megelőlegezetten, feltételek nélkül, ingyen, vagyis kegyelemből részesül a megbocsátásban. Amint a reformátorok megfogalmazták, mi mindnyájan „sola gratia”, egyedül kegyelemből élünk, kicsik és nagyok egyaránt. Ezt nekünk azért olyan nehéz megértenünk és elfogadnunk, mert mi egy olyan nemzedék vagyunk, akik megszokták, hogy mindenért fizetni kell, és semmit sem adnak nekünk ingyen. A „hiszem a bűnök bocsánatát” tétel lényege pedig éppen arról szól nekünk, hogy Isten feltétel nélkül és ingyen adja a megbocsátást, hogy a kegyelem fölébe kerekedik az ítéletnek.

Ha a történetet figyelmesen olvassuk, akkor az is feltűnhet nekünk, hogy van itt azért a hitről is szó. Tehát akkor nem a hitért cserébe bocsáttatnak meg a bénának a bűnei és gyógyul meg a betegségéből? Valóban azt olvassuk, hogy „Jézus pedig látva a hitüket…”, de ez a megjegyzés inkább a béna ember barátainak a minden akadályt legyőző céltudatosságára vonatkozik, és nem magának a béna embernek a hozzáállására. Amennyire nem beszél Jézus a beteg ember bűneiről, oly annyira nem beszél hitéről sem. Jézus teljesen a maga szándékából fakadóan, kizárólag kegyelemből és szeretetből mondja a béna embernek: „Megbocsáttattak bűneid!” Gyermekem fogadd el a kegyelmet, élj belőle, és örvendezz mennyei Atyád megmagyarázhatatlan irgalmának!

Kálvin is így magyarázza ezt: Mit jelent a bocsánat szó? Azt, hogy Isten ingyen való kegyelméből elfedezi és nem nézi a hívők vétkeit, ítélet alá nem vonja, s nem bünteti meg őket. (Kálvin: A genfi egyház Kátéja).

5.      Nem olcsó-e a kegyelemből nyert bocsánat?

Ha a kegyelem által a bűnbocsánat ilyen váratlanul hull az ölünkbe, vajon nem olcsó-e ez a kegyelem és nem válik-e értéktelenné az így kapott bocsánat? Ilyen egyszerű lenne az egész? Ennyire jelentéktelen ügy lenne az, hogy bűnösök vagyunk? Ilyen gyorsan el lehet intézni az egész bűn kérdését?

Nem, egyáltalán nem. A bűn mindent felülmúlóan súlyos teher. Ez az oka minden nyomorúságunknak, ez a mi legfőbb bajuk, ez ront meg mindent.  Isten azonban mégsem hagyja annyiban a dolgot. Református hitvallási íratunk a Heidelbergi Káté a „Mit hiszel a bűnök bocsánatáról” kérdésre a következő választ adja: „Hiszem, hogy Isten a Krisztus elégtételéért minden bűnömről és bűnös természetemről, amellyel teljes életemben harcolnom kell, soha többé meg nem emlékezik, hanem Krisztusnak igazságát (igaz-voltát) kegyelemből nekem ajándékozza, hogy soha ítéletre ne jussak.” (H. K. 56. k.-f.).

A bűnbocsánat nem ingyen van, a kegyelem nem olcsó, mert Istennek nagyon drága árat kell fizetnie érte. Isten azt áldozza érte, aki a legdrágább neki, akit a legjobban szeret. Nem mondhatjuk tehát, hogy semmibe nem került Istennek a megbocsátás, mert Mindenébe került, Fia életébe, hogy minket megszabadítson a bűn bénaságából. Nem olcsó tehát a kegyelem, nagyon is drága: „áron vétettetek meg.” (1Kor 6:20).

Drága és igényes dolog a kegyelem, mert kötelezettséget is ró ránk. Jóllehet a bűnbocsánatért megelőzőleg nem tehettünk semmit, most azonban, hogy érdem és feltétel nélkül részesültünk a megbocsátásban, mi is kötelesek vagyunk eszerint cselekedni. Erre figyelmezet minket Jézus az Úri imádságban: „Amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” (Mt 6:12). A megtapasztalt bocsánat arra késztet, hogy azt továbbadjuk, így háromszorosan tapasztaljuk meg áldását: először, amikor mi magunk megkapjuk Istentől, másodszor, amikor továbbadjuk, harmadszor pedig, amikor megtapasztaljuk, hogy megbocsátó szavunk sebeket gyógyít, megkötözött embereket szabadít fel, megromlott kapcsolatokat újít meg.

A megbocsátás értékesebb a legdrágább ajándéknál, amelyet egymásnak nyújthatunk, ragyogóbb, mint a legcsillogóbb ékszer, hevítőbb, mint a legforróbb szerelmi vallomás. Következményekben gazdagabb, a legszentebb eskünél is, ez a néhány egyszerű szó, amelyet egymásnak mondhatunk, mert előzőleg nekünk mondta az Úr: „Megbocsáttattak a bűneid.” Ámen.

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, ref. lelkész (2011.08.21. Bonyhád)