János, „a tanítvány, akit Jézus szeretett”

János 21:1-14.

„Jézus mellett telepedett le egyik tanítványa, akit Jézus szeretett.” Jn 13:23.

            Egy új igehirdetés sorozatot kezdtünk el az elmúlt vasárnapon. A téma Jézus tanítványainak megváltozott élete. Húsvét után vagyunk. Az evangéliumok elbeszélései Jézus feltámadásának bizonyítékaként három dolgot állítanak elénk: az üres sírt, a Feltámadott megjelenéseit és a tanítványok megváltozott életét. Mi most a Krisztus feltámadása bizonyságának ezt a harmadik körét, a tanítványok megváltozott életét vizsgáljuk meg közelebbről. Az elmúlt vasárnapon Tamásról hallottunk. Ma pedig egy másik tanítvány, János személyét vizsgáljuk meg.

            Tamás számára, aki húsvétkor, a Feltámadott első megjelenésekor nem volt jelen a tanítványok közösségében, megadatott az a lehetőség, hogy 8 nap múlva, amikor ismét együtt voltak a tanítványok és ő is ott volt, találkozhasson Jézussal. Ezt az igerészt olvastuk az elmúlt vasárnapon a János evangéliuma 20. részéből, s ahol az utolsó mondatokból úgy tűnik be is fejeződik az evangélium: „Sok más jelt is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Jn 20:30-31).

            Van azonban a János evangéliumának még egy 21. része is. Ez a 21. rész itt az evangélium végén, olyan, mint egy utóirat. Tudvalevő, hogy sok levél végén van ilyen utóirat és sokszor előfordul, hogy éppen az utóiratban közlik a legfontosabbat. A jánosi utóirat is ilyen, az evangélium lényegét foglalja össze számunkra.

            A Tamás történetéhez hasonlóan ez is húsvét után játszódik, mégpedig a Feltámadott Jézus Tamásnak való megjelenése után, de még a mennybemenetel előtt. A keresztyén egyházi év ünnepkörének pontosan ebben a szakaszában vagyunk most mi is, húsvét után, de még áldozócsütörtök és pünkösd előtt.

            János evangéliumának utóirata tehát erről az időszakról számol be nekünk. Jézus Krisztus feltámadásának bizonyítékaként, az üres sír, és a Feltámadott megjelenéseiről való beszámolón túl a tanítványok megváltozott életét mutatja be. A 20. részben már elmondta, hogy miképpen változott meg a Feltámadott Úrral való találkozás által Tamás élete. A 21. részben leírtakban további hét tanítványt említ meg név szerint is az evangélium. A felsorolt hét tanítvány közül hangsúlyosan kiemelkedik Péter személye, de szerényen, a háttérben meghúzódva, a maga életének eseményeit is beleszövi az evangéliumot lejegyző János apostol.

A történetből úgy tűnik, mintha a tanítványok most ott akarnák folytatni az életüket, ahol abbahagyták, amikor Jézus elhívta őket. Visszamennek a halászhálóhoz, de úgy tűnik ez a próbálkozások teljes kudarccal jár. Húsvét után vagyunk, de a tanítványok viselkedése mégis olyan, mintha húsvét előtt lennének. Azok a tanítványok, akiket az Úr Jézus az első nagy halászatnál elhívott, akik mindenüket elhagyva követték Őt, akiket emberhalászattal bízott meg, most visszatérnek a régi foglalkozásukhoz. Az emberhalászok ismét egyszerű halászokká akarnak válni. A Feltámadott Úrral való találkozás azonban teljesen újjá formálja őket. Újra helyükre kerülnek, ismét megerősíttetnek küldetésükben. Mindez pedig annak bizonyossága, hogy Jézus feltámadt és él.

            A 21. fejezetben felsorolt tanítványok közül most próbáljunk meg csak egy tanítványra fókuszálni, magára Jánosra, aki ennek az evangéliumnak a szerzője. Érdekes módon János az evangéliumában magát sohasem nevezi meg. Mindig csak így ír: „a tanítvány, akit Jézus szeretett.” Valóban szerette őt Jézus. A tizenkettő közül őt engedte legközelebb magához, hiszen őreá bízta édesanyját is. Akárkire nem bízza egy haldokló fiú az egyedül maradt édesanyát. Valóban szerette őt a Mester. Mintegy a testvérének tekintette. János, a hagyomány szerint, gondozta is Máriát egészen a haláláig. Egymás mellé temették őket Efézusban, ahol később az idős János a gyülekezet vezetője volt. (Előreláthatólag s következő istentiszteletünkön a sorozatunk részeként majd Mária személyét fogjuk részletesebben megvizsgálni.)

            A tanítványok között szinte biztos, hogy János volt a legfiatalabb. Ő mindenütt ott volt, ahol Jézus beszélt és cselekedett. Ugyanis nem mindenüvé vitte magával Jézus a tizenkettőt. Ismerünk olyan történeteket, ahová csak a hármat: Pétert, Jakabot és Jánost hívta. Jairus lányának a feltámasztásánál csak ők voltak jelen. A megdicsőülés hegyére csak ők kísérhették el a Mestert. De voltak olyan helyzetek is, ahol már csak egyedül János volt ott. A kereszt alatt, amikor a többiek elfutottak, János mindvégig ott maradt. Kajafás udvarába is ő követi Jézust, aztán ő ügyeskedi be Pétert is, hogy ott lehessen ő is az udvarban.

            János tehát a szemtanú a hitelességével ír le mindent. Hangsúlyozza is ezt a levelében. „Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is…” (1Jn 1:3). Lukács úgy vezeti be az evangéliumát, hogy elmondja, hogy ő mindennek gondosan utána járt, szem- és fültanukat kifaggatott. Márk minden bizonnyal Péter beszámolói alapján írta le az evangéliumot. Máté viszont sok eseménynek maga is szemtanúja lehetett. De leginkább mégis János az, akiről valóban mondhatjuk, hogy szemtanúja volt mindennek, mert ő mindenhol ott is volt. Talán János fiatal emlékezete még nem volt megterhelve sok ismerettel, ezért jobban belevésődtek a memóriájába Jézus szavai és tettei. Talán ez az oka, hogy Jézus hosszabb beszédeit is János örökítette meg. Sok beszédét olvashatjuk Jézusnak a János evangéliumában, olyanokat is, amiket a másik három evangélista nem jegyzett fel. Tulajdonképpen János evangélista többet jegyzett fel Jézus tanításaiból, mint cselekedeteiből. Ugyanakkor olyan csodáit is feljegyezte, amik a többi evangéliumban nem olvashatók.

Ennyit Jánosról, mint az evangéliumszerző apostolról.

Most nézzük meg Jánost, mint tanítványt. Milyen volt az ő személyisége, miben és hogyan változott miután tanítvány lett? Hogyan változott János a feltámadott Urral való találkozás által.

            Az evangéliumok elbeszélései szerint Jánosnak, az eredeti, természetétől fogva való lénye nem volt olyan kedves, mint ahogy azt későbbi életében megnyilatkozott. Jellemének súlyos fogyatékosságai voltak: gőgös, önhitt és becsvágyó, sőt ha megsértették, haragtartó is volt. Ezért őt és fivérét a „menydörgés fiainak nevezték.” Ezen kívül a szeretett tanítvány még szeszélyes, bosszúálló és ítélkező is volt. Jézus, mint Mestere mégis mind e sok hiba mögött az őszinte, szeretetteljes szívét látta meg Jánosnak. Nem azt látta a Mester Jánosban, aki akkor volt, amikor elhívta, hanem már akkor látta benne azt, akivé lehet. Ez a mi tanítványságunknak is a nagyszerű lehetősége, hogy Jézus által azzá lehetünk, akik valóban vagyunk, akivé lennünk kell, de akivé csak Jézus által lehetünk.

Jézus tehát egyrészt megfeddte János önzését, leleplezte becsvágyát, próbára tette hitét, másrészt azonban kinyilatkoztatta előtte azt, amire annyira vágyott, az Istent követő élet szépségét, a szeretet mindent átalakító és újjáformáló hatalmát.

János jellemhibái, a Megváltóval való személyes érintkezés idején a különböző alkalmakkor megmutatkoztak. A következőkben nézzünk meg néhány ilyen példát.

1. Az egyik ilyen eset az, amikor Jézus elküldi tanítványait egy samáriai faluba, azzal, hogy szállást kérjenek Neki, de a samáriai falu nem akarja befogadni őket. A Mesterük iránt tanúsított hidegség, és tiszteletlenség meglepte és megharagította a tanítványokat. Különösen Jakab és János háborodott fel nagyon. Ilyen bánásmódot tanúsítani azzal szemben, akit ők annyira imádtak, meglátásuk szerint, túlságosan is nagy igazságtalanság volt ahhoz, hogy azonnali megtorlást ne érdemelne. Ezért buzgóságukban az Illés próféta elfogására kiküldött főemberek egykori sorsára gondolva így szólnak: „Uram nem akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és égesse meg őket!?” (Lk 9:54). Nagy ámulatukra azt kellett tapasztalniuk, hogy szavaik miatt Jézus elszomorodott és keményen megdorgálta őket.

            2. Egy másik alkalommal, Jakab és János, anyjuk által tárták kérelmüket Jézus elé, hogy a mennyek országában a legmagasabb tisztségeket foglalhassák el. Mintha meg sem hallották volna Jézusnak az Isten országa lényegét illetően a többszörösen is elismételt tanítását. A zebedeusfiak még mindig abban reménykedtek, hogy a Messiás, az ő emberi kívánalmaiknak megfelelően foglalja el majd trónját, veszi át királyi hatalmát és osztogat majd a hozzá közelállóknak kivételes pozíciókat. János anyja így kérlelte az Urat: „Mond, hogy ez az én két fiam üljön a te országodban egyik jobb kezed felől, a másik bal kezed felől.”  Az Üdvözítő ellenben így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Megihatjátok-e a pohárt, amelyet én megiszom, és megkeresztelkedhettek-e azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” Noha ebben a pillanatban eszükbe juthattak a próbákra és szenvedésekre vonatkozó kijelentések, azok ellenére bátran és büszkén felelnek: „Meg.” Ők képesnek gondolták magukat arra, hogy hűségük bizonyításaképpen megosztanak mindent, ami Urukat éri. „Az én poharamat megisszátok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedtem, megkeresztelkedtek”- jelentette ki nekik Jézus. De a trón helyett a kereszt vár rá, társának jobb és bal keze felől egy-egy gonosztevő. Jakab és János részesült Mestere szenvedéseiben, az egyikre gyors halál várt, kard által halt meg Jakab, a másiknak a sorsa pedig az volt, hogy Ura szolgálatában és követésében gyalázat és üldöztetés közben, túlélje az összes tanítványt.

            Jánosnak így kellett szembesülnie az ő saját sorsával. Csak sokkal később, miután János a szenvedésben való közösség által eggyé vált Mesterével, nyilatkozatta ki neki, hogy milyen feltétel mellett lehet trónjához közeledni. Ezt már a Jelenések könyvében olvassuk: „Aki győz, annak megadom, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az Ő királyi székében.” (Jel 3,21). Az áll legközelebb Krisztushoz, aki legtöbbet merített önfeláldozó szeretetéből. Az a szeretet, amely a tanítványokat, Urukhoz hasonlóan, arra indítja, hogy embertársaik megmentéséért mindent feláldozzanak.

            3. Említsünk meg még egy példát János jelemének megismeréséhez. Még az evangélium kezdetén olvassuk azt, hogy Jakab és János találkoznak egy emberrel, aki anélkül, hogy elfogadott tanítványa lenne Krisztusnak, ördögöket űz az Ő nevében. A tanítványok úgy érezték, hogy joguk van megtiltani ezt a tevékenységet. Midőn az ügyet Krisztus elé vitték, rendreutasította őket, mondván: „Ne tiltsátok el őt, mert senki sincs, aki csodát tesz az én nevemben és mindjárt gonoszul szólhatna felőlem.” (Márk 7,39). A Jánosnak is meg kellett tanulnia, hogy Jézus tanítványai senkit sem taszíthatnak el, nem lehetnek szűkkeblűek.

            János számára igen értékes volt Krisztusnak az a tanítása, hogy a kegyelemben való növekedéshez és a szolgálatban való készséghez szükséges tulajdonságok: a szelídlelkűség, a türelem és a szeretet.  János az alaptermészetét tekintve egyáltalán nem ilyen volt. De Jézus tanítását ő gondosan megszívlelve életmódjában és viselkedésében arra törekedett, hogy az isteni mintaképhez hasonlóvá váljon. Így jutott el János odáig, hogy felismerte Krisztus dicsőségét, de nem a világi pompát és hatalmat, amelyet korábban elérni kívánt, hanem „az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,4). Az, hogy János lett a „szeretett tanítvány”, ennek a folyamatnak lett a gyümölcse. János vágyott arra, hogy megváltozzék, hogy hasonlóvá váljék Krisztushoz. Jézus szeretetének átalakító hatalma szelíddé és alázatossá tette. Elrejtette énjét Jézusban. János talán jobban, mint tanítványtársai, átengedte lényét e csodálatos élet hatalmának. János tapasztalatból ismerte a Megváltót. Kitörölhetetlenül bevésődtek szívébe Mesterének tanításai, és valahányszor bizonyságot tett a Megváltó kegyelméről, az egész lényét betöltő szeretet jellemezte szavait. Jézus iránt érzett bensőséges szeretete állandóan arra késztette, hogy szorosan mellette maradjon. Igaz, hogy Jézus egyformán szerette mind a tizenkettőt, azonban egyiküknek sem volt Jánoséhoz hasonló fogékony lelkülete. Fiatalabb lévén a többinél, inkább a gyermek bizalmával és hűségével nyitotta meg a szívét Jézus előtt. Így jutott a többieknél bensőségesebb kapcsolatba Krisztussal és ez képessé tette arra, hogy a Megváltó legmélyebb lelki tanításait ő közölje az utókorral.

            4. S végül még egy történetet nézzünk meg, ahol pedig János hitéről olvasunk. Ez a János az, akiről azt mondja el az evangélium, hogy már a feltámadott Krisztussal való találkozás előtt, pusztán az üres sír látványára, hinni kezdett a feltámadásban.  Húsvét hajnalán az asszonyoktól kapott hír hallatán János Péterrel együtt indult el a sírhoz. A fiatal János hamarabb ért oda, de nem lépet be a sírboltba, hanem tiszteletből megvárta és előre engedte a később érkező Pétert. Péter tehát hamarabb lépet be a sírba, de mégis János volt az, aki az üres sírt és a szépen és gondosan összehajtogatott lepleket látva azonnal hitt. Mert az ő számára tejesen világos volt, hogy mi történt. Jézus testét nem ellopták, hiszen ott vannak a leplek szépen összehajtogatva, márpedig rabló ilyet nem tesz. A gondosan összehajtogatott leplek számára a feltámadás hiteles bizonyságai lesznek. A szeretett tanítvány a „szeret nyelvén” megértette, hogy mit jelent a gondosan összehajtott lepel az üres sírban, hit még mielőtt a Feltámadottal találkozott volna.

            János apostol életét és személyét vizsgálva egy gondolatba foglalhatjuk össze az ige üzenetét: engedd, hogy szeressen az Isten!

            Akik gyerekek között dolgoznak, tudják, hogy vannak olyan gyerekek, akik nem engedik magukat szeretni. Valahogy nehéz szeretni őket, mert elszaladnak, ha valaki kedvesen közeledik feléjük. Egyszerűen nem hagyják magukat szeretni. Vannak makacs, durcás, elforduló gyerekek, akiket nehéz szeretni. János engedte magát szeretni. Olyan jó volna ilyen emberré lenni, aki tudja, mert megtapasztalta sokszor, nagyon sokszor: a tanítvány, akit szeretett az Úr.

            János az a tanítvány volt, aki hagyta magát szeretni. Nem az ő saját szeretetében bízott, hanem az Úrnak az iránta való szeretetében. János teljesen más, mint Péter. Péter azt mondja: „Szeretlek Uram!” János viszont ezt: „Tudom, hogy szeretsz Uram!”  Jézus szeretetében bízott és ez a szeretet nem fogyott el. Kicsi, gyenge embernek ismeri magát a nagy Péter mellett, egy gyermeknek, aki ott nyugszik az Úr kebelén. Jó volna, ha mi is ilyen emberré tudnánk lenni.

Jánosnak volt ideje. Mert ahhoz, hogy engem szeressenek, ahhoz idő kell. Kell, hogy időt adjak annak, aki szeretni akar, hogy megsimogathasson, megölelhessen. Van-e nekünk időnk arra, hogy az Úr Jézus szerethessen minket? Szoktunk-e pihenni az ő kebelén? Csendességünk után is csendben maradni, Vele maradni. Jánosnak volt ideje, hogy hallgassa, mint mond. Tudunk-e Jézusra figyelni, amikor szól hozzánk? Vagy csak mindig mi beszélünk és mondjuk a magukét?

Valaki elmondta egyszer lelkipásztorának, hogy imádkozni mindennap szokott, de Bibliát olvasni már nem ér rá. Ezt a választ kapta: Olyan vagy testvérem, mint az az ember, aki felhív valakit telefonon, elmondja, amit akar, de nem várva meg a másik válaszát le is teszi a telefont. Bizony sokszor vagyunk így a lelki életben is. János ráér nyugodni a Jézus kebelén. És ezért ez a tanítvány ismerte Őt a legjobban. Olyan csodálatos az, amikor újra és újra Jézusról beszél János. Amikor a Jelenések könyvét írja, akkor újra látja Jézust, mert ott Jézus jelenti ki magát rajta keresztül. Ha az evangéliumot, a leveleket vagy a Jelenések könyvét olvassuk újra és újra azt érezzük, hogy egy olyan ember szól, aki valóban ismeri az Urat.

János az, aki igazán megértette azt, hogy mit jelent engedni magunkat az Úr által szeretni. Te hagyod magad úgy szeretni, ahogyan az Úr akarja? János erre tanít minket.

Túrmezei Erzsébet egyik versének címe: Gyermek a rendelőben.  A gyermek így szól: két kérdést teszek fel doktor bácsi, aztán engedem a fogam kihúzni. Az első: értesz-e a fogakhoz? A válasz: látod a Jancsikát, meg a többieket, akik itt vígan szaladgálnak, nekik is kihúztam a fogukat. Csak értek a fogakhoz. A kislány másik kérdése ez volt: és szeretsz engem? Mikor megkapja erre a választ, azt mondja: Most jöhet fogó, fúró, kalapács. Ha egyszer megtapasztaltad, hogy tényleg szeret az Úr, akkor jöhet bármi, betegség, kórház, szenvedés vagy halál, bármi az életben. Ért hozzám, biztosan nem fogja elrontani, ha kezébe adom az életemet, ért hozzám és szeret, ennyi elég.

            Adjunk időt Jézusnak arra, hogy szerethessen minket, engedjük, hogy szerethessen minket! Ámen.

Túrmezei Erzsébet:

GYERMEK A RENDELÕBEN

A kisleány ott áll a rendelõben.
A furcsa gépek mintha mind õt lesnék.
S a doktorbácsi már be is ültetné
abba a félelmes, nagy székbe: "Tessék!"

Nem, még nem ül le. Kijelenti bátran,
hogy elõbb kettõt kérdezni szeretne.
"Halljuk!" - mosolyog rá a doktorbácsi,
hiszen õ mindig kész a feleletre.

"Értesz-e a fogakhoz?" - tudakolja
kis Piroska ötéves bölcsességgel.
"Ó, hányat találsz, akit én kezeltem,
kis barátaid közt, ha széjjelnézel!"

"Ott a Sárika, Jancsi. Kit mondjak még?
A patikus bácsiék Klárikája.
Kérdezd meg õket! Vígan szaladgálnak!
Mi lenne, ha foguk most is fájna?"

Ez a válasz megnyugtatóan hangzik,
való igaz. De hátra még a másik.
"Szeretsz-e engem?" - kérdezi Piroska
a kedvesen mosolygó doktorbácsit.

"Szeretlek-e? Hát hogyne szeretnélek!"
Mivel semmi hiba a feleletben,
a kis paciens beül a nagy székbe
most már nyugodtan, kék szeme se rebben.

Ha a doktorbácsi ért a fogakhoz,
s szereti õt, akkor mi gondja lenne?
Jöhet most már a fúróval, fogóval.
Piroska békén tûri. Bízik benne.

*

Ó, így szeretnék békén bízni én is!
Félelmetes nagy rendelõ az élet,
de jól ismerem, aki kezel benne,
s az Õ feleletétõl én se félek.

Ha megkérdezem, ért-e a dolgához,
s ha megkérdezem, hogy szeret-e engem,
rámutat értem átszegzett kezére,
és szabad bízó kisgyermekké lennem.

Lehet fogó, fúró, akármi szerszám,
ha ott látom abban a drága kézben,
amelyik mindig tudja, mit cselekszik,                                                                s fenn a kereszten vért hullatott értem.