Hogyan viselkedjék a keresztyén ember a nehéz helyzetekben? 

„Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó. Mert ma éjjel elém ált annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. Ezt mondta: Ne félj Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért bizakodjatok Férfiak! Én hiszek Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk.” ApCsel 27:22-26

Mai történetünket egyetlen szempontból próbáljuk megvizsgálni, mégpedig abból, hogy hogyan viselkedik a keresztyén ember a különböző élethelyzetekben, az úgynevezett hétköznapokban?

Talán velünk is előfordult már, hogy váratlan helyzetbe kerültünk, nem volt idő a felkészülésre, de mégis ott abban a helyzetben döntést kellett hoznunk Sokszor megfogalmazódik bennünk a kérdés, hogyan kell viselkedni a hivő embernek ezekben a helyzetekben. Akarva vagy akaratlanul, de néha politikai, gazdasági, kulturális vagy egyéb társadalmi kérdésekben állást kell foglalni.

Két véglet ismerős sokunknak. Az egyik az, amikor a hívő ember beleveti magát a közéletbe, a közügyekbe és a politikába, mindent ő akar elintézni.

A másik az, amikor kényelemszeretetből, lustaságból, kifogásokat keresve és magát mentegetve kivonja teljesen magát a közügyekből, tudomást sem véve a körülötte zajló eseményekről, csak a maga lelki üdvösségével foglalkozik

Pál apostol Rómába vezető hajóútja tanúságos példája ennek a kérdéskörnek és sok tekintetben ad választ nekünk.

Mik a történet előzményei? Arról, hogy Pál apostol már két éve fogoly, holott semmi elfogadható vád nem találtatott ellene, sem jogerős ítélet nincs még ellene. Ellenségei mindent elkövetnek ellene, hogy életét kioltsák, de ő Isten kegyelméből mindez idáig megmenekült. Mivel a kihallgatása során a császárhoz fellebbezett, ezért most fogolyként Rómába szállítják.

                Több hónapig tartó hajóút volt ez abban az időben. Tapasztalt hajós ősszel már nem indult el, mert a tél közeledtével gyakoriak voltak az erős tengeri viharok. Ez a hajó mégis késő ősszel indult el, mert a hasznos terhet, a gabonát, amivel megrakodták,  ha idejében eljuttatják Rómába, akkor az nagy nyereséget jelenthet a hajótulajdonosnak. A gabonaszállítmány mellett még utasok is voltak a fedélzeten, összesen 276-on. Ott van köztük a hajótulajdonos, a kormányos, a kapitány és a legénysége, de egy Juliusz nevű római százados is katonával, akik foglyokat szállítanak Rómába. A foglyok egy része halálraítélt bűnöző, akiket majd Rómában a cirkuszi játékok alkalmával vadállatokkal tépetnek szét. Ezekhez csapták oda Pál apostolt is, aki a többihez hasonlóan oda volt láncolva az őt őrző katonához. Azt azonban megengedték, hogy Lukács és egy Arisztarkosz nevű keresztyén szabad emberként a fogoly Pált elkísérhesse. Egészen vegyes úti társaság verődött tehát össze. Vannak köztük becsületes, munkás emberek, világlátott matrózok, harcedzett katonák, gazdag hajótulajos és más utazó kereskedők, valamint halálra ítélt tolvajok és gyilkosok.

Út közben vihar támad a tengeren, több napon keresztül tehetetlenül hányódnak. Ki kell dobni az értékes rakományt, a gabonát, majd a hajó egész felszerelését, végül már kötelekkel kötik körül a szétesni látszó hajót és több napon keresztül tehetetlenül sodródnak, míg végül már mindenki feladja a reményt. „Mivel pedig sem a nap, sem a csillagok nem látszottak több napon át, és erős vihar tombolt, végül elveszett megmenekülésük minden reménye.” (20.v.)

Nézzük meg tehát, hogy Pál hívő emberként hogyan is viselkedett ebben az emberileg nézve teljesen kilátástalan helyzetben.

1. Közösséget vállalva a többiekkel. Pál mindjárt az elején hozzászól a dolgokhoz. Tapasztalt tengeri utazóként ő is elmondja a véleményét a kialakult helyzetről. Bár Pál csak fogolyként van ott, de aggódik utastársai és az egész hajó miatt. A százados hatósági szakvéleményt kér a hajótulajdonostól és a kormányostól. A szakértők azonban az anyagi hasznot nézik, ezért a további út mellett döntenek. Azt gondolták, hogy még sikerül elkerülni a vihart és időben célba érhetnek. Eleinte úgy tűnt, mintha az időjárás is kedvezne nekik. „Mivel pedig déli szél kezdett fújni azt hitték, hogy megvalósíthatják elhatározásukat…” (13.v.)

A hívő ember nem vonhatja ki magát a társadalmi életből. Nem mondhatja azt, hogy nekem semmi közöm a világ alakulásához. A felelőséget és a feladatot egyformán kell vállalni a többiekkel. A hitetlen világ sokszor szeretné elhallgatatni a bizonyságtevő tanítvány szavát. Sokszor elhangzik sajnos ma is, hogy az egyház ne akarjon beleszólni a társadalom, és az emberek életébe. Az egyháznak, a keresztyénségnek pártpolitikától mentesen, de Isten előtti felelőséggel igenis kötelessége az emberiség és a társadalom jövőjét illető fontos kérdésekben megszólalnia. Pál is ezt tette, amikor még az utazás elején figyelmezette utastársait: „Férfiak, látom, hogy a további hajózás nem csak a rakományra és a hajóra, hanem életünkre nézve is veszélyessé válik.” (10. v.)

2. Hiteles élet bizonyságtételével. Pál viselkedése természetes és szavai őszinték. Ő nem „magamutogató” hívő, aki jobbnak, szentebbnek, kegyesebbnek akarja magát mutatni, hanem olyan, aki Krisztusra mutat. Távol áll Páltól mindenféle farizeusi képmutatás, a maga személye helyett Jézust engedi érvényesülni. Nem engedi, hogy az „én” foglalja el Jézus helyét az életében. Tudja és megéli a Keresztelő János által mondott igét: „Neki növekedni kell, nekem pedig alábbszállnom. Ezzel az Isten előtti alázattal tud Pál hiteles bizonyságtevője lenni az Úrnak a többek előtt. Az apostol nem „álmodozik”, hanem „kapaszkodik”. Tudniillik egyedül neki van biztos kapaszkodója, mikor minden inog, és süllyedni látszik a hajó is, neki van egy fix pontja, amiben szilárdan tud kapaszkodni. Ez Isten Igéje. Megmondta az Úr, és én hiszem, hogy úgy lesz minden. Pálnak el kell jutnia Rómába, mert ez az Isten akarata, és Isten tervét semmi sem akadályozhatja meg. Pál Isten ígéretébe belekapaszkodva tud bizakodó maradni és állja a vihart. Vállalja az Istenhez való tartozását, hitét a hitetlen pogány környezetben és a leglehetetlenebb emberi helyzetben sem veszíti el. Így lesz szava és viselkedése mindenki számára hitelessé. Pál a hitéről bizonyságot téve lélekben erősíti a fáradt, elcsüggedt társaságot, de ugyanakkor testükre is gondol, biztatja őket, hogy a megmaradt kenyérből mindnyájan egyenek, hogy legyen elég erejük majd a hajótörés után a partra úszni.

                3. Bíztatva és bátorítva környezetét.  Pál már az utazás kezdetén hozzászólt a dolgokhoz és figyelmeztette a többieket a fennálló veszélyre, de nem hallgattak rá. Megsértődhetett volna, és duzzogva félre is húzódhatott volna, de nem ezt tette. Ő nem magára néz és nem csak magát akarja menteni. Pál Isten embere, azé az Istené, aki az engedetlen és a saját vesztébe rohanó ember után nyúl. Pál sorsközösséget vállalt a századossal és az akarata ellenére döntő többséggel. Ott van közöttük, szorgalmas kézzel ő is húzza a kötelet és teszi, amit a többiek is. Velük együtt éhezik, de neki mégis többje van. Míg a többiek minden reményüket elveszítik és már mindent feladva az életükről is lemondanak, Pál tud hittel és reményéggel szólni hozzájuk. „Én hiszek Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta.” (25.v.) Nagyszerű jelenet: katonák, hajósok, foglyok figyelnek Pál bizonyságtételére és hallják a jó hírt, amely majd évszázadokon át hirdettetik a föld végső határáig.  Az Isten, aki az életet ajándékozta nekik, megtartó Isten. Sokszor halad életünk útja veszélyek között, leselkedik ránk sokféle veszedelem, de életünk Isten kezében van, oltalma betakar. Ámen