Lektio: ApCsel 1,1-9

Textus: Jn 14: 1-2.

Felméne a mennyekbe…

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van… elmegyek helyet készíteni a számotokra.”

A szürke hétköznapok közé beékelődve ünnepeljük az áldozócsütörtököt, Jézus Krisztus menybemenetelének ünnepét. A magyar elnevezés is megtéveszthet bennünket, reformátusokat – mert mi nem „áldozunk”, mint a római katolikus testvéreink, akiknél ekkor történik a fiatalok első áldozása.

Mit is ünnepelünk? Az apostolok Cselekedetei és az evangéliumok tudósítanak bennünket. Jézus Krisztus feltámadása után még negyven napig a földön volt. Többször megjelent a tanítványainak és megmutatta, hogy Ő él és megbízta őket, hogy elmenvén az egész világra hirdessék az evangéliumot. Amikor utoljára összegyűjtötte tanítványait, „kivitte őket Bethániáig, megáldva őket, tőlük elszakadva, felviteték a mennybe…”

A menybemenetel Jézus földi életének záróeseménye. Nem csupán Jézus életén belül kell megkülönböztetni a feltámadástól, hanem a keresztyén gyülekezet hitén belül is sajátos teológiai jelentősége van. Jézus maga sokszor megjövendölte: „elmegyek, hogy helyet készítsek néktek, majd ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek…” (Jn14,2-3). Áldozócsütörtök is ajándék, mint minden ünnep, az ajándékozó Istenről tanít, ki karácsonykor adta egyszülött Fiát, nagypénteken a bűnbocsánatot, húsvétkor a feltámadást, pünkösdkor a szent Lelket. Jézus eltávozott tanítványaitól úgy, hogy többé nincsenek földi beszélő viszonyban és testi szemmel nem, láthatják, de minden nap velük van, mindnyájukkal, a világ végezetéig.

A menybemenetelt már az ősegyház is megünnepelte. Az apostoli hitvallásban is benne van: „Felméne mennyekbe, ül az Atyaistennek jobbján…” A tanítványok felfelé néztek a tőlük, felemeltetett Jézus után, de a megjelenő két angyal a föld felé irányította tekintetüket, arra a küldetésre, amivel Jézus bízta meg őket, hogy hirdessék az evangéliumot.

A Heidelbergi Káté XVIII. Úrnapjának 49 kérdése így fogalmazza meg: „Mit használ nékünk Krisztus menybemenetele? Először azt, hogy Ő a menyben az Atya színe előtt nekünk Közbenjárónk. Másodszor, hogy a mi testünk a menyben biztos zálog nekünk afelől, hogy ő, mint a mi fejünk, minket, tagjait szintén fel fog vinni oda. Harmadszor, hogy Ő viszonzásul Lelkét küldi alá nekünk, akinek ereje által nem a földiekkel törődünk, hanem az odafelvalókkal, ahol krisztus van ülvén az Istennek jobbján.”

Az áldozócsütörtöki történésnek, amikor Jézus Krisztus megáldotta tanítványait és a szemük láttára, felemeltetett, megszámlálhatatlanul sok áldása van lelkünk számára. Először is a nagy, megnyugtató bizonyosság, hogy az első áldozócsütörtök ót Krisztus valóssággal közbejár érettünk az Atyánál. Másik lelki haszna Jézus menybemenetelének életünkre nézve az-az áldott reménység, hogy a mi feltámadásunk is menybemenetellel fog végződni. Továbbá lelki haszna Jézus menybemenetelének, hogy ez által bizonyossá lett, Ő valóban Isten Fia, aki örökkévaló dicsőségéből szállott alá megváltó munkájának elvégzésére és visszatért dicsőségbe. Jézusnak a menybemenetele kezességet nyújt nekünk tulajdon menybemenetelünk felől. A mi igazi otthonunk, hazánk nem ez a föld, hanem a menny. Ezen a földön csak úgy élünk, mint kivándorló idegenek: dolgozunk, törekedünk, verejtékezünk, szenvedünk… De minden küzdelmet, harcot és szenvedést az a tudat teszi elviselhetővé, hogy igazi hazában békességgé és dicsőséggé változik.

Milyen nagy áldás lenne világunkra nézve, ha mindenki azzal a világos, határozott hitbeli tudattal járná végig ezt a földi életet, hogy itt csak átutazóban vagyunk a menny felé vezető utunkban. De ez a tudat oly sokszor idegen és távoli a mi lelkünktől, látókörünktől alig terjed túl a föld határain. Van, aki vagyonát nézi élete minden értékének, ezért kész áldozni erőt, szorgalmat, időt, mindent. A másik ember a családját nézi egész világának, annak áldozik, azért küzd, szolgál. Sokan küzdenek az elismerésért, tekintélyért… és nem csoda, ha ebben a nagy küzdelemben az ember keserűvé, békétlenné válik.

Mennyivel, más szemmel nézhetné az ember az életét, ha mindezek helyett, minden tiszteletreméltó voltunk mellett is, azt tekintené élete legfőbb céljának, hogy valóban a menny felé haladjon. Vagyon, család, hírnév, csalódás, veszteség, fájdalom, öröm. Csak borúsabb vagy fényesebb része ennek az útnak, de nem maga a cél. Ha minden széttörni és összeomlani látszik is világunkban, azt sohase mondjuk, hogy az életünk odavan, mert az élet nagy célja, a menny elérése még hátravan. Az Istenbe és Jézus Krisztusba vetett hit az-az erő, amely a menny felé vezeti a mi életünket. A földi utak ma sok embernek az életében a megfogyatkozott hitnek, meggyengült erkölcsnek, a mámor jelenlétének, a családok megzavart, összetört boldogságának keserű valóságát teszik láthatóvá. Jézus bízatása szent ígéret: „Az én atyám házában sok hajék van… helyet készítetem nektek, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is” (Jn 14,2-3). Ez a jézusi szent és biztató ígéret áldozócsütörtöki ünneplésünkben töltse el a szívünket nagy és boldog reménységgel. Ébredjen szent vágyakozása és áldott törekvés a szívünkben ezen ünnepen a menny felé, krisztushoz, Aki „záloga lelkünk mennyei jussának” (360. dics. 3.v.).

A mai ember tekintete nem felfelé, hanem lefelé irányul. Most, amikor Jézus menybemenetelére emlékezünk, önvizsgálatot kell tartanunk, mi a fontos számunkra, merre fordul a tekintetünk. Az áldozócsütörtökre, a menybemenetel ünnepére a nagyünnepek közt kevés figyelem jut. Ezért jó, ha hétköznappá zsugorodott „csütörtök” új megvilágításba kerül. Emeljük fel tekintetünket a kedves a kedves énekünk szavaival: „a Krisztus menybe felméne, hogy nékünk helyet szerzene, atyjával megbékéltetne életre bévinne” (358. dics.) Ámen.