Krisztus végakarata

„Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népeket, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek a nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek, és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”  Mt 28,16-20.

Haldoklók végakaratáról már mindnyájan hallottunk. Tudjuk, hogy nem egyszer egyéni, családi, sőt uralkodói végrendeletek esetén országok, népek sorsa dőlhet el, emberek, és közösségek életpályája vesz új irányt ilyenkor. Még a halálra ítélt bűnösök utolsó kívánságát is teljesíteni szokták. De most a Feltámadott végrendelkezik, nem a halál, hanem az élet jegyében, isteni üdvözítő, végérvényes akarattal.

1. Ez a végakarat Jézus hatalmát bizonyítja felettünk.

„Nékem adatott minden hatalom…” Neki adatott minden hatalom mennyen: azaz a láthatatlan világban, melynek erőit mi külsőleg sorsszerűen belsőleg lelki-szellemi ihletésképpen szoktuk megtapasztalni. Sem élet, sem halál, sem magasság, sem mélység nem akadályozhat meg, hogy bármilyen örvendetes, vagy szomorú lelki tapasztalás bennünket a Krisztus képére formáljon. Hiszen „akiket ő eleve elrendelt, azokat el is hívta, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek.” (Róm 8,29) Így készül és közeledik hozzánk a teljes Krisztus uralom, Isten országának végső diadala.

                De neki adatott minden hatalom a földön is. Isten országa nincs távol az emberektől, hanem a legegyetemesebb és legszemélyesebb isteni szeretet erőivel körülöleli, és át-meg átjárja a földet.

2. E végakaratában Jézus parancsát szívünkbe elhelyezi.

A missziói parancs első része így hangzik: „elmenvén”. Jézus már néhányszor kiküldte tanítványait kisseb szolgálatok és missziói munkák végzésére, gondoljunk a 70 tanítvány kiküldésére. De most először szól hozzájuk a világtávlatú küldetés parancsa minden néphez. A tanítványság és a hit Ábrahám óta szent vándoréletet, bizonyságtételt, a küldetésben való állandó továbbhaladást jelent. „E földi pusztaságban megállni nagy veszély.” Ki kell mozdulni a saját életünkből, meg kel tapasztalni, hogy aki mást felüdít, maga is felüdül, és Krisztus szeretetével kell keresni a másik embert, minden embert.

A parancs második része így hangzik: „tegyetek tanítvánnyá minden népeket, megkeresztelvén őket az atyának, a Fiúnak, és a Szentléleknek nevében”.  A tanítvánnyá tétel két részből áll, a keresztség sákramentumának kiszolgálásából és a tanításból. Ez a kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz. Az egyháztörténtből tudjuk, hogy Luther lelki tusáinak idején egyszer felírta krétával az asztalra ezt a szót: „megkereszteltek”. Ezzel fejezte ki hitét, hogy a Sátánnak nincs rajta hatalma, mert a keresztség által őt Istennek ajánlották, Isten pedig jóindulatát tárta feléje. Sajnos a keresztség ilyen értelme, evangéliumi íze hiányzik az életünkből. Amit a keresztségről általában az emberek gondolnak, az a névadás. Pedig a keresztség egyáltalán nem a névadásról szól. Amikor keresztelünk, akkor a keresztelendőt már nevén szólítjuk és az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten szövetségébe fogadjuk be. A keresztség által tehát a Szentháromság Isten tulajdonává lesz a gyermek.

Végül a harmadik része a parancsnak: „tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam néktek.” Jézus parancsa nemcsak a keresztségre vonatkozik, hanem a misszióra is. Nem különálló két parancs ez, hanem a kettő egy. A szülő és keresztszülő, aki gyermekét keresztelni hozza, az ígéret magára vállalásával a missziói parancs teljesítését vállalja magára. Vagyis azt, hogy úgy él gyermeke előtt, úgy mutatja meg a kegyességet és Krisztusban való hitét, hogy a gyermek megtanulhassa mindazt, amit Jézus parancsolt. A szülőknek és a keresztszülőknek kell bizonyságot tenni Krisztusról gyermekeik számára. A gyermek a szülői házban azt tanulja meg, amit lát. Ha önzést, civódást, aggodalmaskodást és hitetlenséget lát, maga is önzővé, aggodalmaskodóvá, nyughatatlan-ná és hitetlenné válik. Ha viszont szeretetet, békességet, hitet és reménységet érez maga körül, vágy ébred a szívében, hogy megismerje mindezek forrását és a saját életét is szeretetben, békességben, hitben és reménységben élje le. Látva a szülők és keresztszülők életét, így jut el Istenhez, és így kerül sor arra, hogy felnövekedvén önként tesz vallást hitéről a gyülekezet színe előtt. A gyülekezetben pedig, a Krisztusi normáknak megfelelően kell élnie.

A keresztség sákramentumát pedig a konfirmáció kapcsolja az úrvacsora sákra-mentumához. A konfirmációkor nemcsak a konfirmandus vizsgázik, de a gyülekezeti közösség és a család is. A szülök, és keresztszülők vizsgáznak és felelnek arra, hogy amit a keresztségben magukra vállaltak, azt teljesítették-e? Mégpedig azt, hogy Krisztus missziói parancsa szerint az Ő útjára és parancsolatainak megtartására nevelték gyermeküket. De vizsgázik a gyülekezet is, hogy mint Krisztus tanítványainak közőssége tudott-e szeretet közösség lenni, ahol a fiatal otthonra talált, ahol befogadták, ahol jól érezte magát, ahová szívesen visszajön később is.

3. E végakarat szerint Jézus ígéretével mindvégig velünk marad.

                Az „íme”= „nézd” kitétel mindig valami különösen figyelemreméltó  tényre vonatkozik, melyet nem szabad szem elől téveszteni. Ez a legfontosabb: az isteni jelenlét krisztusi ígérete. A „Ne félj, mert én veled vagyok” (Ézs 43,1) ószövetségi szavak minden előfordulási helyén az ószövetségi Isten-név: „ehje aser ehje”=„jelen leszek, úgy ahogyan jelen leszek” esetenkénti aktualizálása volt. De most a feltámadott Krisztusban az esetenkénti aktualizálás helyére a mindennapi kegyelmes isteni jelenlét állandóságának ígérete kerül. „Én veletek vagyok” és bennem az Immánuelben Isten mindig veletek van. Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek, de ha az enyémek vagytok, minden a tietek, mert én Isten vagyok és beteljesítem munkámat a világ végezetéig. Ámen.