Miért hirdetjük az Igét?

Olvasmány: 2Kor 5,11-21

„Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt, és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadott.” 2Kor 5,14-15

Ma néhány egyszerű kérdés feltevésével szeretném kezdeni az igemagyarázatot. Kérdéseim így hangzanak: Miért szól az igehirdetés? Miért vagyunk ma mi is itt ebben a bonyhádi református templomban? És miért van egyáltalán egyház és gyülekezet?

Nagyon egyszerű kérdések ezek. De ha ezekkel az alapvető kérdésekkel nem vagyunk tisztában, akkor az egész keresztyénségről tévesen fogunk gondolkodni.

Barth Károly a protestantizmus egyik legnagyobb teológusa volt. Ha teológiai könyveit és az általa írt keresztyén dogmatika köteteit egymás mellé tennénk egy polcon, akkor egy nagyon hosszú sort kapnánk. Egy alkalommal, amikor ezt a tudós teológia professzort megkérdezték, hogy össze tudná-e foglalni teológiai munkásságának lényegét egy mondatban, akkor ő egy egyszerű hittanos gyerekének szavaival válaszolt: „Engem szeret Jézusom / Bibliámból jól tudom.”

Valahogy így volt ezzel Pál apostol is. Amikor felteszi magában a kérdést, hogy miért is akar ő ismét Korinthusba menni, akkor nem tud mást mondani csak ezt: „Mert a Krisztus szeretete szorongat minket…”. Nem volt ez olyan egyszerű dolog az apostol számára. Pált miután első korinthusi tartózkodása után tovább ment az evangéliumot máshol is hirdetni, sok támadás érte Korinthusban. Egyesek kétségbe vonták apostolságát is, mivel ő nem tartozott a 12 tanítvány közé, sokan nem tekintették őt apostolnak. Mások pedig Pált megbízhatatlannak és hazudozónak nevezték, aki nem tartja be a szavát. Az első korinthusba írt levele után Pál egy másik levelet is írt, ami sajnos nem maradt fenn, ez az a bizonyos a „sok könnyhullatással írt” levél.

Ezeknek a dolgoknak az ismeretében az lenne számunkra a logikus, hogy Pál nem megy többet vissza Korinthusba, ahol őt ennyire megsértették és megalázták. Pál azonban nem adja fel, a „könnyhullatással írt” levél után újra tollat ragadva megírja ezt a levelet, amit mi 2.Korinthusi levélként ismerünk, azzal a céllal, hogy előkészítse a gyülekezetet Korinthusba való visszatérésére.

 Miért küzd Pál ilyen kitartóan ezért a gyülekezetért? Mi motiválja őt? Miért nem mondja, hogy elég, ezekkel már nem vesződik többet?

Van valami, ami a haragnál, a sértődöttségnél, a megbántottságnál is erősebb Pál szívében, ez pedig a Krisztus szeretete. Istennek az a szeretete, amit ő maga sem ismert, egészen addig, amíg ott a damaszkuszi úton eléje nem állt Krisztus.  Ő magát jó embernek gondolta, és azt hitte buzgó és kegyes hívőként az Isten ügyéért munkálkodik, amikor Jézus tanításának követőit üldözi. Nem az Isten iránti szeretet, hanem a vakbuzgóság, a gyűlölet és a harag vezérelte őt. Az Isten szeretetét akkor élte át és tapasztalta meg, amikor megállította őt Krisztus, de nem azért, hogy elpusztítsa, hanem, hogy elhívja és apostolává tegye. Pál ekkor értette meg Isten szeretetét, amely olyan nagy, hogy még az Isten egyházát üldözőt is szereti és terve van az ő életével.

Pál szívét betöltötte az Isten szeretete, amikor megértette, hogy Krisztus érte halt meg és támadt fel. Többé már nem magának él, hanem Krisztusnak. Egy teljesen új élet kezdődik el az Isten szeretetét átélő ember szívében. Pál ezt nevezi új teremtésnek: „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme új jött létre.” (2Kor 5,17).

         Miért hirdetjük az evangéliumot, miért van egyház és miért van gyülekezet? Azért mert Isten szeretete kiáradt ránk, megtapasztaltuk és átéltük ezt a szeretetet, amely szorongat minket, hogy másoknak is elmondjuk, hogy mások is átélhessék és megtapasztalhassák ezt.

Isten bennünket is használni akar arra, hogy az evangéliumot hirdessük, hogy általunk mások is megismerjék Isten szeretetét a Krisztusban. Vannak közöttünk bizonyára olyanok, akikben ez már régóta megfogalmazódott, és vannak, akik csak most fognak eljutni erre a felismerésre. Engedjük, hogy az Isten felbátorítson minket ma azon keresztül, amit Pál tanít arról, hogy miért hirdeti ő az evangéliumot.

1.    Az Úr félelme

„Mivel tehát ismerjük az Úr félelmét, embereket győzünk meg, Isten előtt pedig nyíltan állunk.” (2Kor 5,11). Pál azért megy ismét Korinthusba, azért nem hagyja abba az ott elkezdett gyülekezetépítő munkáját, mert ismeri az Úr félelmét. Mit jelent ez? Nem azt jelenti, hogy az apostol rettegve fél az Istentől, nem valamiféle büntetéstől félve hirdeti az evangéliumot. Arról van itt szó, hogy Pál tudja, hogy az egész élete Jézus Krisztus színe előtt zajlik. Az előző versekben ír erről: „Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel…” (2Kor 5,10). Pál annak az Istennek valóságos jelenlétében éli az életét, aki az ő hatalmas szeretetével még vele is kész volt megbékélni, aki üldözte követőit. Pál szereti az Ő Istenét, s ezt másképpen úgy is fogalmazhatnánk, hogy tiszteli, komolyan veszi. Ezt jelenti félni az Istent, hogy ha szeretem őt, akkor komolyan veszem és tisztelem őt.

Azt is jól tudja Pál, hogy egykor majd egész életével kell odaállnia Krisztus elé, és nem mindegy, hogy mi lesz ennek az életnek a gyümölcse. Nem mindegy, hogy mit kezdett életével, Jézus elhívásával, a neki adott lehetőségekkel. Az istenfélelem nem az Istentől való félelem, hanem Istenért, az ő ügyéért való félelem. Éppen ezért ragad meg az apostol minden lehetőséget arra, hogy embereket győzzön meg.  A rábeszélés és a meggyőzés az evangélium hirdetésének egy módját jelzi. Pált az Úr ügyéért való aggodalma, félelme vezérli abban, hogy embereket győzzön meg Jézus Krisztus szeretetéről.

A mi életünkben jelen van-e az Isten félelme, az Úr ügyéért való aggodalom? A Mindenható valóságos jelenlétében éljük-e az életünket? Miközben mi már Istenhez tartozunk, és Krisztusban új életünk van, vajon mennyire szomorít el és menyire rendít meg minket az, hogy családunkban, környezetünkben sokan vannak, akik még nem ismerik Isten szeretetét. Bárcsak támadna a mi szívünkben is igazi istenfélelem, ami az evangélium hirdetésére ösztönözne mindnyájunkat.

2.    A Krisztus szeretete

„Mert a Krisztus szeretete szorongat minket…” (2Kor 5,14). Minél inkább megismerjük Isten szeretetének mélységét, magasságát, szélességét, annál inkább betelik a szívünk az iránta való hálával és tisztelettel. Ha nem így lenne, nem írna az apostol az istenfélelem után Krisztus szeretetéről. Ha az istenfélelem arra indít, hogy másoknak vallást tegyünk Jézus Krisztusról, mennyivel inkább Krisztus szorongató szeretete!

Ez a szeretet tölti be Pál apostol szívét, amikor a korinthusiakra gondol. Isten iránta való szeretetének megtapasztalása lett életének legdöntőbb valóságává. Ez a szeretet pedig Krisztus halálával függ össze. Jézus Krisztus irántunk való szeretetének jele a kereszt. Pált nem önmagában az indította meg, hogy Jézus meghalt a kereszten, hanem az, hogy ”egy meghalt mindenkiért”. Krisztus meghalt mindenki helyett, helyetted és helyettem is. Vagyis ez azt jelenti, hogy nekem kellett volna meghalnom, és mégis ő bűnhődött helyettem.

Ettől fogva Pál életét is az irányítja: „… hogy, akik élnek ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.”  Azért hirdeti az evangéliumot, mert nem magának él, hanem Krisztusnak. Akit a Krisztus szeretete szorongat, az meghalt az önmagáért való életnek. Aki találkozott azzal, aki érette és helyette hordozta el Isten ítéletét, azt körülvette az Isten szeretete, és az már nem akar önmagáért élni. Ha valóban ismered Krisztusnak ezt a felfoghatatlan kegyelmét és szeretetét, akkor nem tudsz nem vallást tenni róla.

3.    Az új teremtés csodája

„Ezért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2Kor 5,17). A Krisztusban való létünknek a csodája az, hogy minden újjá lett, többek között a más emberekkel való kapcsolata is. Erre mondja Pál, hogy ő nem ismer senkit test szerint, azaz nem ismer senkit a régi, Krisztus nélküli módon. Aki új teremtés lett, az mindenkihez kizárólag Krisztusban, Krisztus által viszonyul.

Ezért nem adja fel Pál a korinthusban elkezdett missziói munkát. Ha „test szerint” viszonyulna hozzájuk, akkor mivel megsértették, ott hagyná őket és máshol hirdetné az evangéliumot. Aki azonban az új teremtés, az Krisztusban viszonyul hozzájuk, az igazságtalan vádak ellenére sem mond le róluk, mert szereti őket, ezért hirdeti nekik az evangéliumot.

Az új teremtés részesének lenni azt jelenti, hogy kizárólag Krisztusban, vagyis Krisztuson keresztül, Krisztus által nézzük az embereket. Ez a Krisztusban való létünk ad csodálatos motivációt a bizonyságtételre. Hiszen aki „test szerint” olyan személy, aki megbántott, sérelmeket okozott, vagy éppen nem törődött velünk, Krisztusban olyanná lesz előttünk, mint, akinek ugyanolyan szüksége van az evangéliumra, mint nekünk. Lehet, hogy valaki „test szerint” jelentéktelen, érdektelen, sokan észre sem veszik, hogy létezik, Krisztus által nézve viszont Isten egy mindennél értékesebb teremtménye.

Ha valakivel konfliktusba keveredünk két lehetőségünk van. Az egyik a „test szerint” való viszonyulás, ami nem más, mint mások befeketítése, aláásása, legyőzése, megsemmisítése. A másik lehetőség a Krisztus által tekinteni a másik emberre, vagyis: imádsággal, áldásmondással, megsegítéssel és megbocsátással.

Kérdezzük meg magunkat testvéreim: amikor Isten alkalmat ad arra, hogy bizonyságot tegyünk róla, „test szerint” vagy Krisztusban cselekszünk?

4.    A békéltetés szolgálata

„Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel.” (2Kor 5,20).

Megbékélésre általában azért van szükség, mert valami okból a felek között elidegenedés áll fenn. Az elidegenedés távolságot, a kommunikáció hiányát, ellenségeskedést feltételez.

Az Isten és az ember közötti elidegenedésnek az oka a bűn: „…a ti bűneitek választanak el tieteket az Istentől” (Ézs 59,2). Ebben a helyzetben Isten az, aki a megbékélést kezdeményezi. Az emberi kapcsolatokban ez nekünk nem megy magunktól, nekünk általában egy harmadikra, egy békéltetőre van szükségünk.

Isten megbékéltette a világot magával, de a megbékéltetés szolgálatát ránk bízta. Az ő részéről semmi sincs, ami akadálya lehetne annak, hogy a borzalmas elidegenedés meggyógyuljon Isten és ember között. De az embereknek hallaniuk kell ezt! Ahhoz, hogy az emberek elfogadják az Isten által felkínált békességet, hallaniuk kell róla. Erre hív minket Pál: „… nekünk adta a békéltetés szolgálatát”, „… ránk bízta a békéltetés igéjét.”

És itt jutunk el az elején feltett kérdéshez: miért hirdetjük az evangéliumot, miért van egyház és gyülekezet?  Négy dolgot tanultunk meg az igéből: (1.) Isten félelme, (2.) Krisztus szeretete, (3.) az új teremtés csodája és a (4.) békéltetés szolgálata miatt.

Erre hív mindnyájunkat, az Ige, ismerjük meg az Úr félelmét, tapasztaljuk meg Krisztus szorongató szeretetét, legyünk részesei az új teremtés csodájának és béküljünk meg az Istennel. Ámen.