NAGYSZOMBAT ÖRÖME

Alapige: Mt 27,57-66; Lk 23,50-56

A nagyszombati történetek részletesen leírják az Úr Jézus temetése eseményeit. A mai alkalommal e jól ismert igék alapján azt nézzük meg, hogy mi jellemezte az Úr Jézus lelki állapotát halála után. Hova került az Úr Jézus lelke? Számunkra - akik szintén meg fogunk halni és lehet, hogy nem érjük meg az Úr Jézus visszajövetelét - milyen bátorítás van ebből az üdvtörténeti részből?

A Heidelbergi káté 41. Kérdés-feleletében beszél arról a Hitvallás, hogy miért temettetett el Jézus, és a válasz így hangzik: "Azért, hogy az bizonysága legyen annak, hogy valósággal meghalt".

A Nagyszombat tehát azt hirdeti, hogy Jézus valósággal meghalt. Még az ellenségei is - ahogyan olvasható a Máté evangéliumában - a Gondviselő, Mindenható Úr eszközei voltak abban, hogy az Úr Jézus elhunyt teste nyugodtan pihenhessen a sírban. Senki és semmi nem bánthatta. Ne feledjük, hogy a tanítványok nem várták olyan koránra a föltámadást. Ők gyászoltak és szomorúak voltak és az asszonyok azért mentek a hét első napja hajnalán, szombat után, hogy befejezhessék a temetési szertartás különböző részeit.

A temetése hirdeti, hogy a megaláztatása valóban kiteljesedett, hiszen valóban meghalt testileg is, de ez egyben előkészítője lett annak a dicsőséges felmagasztaltatásnak, ami a feltámadása fényében látható, nem az idők végén, hanem ahogyan ő maga is megígérte, három nap elteltével.

A testével tehát azt történt, ami megismerhető a leírásokból. De hová került az Úr Jézus lelke?

Sokan ilyenkor talán készek is a gyorsan válasszal: természetesen a pokolba, hiszen az Apostoli Hitvallásban is ezt mondjuk: "Szálla alá poklokra". De ahogyan a most olvasott igerészben is hallhattuk, Jézus maga mondta, hogy a lelke halála után nem a pokolba, hanem a mennybe, a paradicsomba ment.

Pál apostol a 2Kor 12-ben beszámol különleges élményeiről: kijelentéseket kapott, azt nem tudja, hogy testben, vagy anélkül, de biztos, hogy a harmadik égig ragadtatott el, a paradicsomig, ahol kimondhatatlan beszédeket hallott.

Más helyen a harmadik ég, paradicsom kifejezés a jellemzők miatt a mennyel azonosítható.

A Jelenések könyve 2. részéből megtudhatjuk, hogy ez a hely, illetve ez az állapot, amiben minden győztes hívőnek része lesz: "A győzedelmesnek enni adok az élet fájáról, ami az Isten paradicsomának közepette van".

A Paradicsomban a bűnös az élet fájától lett eltaszítva, ahonnan el kellett mennie Ádámnak és Évának. A harmadik ég a menny, a paradicsom, ahol az élet fájával kerül újra kapcsolatba az elhunyt hívő ember lelke.

A gazdag és Lázár történetében - Lukács evangéliuma 16. részében - megtudjuk, hogy ez olyan hely, ahol vigasztaltatik a hitben elhunyt. A pokol az a hely, ahol a megátalkodott bűnös, aki nem fogadta el a kegyelmet, már szenved és az ítéletre vár. A paradicsom, az Ábrahám keble - ahogyan ott leírva van - az a hely, ahol boldog lehet az elhunyt hívő ember lelke.

Jézus még részletesebben elmondja a kereszten függve, hogy mit ért az alatt, hogy "még ma velem leszel a paradicsomban". Megtudjuk, hogy az utolsó szava az volt: "Atyám, a te kezedbe teszem a lelkemet". Elvégzett mindent és nem is az a kérdés, hogy hova került, hanem az, hogy kihez; az Atyához, az ő kezébe tette a lelkét.

Jézus tehát semmiképpen sem a pokolba ment a meghalása után. Már csak azért sem, mert azt már megjárta. Amikor a kereszten kimondja a megdöbbentő mondatot: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?", - református hitünk szerint - ekkor élhette át azt a szörnyű ítéletet, amit mi kárhozatnak mondunk, az Istentől való elhagyatottság szörnyű poklát.

Ehhez kapcsolódóan hadd idézzem a Heidelbergi kátéból egy másik kérdés-feleletet: "Miért teszed ezt is hozzá: Szálla alá poklokra? Azért, hogy a legnagyobb megpróbáltatásaim között bizonyos lehessek afelől, hogy az én Uram, a Krisztus, az ő kibeszélhetetlen gyötréseivel, szenvedéseivel és rettegéseivel, melyet lelkében a keresztfán és annak előtte is elszenvedett, engem a pokol kínjaitól és gyötrelmeitől megszabadított."

Kibeszélhetetlen gyötrődések, szenvedések a kereszt előtt is, de igazán a kereszten. Azért nem lehet kibeszélni, magyarázni, mert az megmagyarázhatatlan, hogy megfeszítése napján, délután 3 óra környékén, hogyan élhette át a Megváltó az Isten ítéletét, amikor kimondta: „Miért hagytál el engemet".

Amikor a Gecsemáné-kertbeli harcának meg lett a következménye, beteljesedett az, amit vállalt az Atya akarata szerint.

A Hitvallásunk - "Szálla alá poklokra" - erre a szörnyű állapotra vonatkozik az a kijelentés, amit hallhattunk. Egyszerűen mondva, az Úr Jézus a lelki halált előbb átélte, mint a biológiait.

Nem véletlen, hogy az "Én Istenem, miért hagytál el engemet" mondata után következett a János evangéliumában lévő egyetlen szó: "Elvégeztetett".

Jézus nem azt mondta a latornak, hogy "Még ma velem leszel a pokolban, mert megérdemled, megátalkodott bűnös vagy, te is el fogsz veszni", hanem azt: "Még ma velem leszel a paradicsomban", mert a poklot egyedül akarta megjárni, hiszen ezért jött.

Miért fontos, hogy az Úr Jézus a meghalása után azonnal a paradicsomba került? Mi ebben az örömhír? Az első az, hogy Jézus csakugyan meghalt, neki nem lehetett különleges lelki élményben része, hogy meghal, de azért a lelke a testében maradhat. Pilátus is csodálkozott, hogy milyen hamar meghalt ez a kivégzett "gonosztevő", a zsidók "Királya". Ugyanis, amikor arimátriai József elkérte Jézus testét, Pilátus meg akart győződni arról, hogy csakugyan meghalt-e.

Jézusnak is át kellett élnie, ami a biológiai halál szörnyűsége, hogy ami az emberben egységes, test és lélek együttese, az szétválik; testét eltemették, lelke a paradicsomba ment. Mert valóban meghalt. Nem véletlen, hogy sírtak azok, akik gyászolták őt, és a testét el kellett temetni és csak a holtteste maradt a földön.

Aki közülünk már temette szerettét, az tudja, hogy ez szörnyű érzés, hiszen az, aki még az előző pillanatban ott volt és mosolygott, akit szerethettem itt a földön, azt már nem tehetem, mert már csak a holtteste van itt. Jézus ugyanezt élte át. Szép azt mondani, hogy átélte, mert a biológiai halál nem szünteti meg a létezésünket. De azért szörnyűséges, hiszen ellenség. Jézusnak tulajdonképpen nem volt szép meghalása, gyötrő testi fájdalmak, a Sátán végső támadásai, kísértése, az emberek részéről is, még a gonosztevők részéről is. Vajon mi csodálkoztunk azon, ha láttunk, vagy hallottunk olyan hívő atyafiak haláláról, akinek a halála egyáltalán nem volt szép és kívánatos? Mi általában csodálkozunk azon, ha valaki elveszíti az eszét, talán még Istent is gyalázza az agonizálás során, vagy szörnyű, gyötrő kínok miatt szenved és a lelke hihetetlen harcot él át. Manapság a fájdalomcsillapítók sok mindenben segíthetnek, de ma is megtörténhet, hogy egy hívő ember szörnyűséges kínok között hal meg testileg és lelkileg egyaránt. Ilyenkor azt szoktuk mondani, hogy szebb halált érdemelne. De a halál nem lehet szép. Talán mi magunk is aggódhatunk miatta, mert nem könnyű, ami akkor történik, amikor majd el kell menni, mert a halál ellenség. De Jézus valósággal meghalt.

Tudnunk kell, nincs olyan földi szenvedés, testi, vagy lelki, amin Jézus nem ment keresztül. A biológiai halálunk a végső lezárása annak, amit mi szenvedhetünk a bűneset óta. Jézus, hozzánk hasonlóan, mindent átélt.

A Zsidókhoz írt levél ismerős igéje: "Lévén annak okáért olyan főpapunk, aki áthatolt az egeken, Krisztus az Istennek Fia, ragaszkodjunk vallásunkhoz, mert nem olyan főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk alkalmas időben való segítségül."

Mivel Jézus él, Nagyszombat nem szomorú ünnep és nem a gyász ünnepe. Mivel Jézus él, a legszörnyűbb szenvedések és kísértések között is tudhatjuk, hogy ő mindezeken keresztül ment, meg tud tartani. A benne bízó tudhatja, hogy az ő Megváltója meghalt érte, nem csak lelkileg, de fizikailag is. Amikor már nem segíthet senki, aki mellettünk van, akkor még mindig ott van az Úr szeretete, kegyelme, megtartó ereje. És amikor már nem segíthetünk szerettünknek, akkor őt rábízhatjuk az Úrra.

Jézus tehát, amikor kijelentette, hogy "Még ma velem leszel a paradicsomban", még a biológiai halála előtt, arról tett bizonyságot, hogy ő valósággal meg fog halni, és ez be is következett. De ez a mondata azt is jelenti, hogy ő reménységben halt meg.

Amikor kimondta, "Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet", ezzel megerősítette azt az élő reménységet, amelyet ő maga is hitt, amiben bízhatott, mint engedelmes Fiú. A legszörnyűbb haláltusájában is volt reménysége.

Ne feledjük, Jézusnak a kereszten mondott két mondata között (Még ma velem leszel a paradicsomban és Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet), azt is ki kellett mondania 3 óra körül, hogy "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet".

Ezt a mondatot nehéz megmagyarázni. Vajon a hívő embernek, Istennek engedelmeskedő embernek nem az a reménysége, hogy az Isten mindig vele van, még a legszörnyűbb pillanatokban is tudhatja, nem hagyja el az Isten. Jézusnak csak úgy lehetett a Paradicsomba menni, hogy előtte végig kellett haladnia a kereszt poklán. A kárhozat szörnyűségén át vezetett az út a menny dicsőségébe.

De akkor is volt reménysége, az örökkévalóság pillanatában át kellett élnie az Istentől való elhagyatottságot, de nem sokkal ezután kimondhatta: "Elvégeztetett". Mindent elvégzett. Amikor az Úr Jézus ezt a reménységét hirdette - Még ma velem leszel a Paradicsomban" - nem magának mondta, hanem a gonosztevőnek. De ez a mondat őt is erősítette, mert tudta, hogy hova megy. Tudta, hogy kihez megy.

Amikor esetleg nekünk kell szenvednünk, nem is a halál előtti szenvedésre gondolva, mindnyájunknak meg vannak azok a testi, lelki terhei, amelyek a próbákat jelentik, vagy amelyek a mi személyes kísértéseink, amikkel a gonosz gyötörni próbál, keserűvé tenni ezt a földi életet, elvenni a reménységünket.

De Jézus valóságos halálának ténye azt jelenti a számunkra, hogy Ő ott van mindig mellettünk és tudja, hogy miképpen segítsen, mert Ő végig ment mindenen. A reménység azt jelenti, hogy ma is velem van, holnap is velem lesz, és ha meghalnék, akkor is ott van velem az Úr. A reménység azt hirdeti, hogy én előre is tudok bízni az Úrban, nem csak most hiszek, hanem meggyőződéssel bízom benne a jövőre nézve is. Azaz, tudom, hogy az én Uram sohasem hagy el. A legnagyobb nyomorúság közepette is tudhatom, az Istenem nem hagy el engem. Gondoljunk Jóbra, aki mindenét, és mindenkit elvesztett, - feleségét kivéve, aki arra próbálta rávenni, hogy tagadja meg Istent - nagyon mélyre süllyedt, hihetetlen próbákat kellett kiállnia a Sátán miatt. De nem volt kérdés számára, hogy az Isten vele van, tudta, hogy mindent az ő kezéből vehet.

Jézusnak volt reménysége a meghalása után is. Tudta, hogy a Paradicsomba, az Atyához megy.

Mivel pedig Ő él és most is ott van a mennyben, számunkra nemcsak az Atyával való találkozás reménysége adódik meghalásunkkor, hanem a mi Megváltónkkal is találkozhatunk. Vagy eljön, és nem kell meghalnunk, vagy mi megyünk hozzá, hiszen az övéi vagyunk és találkozunk vele. De ez még mindig csupán apró belelátás abba, ami majd akkor lesz, amikor már nemcsak mennyország, hanem az új ég, és az új föld dicsősége, feltámadott testben való boldog létezésünk következik. Jó az Úrral lenni, aminél csak egy lesz jobb, ha eljön Jézus és föltámadunk. Szeretteink is.

Mivel a hívő embernek van reménysége, ezért tud reménységgel gyászolni. Mikor egy olyan lelki testvérünket temetjük, akiről tudjuk, hogy hitben halt meg, akkor elmondhatjuk, hogy boldog volt, ugyanúgy, mint a mi Megváltónk, mert az Atyához ment el, az Atya kezébe tette le a lelkét.

A Jelenések könyve 11. részében arról ír a Szentírás: "Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugosznak az ő fáradtságuktól és a cselekedeteik követik őket".  Már most az Úrnál vannak, bár még nincs itt az új ég, új föld dicsősége, de már tapasztalhatnak valamit abból, ami a láthatatlan világ boldog öröme, létezése.

Kálvin nagyon egyszerűen fogalmazta ezt meg: nemcsak a földön élő hívők vagyunk olyan állapotban, hogy már tudjuk, hogy van üdvösségünk, örökéletünk, de még nem teljesedett ki, az elhunyt szeretteink is, akik az Úrnál vannak, valamilyen formában átélnek apróbb feszültséget. Már tapasztalnak valamit a menny dicsőségéből, de még nem tudhatják ők sem, milyen lesz az, amikor feltámadott testben leszünk együtt az Úrral az új ég és az új föld dicsőségében. Nekünk nem a paradicsom a végső állomás, hanem, amikor a paradicsom és a föld eggyé lesz, amikor eljön az új ég és új föld öröme. Ha boldogok az elhunyt szeretteink, akkor mi is örülhetünk az Úrban a gyász során is, hiszen ők az Úrral vannak, ők boldogok, akkor mi is boldogok lehetünk.

Ez tehát a nagyszombat öröme, hogy Jézus a paradicsomba ment, valóságosan meghalt, de reménységben halt meg, aminek nagyon fontos jelentősége van a mi személyes életünk próbái, nehézségei, gyászai közepette. Ámen.