Miért jó a gyülekezethez tartozni?

Olvasmány: ApCsel 4,23-37

„A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából bármit is a magáénak, hanem mindenük közös volt. Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon.” ApCsel 4,32-33

A mai igerészben betekintést kapunk az első keresztyén gyülekezet életébe. Nagyon fontos azt észrevenni, hogy az Apostolok Cselekedeteinek könyve nemcsak egy-egy apostol vagy hívő keresztyén ember életéről beszél, hanem ezeket a személyeket és eseményeket mindig a gyülekezet közösségén keresztül mutatja be. Tulajdonképpen nem is lenne helyes azt mondani, hogy az apostolok cselekedeteiről szól ez a könyv, hiszen sokkal inkább szól Isten Szentlelkének cselekedeteiről, amelyeket az ő egyháza építésére vitt véghez. Az apostolok és más hívő emberek pedig mindig csak eszközök voltak, akik által Isten Szentlelke munkálkodott. A cél sosem csak az egyén, hanem mindig a közösség, a gyülekezet építése volt. Az első pünkösd alkalmával Isten Szentlelke egyen-egyenként adatott a tanítványoknak és mindazoknak, akik megtértek és Krisztusban hittek, s így alakulhatott meg az akkor mintegy 3000 lelket számláló első keresztyén gyülekezet. Isten Szentlelke közösségbe hívja és valódi közösséggé is formálja a tanítványokat és a Krisztusban hívőket.

Három vonatkozásban szeretném megvizsgálni azt a kérdést, miért jó a keresztyéneknek gyülekezethez tartozni. Szeretnék beszélni a gyülekezethez tartozás feltételeiről, következményeiről, és annak áldásairól.

1.                 A gyülekezethez tartozás feltételei

„Amint elbocsátották őket, elmentek övéikhez, és elbeszélték, miket mondtak nekik a főpapok és a vének.” (ApCsel 4,23).

Az ApCsel 3-4 fejezete leírja, hogy Péter és János apostol a jeruzsálemi templom ékes kapujában találkoztak egy sánta koldussal, akit ők Jézus nevében meggyógyítottak. A nyilvánvaló csoda láttán hatalmas tömeg gyűlt össze, a két apostol pedig bizonyságot tett a sokaság előtt Jézusról. Emiatt aztán a főpapok parancsára letartóztatták és börtönbe zárták őket. Péternek és Jánosnak ugyanazon nagytanács előtt kell megállnia, amely nem is olyan rég Jézust halálra ítélte. Most azonban megelégednek azzal, hogy megfenyegetik őket és megtiltják, hogy Jézus nevében tanítsanak, s aztán elbocsátják őket.

Most az egyszer tehát még megmenekült a két tanítvány. De vajon mit tesznek ezután? Emberileg nézve azt gondolnánk, hogy okulva a tapasztalatokból ezek után messze elkerülik a gyülekezet közösségét, persze a maguk módján megmaradnak Krisztusban hívő embereknek, de tartózkodni fognak attól, hogy erről nyilvánosan beszéljenek, vagy a keresztyén gyülekezethez való tartozásukat nyíltan felvállalják. Hiszen életük nekik is csak egy van, amit most épp, hogy csak sikerült megmenteniük…

Nos, valami ilyen reakcióra számított a nagytanács is: az apostolok a fenyegetés hatására elhallgatnak, s aztán az egész Krisztust követő mozgalom szép csendesen feloszlik.

A dolgok azonban mégsem így történtek. Az apostolok ugyanis nem egyedül voltak, ott állt mögöttük a gyülekezet közössége, ahová ők visszamentek, és ahol együtt imádkoztak Istenhez. 

A keresztyén élet minden esetben válaszút.  Választani kell és a választott út válasz. Péter és János esetében is így történt. Mit tesznek, amikor elmehetnek a nagytanács elől? Visszamennek a gyülekezetbe, imádkoznak (24. v.), énekelnek (25. v. – a 2. zsoltárt idézi), hitvallást tesznek és igét hirdetnek (31.v.). Valójában itt az ősgyülekezet egy istentiszteletének a leírását találhatjuk. Miért lényeges ezt észrevenni? Azért, mert ők jól értették az istentisztelet lényegét. Amikor életük nehéz helyzetbe került, a Krisztusban való hitük miatt megvádolták őket, börtönbe kerültek, és halálosan megfenyegetik őket, akkor hová fordulhatnának segítségért, ha nem a gyülekezet közösségéhez.

Sajnos mi sokszor nem ezt tesszük. Ha válság, nehéz időszak következik be az életünkben, akkor általában elmaradunk a gyülekezetből, és az istentiszteletekről. Most nem érek rá istentiszteletre jönni, bibliaórára járni, mert váltságban van az életem, válságba van a házasságom, munkahelyi gondok vannak, a családom anyagi helyzete került válsága, szerettem elvesztése és a gyász fájdalma nagyon megvisel, betegség van a családban, stb. Olyan sokszor hallom lelkipásztorként ezekez a mondatokat az istentiszteletről elmaradó gyülekezeti tagoktól.

Péter és János esetében azonban azt látjuk, hogy a személyes életükben bekövetkező krízis nem eltántorítja őket a gyülekezettől, hanem még inkább oda köti őket. Ők nem elmenekülnek, hanem visszamenekülnek a gyülekezetbe. A hitük miatti próbatétel nem, hogy gyengítette volna őket, hanem éppen ellenkezőleg erőforrásuk lett.

A gyülekezethez való tartozás feltétele a hívő ember tudatos döntése, amellyel elkötelezi magát a Krisztus követésére. A Krisztuskövetés az egész életünkre vonatkozik. A gyülekezet közössége és az istentisztelet olyan erőforrás, amely nélkülözhetetlenül fontos a hívő ember számára. Mert az istentisztelet lényege Isten dicsőítése minden helyzetben, még a próbatétel idején is.

Az istentisztelet a közösség gyakorlásának helye, amelyre a nehéz helyzetben van igazán nagy szüksége a hívő embernek. „Hinni otthon egyedül is lehet” szokták sokan mondani, s ez önmagában igaz is, csakhogy a dolog másik oldala az, hogy szeretni viszont csak közösségben lehet: márpedig Jézus nemcsak a benne való hitre adott parancsot a tanítványainak, hanem a szeretetre is: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,34-35).

A keresztyének egymás közötti szeretete tehát jel a világ számára. A gyülekezethez való tartozásunk igazi feltétele ez a szeretetben megélt közösség gyakorlása, amely által a környezetünk számára is nyilvánvalóvá lesz, hogy mi Jézus tanítványai vagyunk.

2.                 A gyülekezethez tartozás következményei

„Amikor ezt meghallották, egy szívvel és egy lélekkel felemelték a hangjukat az Istenhez…” (ApCsel 4,25).

„Egy szívvel, egy lélekkel”: az igazán jelentős dolgok így kezdődnek el. Miért lehetséges az, hogy a jeruzsálemi ősgyülekezetben mindez megvalósult? Hiszen ők is csak hozzánk hasonló emberek voltak. A mi mindennapos tapasztalatunk pedig az, hogy minden emberi közösségnek általános jellemzője a széthúzás, a harc, a rivalizálás. Vajon hogyan tudnánk ezen változtatni?

Ennek a gyülekezetnek a tagjai nemcsak papíron voltak egyháztagok: befizették az egyházfenntartói járulékot és néha-néha elmentek istentiszteletre. Ez a gyülekezet olyan volt, mint egy élő test, amelynek ha egyik tagját támadás vagy baj érte, akkor az a test minden tagjának egyformán fájt. Amikor Péter és János beszámoltak a gyülekezet közösségében a velük történtekről, akkor a gyülekezet „egy szívvel és egy lélekkel” kezd imádkozni Istenhez.

A népszámlálási adatok szerint a magyarok döntő többsége vallásosnak mondja magát, a „maga módján” gyakorolja vallását és hisz Istenben. A mindennapi életben azonban ebből a vallásosságból szinte semmit nem veszünk észre. A mai magyar társadalom életvitelét és erkölcsét már rég nem a keresztyén tanítás határozza meg. Mindennek a magyarázata pedig abban keresendő, hogy az a sok millió magát vallásosnak mondó, a hitét a „maga módján” gyakorló magyar ember vagy egyáltalán nem tagja egyik keresztyén gyülekezetnek sem, vagy épp csak papíron létező egyháztag, akit az egyházak a maguk statisztikai kimutatásaiban fel tudnak mutatni, de valójában nincs élő kapcsolatuk a „gyülekezetükkel”.

A gyülekezethez való tartozás következményekkel jár. Aki elkötelezte magát Jézus Krisztus követésére és csatlakozott a gyülekezethez, annak számára a hit nem lehet többé „magánügy”. A modern liberális gondolkodás találta ki ezt a fogalmat, hogy a hit magán ügy. Tehát nem tartozik a szomszédomra, a munkatársaimra, a barátaimra, de még a családtagjaimra sem, hogy én kiben vagy miben hiszek. Az első keresztyének számára a Krisztusban való hitük a legfontosabb „közügy” lett. Nem csak otthon a „maguk módján” hittek Krisztusban és élték meg vallásosságukat, hanem a gyülekezet közösségében rendszeresen összejöttek, hogy együtt imádkozzanak, igét olvassanak, és nyilvánosan bizonyságot tegyenek hitükről. Az Istentől kapott világosságukat nem akarták véka alá rejteni, hanem világítottak a körülöttük levő sötétségben. A krisztusi életforma áthatotta egész életüket. Erről tanúskodik az ősgyülekezetnek itt lejegyzett imádsága, amely egyben egy hitvallástétel is.  Látásmódjukat az jellemzi, hogy nem magukból indulnak ki, hanem Jézus Krisztust állítják középpontba. A kiindulási pont a Golgota, megvallják, hogy Jézus mindent megtett értük. Hiszik azt, hogy Jézusnak konkrét szándéka van az életükre vonatkozólag és kérik, hogy ezt ismertesse meg velük Jézus, hogy ebben erősödhessenek meg. Amit pedig már megértettek Isten akaratából, azt igyekeztek meg is cselekedni. Így történi, hogy a többletteher ahelyett, hogy gyengítette volna őket, még jobban megerősítette. A krisztusközpontú életforma erőforrás. A hitvallás pedig nemcsak egy megtanult szöveg (Apostoli Hitvallás) elmondását jelentette, hanem egy új életforma választását. Érdemes megvizsgálni ezt a két szót: hit = bizalom, vallás = közösen felismert istenélmény kinyilvánítása, megélése. Ez a kettő együtt a hitvallás.

3.      A gyülekezethez tartozás áldásai

„Amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek mindnyájan Szentlélekkel, és bátran hirdették Isten Igéjét.” (ApCsel 4,31).

A gyülekezethez való tartozásnak mindenki számára egészen nyilvánvaló áldásai vannak a hívő ember életében. A gyülekezeti közösségbe járó, a szeretetközösséget átélő és gyakorló hívő ember mindennapi élete olyan jellé lesz, amit a világ a Krisztushoz való tartozás jeleként ismer fel. Tulajdonképpen a szeretet új parancsolatában is erről beszél Jézus, amikor azt mondja, hogy tanítványait a világban az egymás iránti szeretetről lehet majd felismerni.

Miben mások Krisztus gyülekezetének tagjai, mint a világban élő többi ember? Legfeltűnőbb különbség az, hogy minden őket ért sérelem és fenyegetés ellenére is a tanítványoknak békességük van. Ma egy rendkívül békétlen világban élünk. De a Krisztus gyülekezetéhez tartozó embereknek mégis van békeségük, mert ők már ismerik Isten akaratát és tudják, hogy bármi rossz is történik velük ebben a világban, az Isten szeretetétől őket semmi nem szakíthatja el. Tudják, hogy Istennek terve van az ő életükkel, a próbatételekben is ott van velük Jézus, s végül Isten ügye fog diadalmaskodni. Az Isten minden értelmet felülhaladó békessége képes megőrizni szívüket és gondolataikat Jézus Krisztusban.

A másik szembeötlő különbség a bátor bizonyságtétel. Az írástudókat is teljesen meglepte az a nyíltság és egyenesség, ahogyan az apostolok a Krisztusban való hitükről beszéltek a nagytanács előtt. Nagy szüksége lenne a világnak ma is a keresztyéneknek erre a bártor és őszinte megszólalására. A 20. század két nagy keresztyén gondolkodójának egy-egy mondata jutott ezzel kapcsolatban az eszembe. Az egyik, a nagy teológus Karl Bart gondolata: „Az egyház azért jött létre, hogy új jel legyen a világban, amely radikálisan különbözik a világ útjától, és reményt ad azzal, hogy ellentmond neki”. A másik pedig a feketék jogaiért küzdő baptista lelkész Martin Luther King gondolata: „Az egyház az államnak sem nem ura, sem nem szolgája, hanem lelkiismerete, iránymutatója, kritikusa legyen, de eszköze soha!”

S végül a gyülekezethez tartozás áldása, hogy a Szentlélek kézzel fogható jelenlétét tapasztalhatja meg a hívő ember. Az egy szívvel és egy lélekkel elmondott imádság hatására megrendül az a hely, ahol egybegyűlve voltak, amikor a Szentlélek ereje betölti a tanítványokat. Az apostolok szavaiból erő árad, majd pedig bizonyságtételüket Isten jelekkel és csodákkal is megerősíti. Az apostolok azonban nemcsak szóltak, hanem cselekedtek is, ez lesz nyilvánvalóvá a gyülekezetben való közösségvállalás és adakozás által. Javaikat önként osztják meg egymással, hogy ne legyen közöttük nélkülöző. A gyülekezethez való tartozás nagy áldása ez, hogy senkinek sem kel szűkölködnie a Krisztus egyházában.

Miért jó a gyülekezethez tartozni? Nos amint láttuk a gyülekezethez való tartozásnak vannak feltételei, következményei és áldásai. A feltétele az a döntés, hogy elkötelezzük magunkat a Jézus Krisztus követésére, egyben az embertársaink iránti szeretet gyakorlására. Tehát hinni ugyan otthon is lehet egyedül, de szeretni csak közösségben, gyülekezetben. A következmény pedig, hogy egy szívvel és egy lélekkel tudunk kiáltani Istenhez és megvallani hitünket. A gyülekezethez való tartozás áldása pedig az, hogy a hívő ember békessége megmarad a legnehezebb körülmények között is, s közben adatik számára erő a bátor megszólalásra, hitvallásra és bizonyságtételre.

Hallatszik-e ma a keresztyének bátor hangja és őszinte bizonyságtétele, hogy reményt adjanak a világnak? Van-e bátorsága ma az egyháznak és a keresztyéneknek, hogy kritikusa és lelkiismerete legyen a társadalomnak? Vajon nem erre a bátor bizonyságtételre hívja-e Jézus a tanítványait, amikor azt mondja nekik: „Ti vagytok a föld sója… a világ világossága…” (Mt 5,13-14). Ámen.