Anyai imádság a gyermekért

Lekció: 1Sám 1, 1-18

„Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amit kértem tőle. Én viszont felajánlom az Úrnak. Legyen egész életére felajánlva az Úrnak! És ott imádták az Urat.” 1Sám 1, 27-28

            A mai igerészünk egy nagyon régi történet, amely egy édesanyáról, Annáról szól. De e régi történet által Isten szólni akar a mai édesanyákhoz is. Állítólag Napóleontól származik az a mondás, mely szerint a gyermek nevelését születése előtt legalább húsz évvel kell elkezdeni. Vagyis az édesanyánál. A mai történetünkben különösen is szépen tükröződik az az igazság, amit a Biblia már rég óta tanít, s amit a mai modern lélektan és neveléstan is felismert: a szülők és különösen az anya lelkülete döntő hatású a születendő gyermek életére nézve. Az anyaság tehát nemcsak biológiai fogalom, hanem elsősorban lelki minőség.

Ez a történet bemutatja nekünk az anyaság egyik legsajátosabb keresztyén faladatát: a gyermekért való imádság szolgálatát. Az édesanya egyik fontos feladata imádkozni a gyermekért. Nézzük meg tehát Annát, a bibliai imádkozó édesanyát.

Először is azt kell látnunk, hogy Anna imádságának a hátterében súlyos családi konfliktus áll. Annának nehéz lelki terhet kell hordoznia. Bár a férje nagyon szereti, de ő nem tud gyermeket szülni neki. Ez pedig az akkori társadalomban a legfontosabb elvárás volt egy nőtől. A Biblia világosan meg mondja azt is, hogy Isten az, aki bezárta a méhét, így nem lehetett Annának gyermeke. Az akkori szokás szerint férjének Elkánának lett egy másik felesége is, akinek viszont sikerült gyermeket szülnie a férjének. Ez a másik feleség, Peninna, vetélytársa lett Annának és folyton bosszantotta őt. Anna elkeseredésében, végső kétségbeesésében lelkileg szinte már teljesen összeroppanva fordul imádságában Istenhez. „Az asszony lelke mélyéig elkeseredve könyörgött az Úrhoz, és keservesen sírt.” (10.v.). Fontos ezt meglátnunk, hogy a legnehezebb helyzetben is lehet Istenhez fordulni. Anna nem vádolja az Istent, hogy miért zárta be az ő méhét, nem hibáztatja vagy átkozza az Istent, hanem alázatosan könyörög. Bánatával, szomorúságával tehát Istenhez fordul. Pedig ilyen helyzetben az sem lenne meglepő, ha az alkohol mámorában keresné az ideig-óráig való feloldódást. Sokan gondolják tévesen azt, hogy az életük megoldatlan problémáikban az alkohol ad vigaszt nekik. Amikor családi problémák vannak, amikor nem sikerülnek a dolgok, amikor úgy látja az ember, hogy elrontotta az életét, bánatát feledtetve italhoz nyúl. De tudjuk jól, ez nem hoz sosem megoldást a bajokra, csak fokozza azokat. Éli főpap is azt gondolta Annáról, amikor hosszasan imádkozott az Úr előtt, hogy talán részeg. Ő azonban azt mondja: „Nem Uram, bánatos lelkű asszony vagyok. Nem ittam bort vagy szeszes italt, hanem a lelkemet öntöttem ki az Úr előtt.” (15.v.).

A bajokban, nyomorúságban ez az egyetlen jó megoldás: kiönteni a lelkünket az Úr előtt. Van tehát egy olyan hely, ahol személyes és családi életünk gondjait őszintén kiönthetjük. Nem feltétlenül kell mindig a gondokat és bajokat mindig egymás nyakába zúdítani, különösen nem a gyermekek nyakába. S mégis hányszor látják a gyermekek szüleiket egymással veszekedni, kiabálni, sajnos sokszor egymást testileg is bántalmazni.

A mondás szerint, aki nem tud leborulni, az előbb utóbb kiborul. Aki nem tud Isten előtt elcsendesedni, és Ő előtte kiönteni a szívét, az előbb utóbb a nagy lelki teher alatt kikészül, tönkre megy az idegrendszere, de kihat ez az egész családjára és leginkább a gyermekeire. A pszichológusok szerint legjobban a gyermekeken lehet meglátni azt, hogy milyen a szüleik házassága. Ahol békés, nyugodt, kiegyensúlyozott a családi légkör, ott a gyermek lelki világa is egészségesen és kiegyensúlyozottan tud fejlődni. Ahol, azonban a szülök nem tudnak leülni egymással és megbeszélni problémáikat, ott tele van a házasélet feszültségekkel, s ez kihat a gyermekek lelki fejlődésére, akik szintén nyugtalanok, idegesek lesznek, mert nem érzik magukat biztonságban és békében a családban.

Aki időt tud szakítani arra, hogy Isten előtt leboruljon és megüresítse magát, az már akkor is átéli a feloldódást, ha a problémái nem is oldódnak meg azonnal. „Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.” (1Pét 5,7). Ezt az igazságot tapasztalta meg Anna is. Az imádkozás után megnyugodott az Ő lelkében. „Elment evett és ivott és nem volt szomorú többé az arca.” (18.v.). Pedig még nem történt semmi, Isten még nem teljesítette a kérését. De ő már az által, hogy kiönthette a szívét Isten előtt, megnyugodott, békességet kapott.

Milyen nagy szükségük lenne a mai édesanyáknak is ilyen lelki felüdülésre. Sok édesanya hordoz ma is, erőn felüli terhet. A legtöbbször a gyermeknevelés feladata teljesen az édesanyára hárul, mert az apa vagy egyáltalán nincs jelen a családban, vagy kivonja magát ez alól a teher alól, mindent az édesanyára hárítva. Az édesanyának pedig a gyermeknevelés mellet ott van a házimunka, sok esetben pedig még arra is kényszerül, hogy ő is munkát vállaljon. Nem lehet azon csodálkozni, hogy aztán sok édesanya a kétszeresen vagy háromszorosan vállalt teher alatt előbb utóbb összeroskad, kiborul, vagy éppen menekülni próbál. Éppen ezért lenne fontos az édesanyáknak megtanulni imádkozni, kiönteni a szívüket, lelküket az Úr előtt.

Anna imádsága azért is példaszerű, mert ő nem csak a maga számára kért gyermeket, hanem az Úr számára szánja szolgálatra. Anna tisztában van azzal a nagy igazsággal, amiről ma sok szülő megfeledkezik, hogy a gyermek Isten ajándéka. Anna a gyermeket, akit Istentől kért el, rögtön fel is ajánlja Istennek.  Ezzel arra tanít minket az ige, hogy egy szülő sem sajátíthatja ki magának a gyermekét. Nem állíthatja Istent, még az anyaság jogán sem az emberi vágyak szolgálatába. Sok szülő ott követi el a hibát, hogy miután Istentől ajándékképpen megkapja a gyermeket, azt kisajátítja magának Ilyenkor az ajándék az ajándékozó helyére lép. Az ilyen családban a gyermek lassan „kis istenné” válik, akinek minden kívánságát teljesítik, aki szülei felett uralkodik és irányítja őket.

Anna imádságát követte az Úrnak tett ígéret gyakorlati megvalósítása. Amikor eljött az ideje, elvitte gyermekét az Úr templomába, hogy ott szolgáljon. Ezt az utat ma is meg kell tenni minden szülőnek. A gyermek megkeresztelésekor erre tesz ígéretet minden szülő, s ezt így lehet a gyakorlatban megvalósítani, ahogy Anna is tette: „elvitte magával… és bevitte az Úr házába, Silóba.” (24.v.). Ezt az utat a templom, a gyülekezet közössége, az egyház felé ma is együtt kell megtennie szülőnek és gyermeknek. Ha szól a harangszó vasárnap, de a szülő nem indul a templom felé, és nem fogja kézen a gyermekét, hogyan indulna akkor a gyermek.

Anna imádságban kéri el Istentől gyermekét, és ezért tudja Isten kezére bízva el is engedni őt. Tudja jól a gyermek nem az övé, Isten bízta egy időre rá, hogy nevelje, és ez az Isten kéri is számon rajta, hogy miképp használta a Tőle kapott ajándékot. Ilyen imádkozó édesanyákra, szülőkre, imádkozó családkora van szükség ma is. Ámen.