SZÜNIDEI HITTAN MINDENKINEK (5.)

Hiszek… mennynek és földnek Teremtőjében – „Credo… creatorem caeli et terrae”

Olvasmány: Zsolt 104:1-35.

„Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet.” 1Móz 1:1.

„Szünidei hittan mindenkinek” címmel elkezdett sorozatunk 5. részéhez érkeztünk. Sorozatunk vázlatát az Apostoli Hitvallás szövege adja. Ma a Hitvallás első cikkelyének utolsó három szavát gondoljuk végig: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében”.

Ez a teremtésről szóló hittétel az Apostoli Hitvallásnak az a része, amely a mai modern világban a legtöbb nehézséget okozza a keresztyén emberek számára. Ugyanis nem csak az Istenben nem hívők utasítják el a Biblia teremtéstörténetét, de sok magát keresztyénnek valló ember is. Tudjuk, hogy a Föld nem a világegyetem középpontja, amely körül kering a Nap és az egész csillagvilág, hanem csak egy kis porszem a naprendszerek végtelen világában. Hiszen ma a gyerekek már nemcsak az iskolában találkoznak az evolúció elméletével, hanem a TV előtt ülve, a természettudományos filmcsatornák műsorain keresztül is. Sokak számára ezért mindaz, amit a Biblia elmond a világ és az ember teremtéséről csak mesének tűnik.

Mi tehát az igazság? Mit hiszünk mi keresztyének, amikor az Apostoli Hitvallás szövegét elmondva újra és újra megvalljuk hitünket?

Ha kinyújtjuk a kezünket és megnézzük a tenyerünket, láthatjuk, hogy nincs még egy ugyanilyen tenyér és ugyanilyen újlenyomat a világon, mint a miénk. Sőt nincs még egy ugyanolyan ember a földön, mint amilyenek mi vagyunk, még akkor sem, ha genetikailag szinte teljesen velünk azonos ikertestvérünkről is van szó. Ahogy Kosztolányi Dezső írja a „Halotti beszéd” c. versében: „Milliók közt az egyetlenegy.”

Ha leszakítunk ugyanarról a fáról két falevelet és alaposan megnézzük, észrevesszük, hogy bár látásra egyformának tűnnek, mégis ezernyi apró kis részletben különböznek egymástól. Mert az élet, legyen az akár emberé, akár egy falevélé, bár természetesnek vesszünk, csoda, és érdemes lenne néha rácsodálkoznunk, ahogy az idézett versben a költő biztat: „Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él, / s mint fán se nő egyforma két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”

Ha kint vagyunk az éjszakában és látjuk a csillagos eget, magunk elé képzelhetjük a csillagok milliárdjait, a galaxisokat és a tejutat. Hát nem fantasztikus, hogy a végtelennek tűnő univerzumban van egy naprendszer, s azon belül van egy kis bolygó, ahol élet van, ahol mi is élünk, s a többi hat milliárd emberrel együtt, ennek a csodának az Alkotója minket név szerint ismer, még a gondolatainkat is tudja, és szeret minket.

Végül pedig idézzük magunk elé, ahogy a tévében egy-egy természetfilmben láthatjuk a természet káprázatos szépségét: az óceánok mélyének páratlanul gazdag élővilágát, a Himalája hófödte szikláit, a dél-amerikai őserdők búja zöldjét, az afrikai szavannák végtelen pusztáit, s közben mondjuk el újra az Apostoli Hitvallás első cikkelyét: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében”. Ugye milyen csodálatos dolog megismerni a teremetett világot, de még inkább felismerni és hitvallást tenni a Teremtőről?

A Biblia erről a teremő Istenről tesz bizonyságot, Isten nagysága és dicsősége ragyog fel benne, azt mutatja meg kicsoda Isten, milyen ez a teremtett világ és kik vagyunk mi emberek. Vizsgáljuk tehát meg azt a kérdést, hogy mit hiszünk mi a Teremtő Atyáról, a teremtett világról és az emberről, mint teremtményről.

1.      Mit vallunk a Teremtő Istenről?

Az istentisztelet elején a 104. Zsoltárt olvastuk. A Zsoltár szerzője nem csupán leírja a teremtett világ szépségét és gazdagságát, hanem azzal kezdi, és azzal fejezi be, hogy saját magát bíztatva magasztalja ezekért a Teremtőt: „Áldjad, lelkem, az Urat! Uram, Istenem, igen nagy vagy! … Áldjad, én lelkem az Urat! Dicsérjétek az Urat!”(Zsolt 104:1 és 35). A zsoltáros tehát nemcsak odáig jut el, mint Petőfi, aki „A Tisza” c. versében ezt írja: „Ó, Természet, ó dicső természet, mely nyelv merne versenyezni veled?, hanem ennél jóval tovább, a Teremtő Isten dicsőítéséig, akit élete Urának nevez. Erre pedig csak az képes, akinek már valóban Atyja lett Jézus érdeméért a mindenség Ura, aki igazán kérte, s elfogadta Tőle Krisztusban bűneinek bocsánatát, és akit a kereszt érdeméért tényleg fiává fogadott már az Isten. Jézus nélkül ugyanis csak odáig juthat el az ember, mint a költő, vagy mint azok, akikről Pál így ír a Római levél elején: „Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennél fogva nincs mentségük, hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értelmetlen szívük elsötétedett.” (Rm 1:19-21).

A teremtő Istent a bűntől elhomályosult értelmű ember nem ismerheti meg magától. Az ember magától csak kételkedő kérdései feltevésére és a tagadásra képes. Ezért először a megváltó, szabadító Istent kell megismerni Jézus Krisztusban, aztán rajta keresztül a szerető, gondviselő mennyei Atyát, hogy így eljussunk a világ Teremtőjéhez. Ezért fogalmaz így Református Egyházunk hitvallási irata, a Heidelbergi Káté is, amikor a Hiszekegynek ezt a mondatát magyarázza: „Hiszem azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak örökkévaló Atyja, aki a mennyet és a földet minden bennük levő dolgokkal egyetemben semmiből teremette és örök tanácsa és gondviselése által most is fenntartja és igazgatja, az Ő Fiáért, Jézus Krisztusért nekem Istenem és Atyám…”

Isten ószövetségi választott népe is így volt ezzel, hogy először az ő Szabadítóját ismerte meg, aki kihozta őket a szolgaság házából, Egyiptomból, s csak később tett róla hitvallást, úgy, mint, akit megismert a maga és a világ Teremtőjének. Az a két teremtéstörténet, amit egymás után olvasunk a Szentírás első lapjain, jóval az egyiptomi szabadulás után keletkezett. S még inkább így vagyunk ezzel mi, Isten újszövetségi népe, ha meg akarjuk ismerni a teremtő Istent, akkor először a Szabadítót, Jézus Krisztust kell megismernünk, mert egyedül ő az út az Atyához. Jézus Krisztusban aztán feltárul ennek e teremtő Istennek a nagysága, hatalma, jósága és kegyelme, és Őáltala megérthetjük a teremtés okát és célját, ami nem más, mint maga a szeretet, amely nem akart megmaradni Önmagában. Isten akarta, hogy legyen világ és ember, amelyről gondot viselhet, és akit szerethet. Isten az ő szeretetéből formálta a mennyei láthatatlan valóságot és ezt a földi látható valóságot. Nem úgy van, ahogy a különböző pogány világkeletkezési mítoszok állítják, hogy az Istenek harcának következménye az élet és a világ, és nem a vak sors játéka, hanem az egy igaz Isten tudatos döntésének eredménye a világ. Aki hitvallást téve megvallja, hogy „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében”, az erről a szerető, az életet igenlő Istenről tesz bizonyságot.

2.      Mit vallunk a teremtett világról?

Fontos dolog nemcsak azt tisztázni, hogy mit vallunk mi a teremtő Istenről, hanem azt is, hogy mit vallunk a teremtett világról. Ha Isten a Teremtő, akkor mindaz, ami rajta kívül létezik, az mind csak teremtmény lehet. Ez a világos felismerés kell, hogy meghatározza a teremtett világhoz és a tudományhoz való hozzáállásunkat.

Először is azért, mert ez óv meg minket a világ, vagy a benne levő teremtmények istenítésétől. A bibliai teremtéshit tagadja, hogy lényegi azonosság állna fenn a teremtett világ és a teremtő Isten között. A világ nem Isten lényéből sugárzott ki, mint ahogy azt a nyugati világban egyre népszerűbbé váló különböző keleti vallások hirdetik. Ezért nem valljuk mi keresztyének a panteizmust, ami szerint minden létezőben, az ásványi anyagoktól kezdve, a növényeken és az állatokon át egészen az emberig lakozna valami rész az isteni lényegből. A Biblia ezzel szemben azt hirdeti, hogy Isten a teremtő szavával hívta elő a létezőket. A héber „bárá”, teremt szó azt jelenti, hogy Isten a nem létezőből létezőt formál. Ilyet senki sem képes tenni, csak Ő egyedül. De ez azt is jelenti, hogy rajta kívül senki és semmi nem bír isteni adottságokkal és képességekkel.

A teremtő Istenbe vetett hit ezért mitológiátlanítja a világot! Azaz megfosztja azt isteneinek képzelt, vagy démoni jellegétől. Figyeljük meg, hogy a teremtéstörténet úgy írja le a világ résztvevőit, legyen szó alkotóelemeiről, égitestekről, állatokról, vagy növényekről, mint akik mind az Isten teremtő szándékát hajtják végre. Nem rendelkeznek önálló akarattal, következésképpen nem is szabad imádni őket, mert nem istenek, sem rettegni nem kell tőlük, mert nem démonok.

Másodszor ez a megkülönböztetés megóv minket a világ leértékelésétől is. Ez  a világ Isten alkotása, amiről azt mondja az Ige: „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.” (1Móz 1:31). Az ókorban elterjedt, és sajnos ma ismét egyre népszerűbbé váló tévtanítás, az ún. gnoszticizmus hirdeti azt, hogy a világot teremtő Isten nem lehet azonos a Jézus Krisztusban megismert szerető mennyei Atyával, mert ez a világ, s az anyagi dolgok általában olyan gonoszak, alacsonyrendűek, hogy azokhoz nem lehet köze az általuk elképzelt tökéletes szellemi lénynek. Míg a gnoszticizmus szembe állítja egymással az anyagi és a szellemi világot addig a Szentírás arról beszél, hogy Isten gyönyörködik az Ő alkotásaiban, mert az Ő dicsőségét hívatott visszatükrözni. S ez akkor is érvényes, ha tudjuk ez a jelenlegi világ már nem olyan, mint amilyen a bűneset előtt volt. Ez azonban nem a jelenlegi világ tagadására, vagy éppen elpusztítására kell, hogy vezessen minket, hanem a megbecsülésére és megóvására az Isten nekünk adott parancsa szerint.

Harmadszor pedig ez a helyes, biblikus teremtéshit hozzásegít minket ahhoz, hogy a tudomány szerepét és a hithez való viszonyát is helyesen értsük, amikor a teremtett világról beszélünk. Sem lebecsülni, sem túlbecsülni nem szabad a tudományt. Egyik részről valóban szükséges elhatárolódni a természettudomány istenítésétől, hiszen sokan vannak ma olyanok, akik már-már isteni jelentőséget tulajdonítanak neki, és megkérdőjelezhetetlen örök igazságként fogadják el mindazt, amit a természettudomány mond, és elfelejtik, hogy tulajdonképpen minden tudomány valamilyen feltevésre, hipotézisre épül, azaz hitet feltételez. Hiszen, aki Isten helyett, az anyag örökkévalóságáról beszél, az is csak hinni képes ezt, de bizonyítani nem. Senki sem állíthatja, hogy amit ma tudunk a világ keletkezéséről, az a végső és teljes ismerete az embernek. Be kell látnunk a tudomány és az emberi értelem korlátozottságát is.

Ám a tudomány lebecsülése is vakvágány lenne, mert akkor nem vennénk komolyan Isten végtelenségét, emberi értelmünknél nagyobb voltát, hiszen azt feltételeznénk, hogy Ő csak annyit tud, mint amennyit a Bibliában nekünk jónak látott kijelenteni. Vagyis, amit róla megismertünk a Szentírásban, annál Ő nem is lehet több.  A tudományt épp a reformáció szabadította ki a vallásos béklyók alól, s mondta ki, hogy a világ megismerése nem a világ istenítéséhez, hanem a világról alkotott elképzeléseink módosításához és ezzel együtt a Teremtő Isten előtti még mélyebb meghajláshoz kell, hogy vezessen. Nem véletlen, hogy épp ezért a protestáns tudósok és iskolák jártak élen a természettudományok művelésében. Hitünk szerint a világ szabadon kutatható és egyre több minden meg is ismerhető belőle, de nem szabad, hogy mindez a tudomány istenítéséhez vezessen.

3.      Mit vallunk az emberről, mint teremtményről?

Miután megvizsgáltuk azt, hogy mit vallunk a Teremtőről és a teremtett világról, már csak azt a kérdést kell tisztáznunk, hogy mit vallunk az emberről, mint teremtményről?

Luther Márton Kis Kátéjában ezt írja: „Hiszem, hogy Isten teremtett engem minden teremtménnyel együtt. Ő adta testemet, lelkemet, szememet, fülemet és minden tagomat, értelmemet és minden érzékemet, és ezeket most is fenntartja. Ezért ad nekem ruhát és lábbelit, ételt és italt, házat és gazdaságot, feleséget és gyermeket, szántóföldet, barmot és mindenféle jót. Testemet s életemet naponként mindennel bőven ellátja, táplálja. Megoltalmaz minden veszedelem ellen. Megvéd és megőriz minden gonosztól. És mindezt csupán atyai, isteni jóvoltából és irgalmasságából cselekszi, és én arra sem érdemes, sem méltó nem vagyok. Mindezért én neki hálával és dicsérettel, szolgálattal és engedelmességgel tartozom. Ez így igaz!”

A reformátor a bibliai teremtéshit leglényegesebb mondanivalójaként azt emeli ki, hogy: „én is Isten teremtménye vagyok!” Ez a hit ugyanis nem egy visszafele néző elvont világmagyarázat, hanem életbevágóan személyes dolog. A világról az emberi tudományok sok mindent elmondanak, de arról, hogy kié a világ, s benne az én életem, csak az Istennek a Szentírásban adott kijelentésén alapuló hit szól. Ez a hit egyes szám első személyben arról tesz bizonyságot, hogy én, mint „milliók közt az egyetlen”, nem véletlenül vagyok a világon. Isten mondott igent a létezésemre. Ezért nem vagyok kitéve a vak sors kényének kedvének, sőt tudom, hogy az én életem a Teremtő Isten szabad és bölcs döntése. Ahogy Jeremiásnak mondta úgy mondja ma Isten neked is testvérem: „Mielőtt az anyaméhben megformáltalak már ismertelek.” (Jer 1:5). Az ember lényegéhez hozzátartozik teremtményi volta, azaz Istentől való függése, de ez egyben az is jelenti, hogy Isten már a teremtés előtt letette a maga voksát mellettünk, ahogy az Efézusi levélben olvassuk: „Mert Őbenne, (azaz Krisztusban) kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és fedhetetlenek legyünk előtte szeretetben.” (Ef 1:4). Mindez pedig ki is jelöli itt a földön a pályánkat, ami nem más, mint az, hogy az Ő dicsőségére kell élnünk. Hogy ne csak a teremtett világ legyen Isten dicsőségének színtere („theatrum glorriae Dei”), ahogy Kálvin mondja, hanem az én életem is.

Amikor tehát azt mondjuk: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében”, akkor ezzel a hitvallással megvalljuk, hogy mi Istenhez tartozunk, és arra kötelezzük magunkat, hogy meg is akarjuk valósítani azt, amire Ő teremtett, vagyis, hogy életünkkel Őt dicsérjük. „Áldjad az Úr nevét, Őt áldja minden énbennem! Őt áldjad lelkem, és róla tégy hitvallást nyelvem! El ne feledd: Napfényed ő teneked! Őt áldjad örökké! Ámen” (264. dics. 5.v.). Ámen.

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, ref. lelkész (Bonyhád, 2011.07.03.)