Isten helyes tisztelete

Luk 19, 28-48.

„Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, ezt mondva nekik: „Meg van írva: És az én házam imádság háza legyen, ti pedig rablók barlangjává tettétek.” Luk 19, 45.

         A virágvasárnapi történet alapján, ma azt vizsgáljuk meg, hogy mit értünk Isten helyes tiszteletén.

A hagyományos keresztyén értékrendnek az alapja Isten létének elfogadása és így az Ő tisztelete is alapvető és legfontosabb keresztyén érték. A virágvasárnapi történet pedig éppen arról szól nekünk, hogy az Ószövetségi választott nép vallásos kultuszában az Istennek a tisztelete valahogyan eltorzult. Az igében azt olvassuk, hogy a virágvasárnapi tömeg Jézus előtt hódolt, de Jézus meglátva Jeruzsálem városát mégis sír. Aztán pedig a jeruzsálemi templomba bemenve bizony nagy haragra gerjedt az Úr Jézus és ostort ragadva kezdte kiűzni onnan az árusokat, és a pénzváltók asztalait felforgatta. Vajon, hogy látja az Úr Jézus, amikor mi dicsőítjük Őt? Vajon a mi istentiszteletünket milyennek találná ma az Úr Jézus?

A virágvasárnapi események leírásából megtudjuk, hogy Jézus együtt vonult a Jeruzsálembe igyekvő zarándokokkal a nagy ünnepre, a páskaünnepre. Amikor távolról meglátta a szent várost és a templomot, akkor sírva fakadt. Sokakat meglepett ez, hiszen a tömeg már útközben ünnepelt. Éltették Jézust, mint Messiás királyt, és ünneprontásnak tűnt a sírása. Nem értették az okát. Miért sírt Jézus? Elmondja röviden és konkrétan. Azért sírt, miközben mindenki ujjongott, mert látta népének elesett állapotát. A felszínes vallásosságot, ami mögött nem volt semmi. És látta mindannak a sok istentelenségnek, amit elkövettek, a következményeit is. Itt leírja, hogy hamarosan jön az ítélet. „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el vannak rejtve a szemeid elől.” (Luk 19, 42).

Miért sírt Jézus akkor, amikor mindenki más örült? Azért mert látta, hogy mennyire vakká lett az Ő népe, hogy már egyáltalán nem látják az élő Istent. Nincsenek tekintettel rá. Egyáltalán nem figyelnek Isten törvényeire, rendelkezéseire, amiket pedig népe javára adott. Évszázadokon át sorban megölték a prófétákat, akiket Isten küldött hozzájuk, hogy megmentse őket, és most készülnek megölni Jézust is. Ez a hitehagyott, lelkileg megvakult nép fejjel rohan a falnak és valóságos nemzeti öngyilkosságot követ el.

Elhatalmasodott a képmutatás. A templom üzemel, áldozati állatok ezreinek a vére folyik ki az oltárokon. Egy-egy nagy ünnepen óriási tömegek fordulnak meg a szent városban. De vajon van-e valaki a szent városban, aki azért jönne a templomba, hogy másként távozzék onnan? Vajon nem érvényes-e most is az, ami miatt Jeremiás által feddette Isten a népet: eljöttök az én házamba, letudjátok a vallásos kötelességeiteket, aztán mentek vissza, hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedjétek, mint előtte. (Jer 7,10).

A nép vaksága azt is jelenti, hogy nem látja a bűnt bűnnek, és nem ragyog előtte Isten mérhetetlen nagy kegyelme, amit hittel megragadhatna. Kiabálják, hogy áldott a Király, aki jön az Úr nevében, de rég nem úgy tekintik már Istent, mint, aki az ő Királyuk. Ők önmagukban, Isten nélkül akarják megoldani a problémákat. És Jézus látja, hogy az Isten nélküli élet a biztos pusztulásba vezet. Ő már most, virágvasárnapon látja az üszkös romokat, amik majd negyven év múlva Jeruzsálem és a templom helyén lesznek. Ezért sírt Jézus. Ő messzebbre és mélyebbre látott. Ő valóban látott, nem úgy, mint a lelkileg megvakult nép. A valóság láttán, mivel szereti az Ő népét, csak sírni lehet.

Utána megtisztítja a templomot, ahol eluralkodott a világ. Hiszen mindenkinek magától értetődik már a kettős élet. Megfordulunk olykor a templomban, de éljük a magunk életét úgy, mint akik nem is járnak templomba. Az imádság csöndjét megtörte a pénz csörgése, a hangos alkudozás, az állatok bőgése, egyáltalán mindaz a lárma és zűrzavar, ami az üzleteléssel együtt jár. Az üzletelés betolakodott a templom udvarába, kiszorítva Istent és az Ő tiszteletét.

Akkor Jézus, földi szolgálata során ez egyetlen alkalommal, korbácsot fog és kiver onnan mindent és mindenkit, aki nem oda való, aki idegen, aki megszentségteleníti az Isten templomát. Nem azért tette ezt, mert olyan mérges volt, hanem azért, mert ez főbenjáró bűn volt. Ráadásul mindez az egyházi vezetők asszisztálásával történt. Mert mindez haszonból, a pénzért történt. De sajnos az Isten helyes tisztelete ekkor már annyira eltorzult, hogy mindez már fel sem tűnik senkinek. Ez a kettősség, hogy úgy teszünk, mintha tisztelnénk Istent, miközben pedig a templomon kívül attól idegen szellemben élünk, s már ide a templomba is behozzuk ezt az idegenséget.

Amikor csend lett a templomban, hozzámentek a vakok és sánták. Egyszerű folytatást olvasunk: meggyógyította őket. Még most is, még ott is, ilyen lelki állapotban is, közvetlenül a reá váró szörnyű szenvedések küszöbén is fontosabbak neki mások, mint maga. A kicsik, az elesettek, a segítségre szorulók, a nyomorultak, a kitaszítottak. Ilyen Megváltónk van nekünk, aki így tanít minket az igaz istentiszteletre. Ezt olvassuk Jeremiásnál: „Így szól a Seregek Ura, Izrael Istene: „Jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok. Ne bízzatok a hazug szavakban: az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt. Mert, csak ha igazán megjobbítjátok útjaitokat és tetteiteket, ha igazságosan ítéltek ember és embertársa között, ha jövevényt, árvát és özvegyet nem nyomjátok el, és ártatlan vért sem ontotok ezen a helyen, nem követtek más isteneket a magatok romlására, akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok, azon a földön, amelyet őseiteknek adtam, öröktől fogva mindörökké.” (Jer 7,3-7).

Ez történt az első virágvasárnapon. És nem ugyanez jellemez ma minket is? A legnagyobb ünnepeinkre készülünk, mert nagypéntek Jézus Krisztus helyettünk elszenvedett halálára és váltságára emlékeztet. Húsvét az Ő dicsőséges feltámadását hozza elénk, hogy Őt magasztaljuk. Az ünnep neve már leleplezi azt a félelmetes torzulást, ami a gondolkozásunkban bekövetkezett. Nem a feltámadás ünnepére készülünk, hanem „hús vétre”. Amikor a böjti időszak után végre húst vehet magához az ember. De a mai ember már böjtöt sem tart. Böjt nélkül készül a még nagyobb hús vételére. Sonka, tojás. A halálon is diadalmaskodó Úr ünneplése helyett pogány termékenységi rítusokból származó szokásként kölnivel locsolgatjuk egymást. Alkohollal locsolgatjuk a sonkát gyomrunkban. Lehessen eladni mindent, amit csak akar valaki az ünnep előtt, és bezsebelni mindent, amit az ünnep kapcsán lehet. A gyerekeket is erre tanítjuk: tartsd a markod, ha meglocsolod a nénit vagy a kislányt. Ez lett az ünnepből. Ez lett keresztyén értékeinkből, ide torzult el az egyik alapvető keresztyén értékünk: az Istennek tisztelete.

Vajon, ha Jézus ma körül néz a világban, az egyházban, a családokban, a szívünkben, akkor nem kell-e ugyan emiatt ugyanígy sírnia? Hiszen ez a világ a maga gőgös önhitségében már nemcsak tagadja, és semmibe veszi Istent, de azokat a keresztyén értékeket is, amelyekre ráépült társadalmunk, amelyek korábban megtartó erőt jelentettek most egyszerűen a sárba tapossa. Amire Isten azt mondja: ezt tedd, azt nem tesszük. Amitől viszont óv és tilt, azt nagy büszkén, dicsekedve gyakoroljuk.

Az a helyzet ma is, mint az első virágvasárnapon volt. A nép ujjongott, Jézus pedig sírt és kénytelen volt megtisztítani a templomot, majd meggyógyított sok nyomorultat is.  Ha közülünk valaki komolyan veszi ma azt, hogy Jézus Krisztus a Király, akiket éltet a virágvasárnapi sokaság, akkor ezért a három dologért komolyan könyörögjön még a mai nap folyamán.

Könyörögjünk azért, hogy ajándékozzon meg minket a bűnbánat könnyeivel, hogy mi is tudjunk sírni azon, ami miatt Ő sír az életünket látva.

Könyörögjünk azért, hogy tisztítson ki az életünkből mindent, ami Őt visszaszorítja vagy megrövidíti.

Könyörögjünk azért, hogy gyógyítson ki minket is abból a lelki vakságból és jól begyakorolt kétfelé sántikálásunkból, amiben talán szenved az életünk. 

Ha úgy telt el ez a böjti időszak, hogy egyáltalán semmit nem jelentett a számunkra, akkor legalább a hátralevő néhány nap legyen a számunkra igazi böjt, ami most nem ablaktisztítással, meg talán mértéktelen bevásárlással telik el, hanem megalázzuk magunkat előtte, csendesen magunkba szállunk, önvizsgálatot tartunk, s engedjük, hogy beszéljen velünk. Hogy egészen konkrét dolgokra mutasson rá a mi életünkben, és megerősítse bennünk a bizalmat, hogy lehet ezen változtatni. Nem kell nekünk ilyeneknek maradnunk. Ámen.

Elhangzott: 2009. virágvasárnapján Fülöpszálláson

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, ref. lelkész