SZÜNIDEI HITTAN MINDENKINEK (6.)

„És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától…”

„Et in Iesum Christum, Filium eius unicum, Dominum nostrum, qui conceptus est de Spiritu Sancto, natus ex Maria Virgine…”

Jézus a Krisztus!

Olvasmány: Mt 16:13-20.

„Simon Péter megszólalt, és így felelt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Jézus így válaszolt neki: Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.” Mt 16:16-17.

Az Apostoli Hitvallás második tételéhez érkeztünk el. Joó Sándor azt mondja, hogy ez a Hiszekegy legnehezebb tétele, mégpedig azért, mert Jézus Krisztust nem lehet magyarázni, csak leborulva imádni. Jézus Krisztus személyével kapcsolatban ugyanis olyan titokkal, olyan csodával állunk szemben, amit emberi értelmünkkel felfogni, érthetővé tenni nem lehet. Jézus Krisztus személye az emberi értelem, az emberi gondolkodás számára mindig botránkoztató, sőt bolondság, ahogy Pál írja a Korinthusiaknak: „… mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” (1Kor 1:23-24). A mikor tehát mi is, ezen az istentiszteleten Őróla akarunk beszélni, akkor, mindenféle magyarázatkeresésről és emberi okoskodásról lemondva, csak egyet tehetünk: hitvallást teszünk Róla és leborulva imádjuk Őt. A Biblia is ezt teszi, amikor Jézus Krisztus személyéről beszél, hitvallást tesz róla. A ma olvasott igerész is egy ilyen hitvallás. Maga Jézus az, aki felteszi a kérdést tanítványainak: „Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” (Mt 16:13). Nyilvánvaló, hogy Jézus jól tudta azt, hogy mit gondolnak róla az emberek, mégis megkérdezi a tanítványait, mégpedig azért, mert így akart segíteni nekik abban, hogy az Ő személyével kapcsolatos általános ismeretük személyes bizonyságtétellé formálódjék. Jézus Krisztus személyével kapcsolatban talán nekünk is van sokféle ismeretünk, de vajon van-e személyes hitbizonyosságunk? El tudjuk-e mondani, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, aki nekem is Uram?

1.      Milyen általános ismeretünk van Jézus személyével kapcsolatban?

Érdekes, hogy Jézus, amikor a tanítványait kérdezi az Ő személyével kapcsolatban, nem készteti őket azonnal a személyes hitvallástételre, hanem először általános hitismeretük felől érdeklődik: „Kinek mondják az emberek az emberfiát?” (Lk 16:13). Az ily módon feltett kérdésre könnyű válaszolni, hiszen nem szükséges a mi személyes véleményünket elárulni, kényelmesebb „az emberek azt mondják, hogy…” mondat mögé bújni. Amikor egy kényes kérdés felől kérdeznek minket sokszor szoktunk e mögé a mondat mögé rejtőzni, hiszen ebből még nem derül ki az, hogy mi egyet értünk-e vagy nem mindazzal, amit az emberek mondanak. Jézus fokozatosan akarja elvezetni a tanítványokat az általános hitismerettől a személyes bizonyságtételig.

A tanítványok Jézus első kérdésére válaszolva megpróbálják összefoglalni mindazt a hitismeretet, amivel ők rendelkeznek, s ami bizonyára az akkori közvélemény általános vélekedését is tükrözi Jézus személyével kapcsolatban. A tanítványok tehát így felelnek: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának” (Mt 16:14).

Megtudjuk tehát azt, hogy a kor vallásos közvéleménye igen nagyra becsülte Keresztelő Jánost, aki az ítélet és a megtérés kemény prófétájaként nagy erővel tett bizonyságot az Isten országa eljöveteléről. Heródes általi bebörtönzése majd kivégzése pedig még inkább megerősítette Keresztelő János hírnevét és tiszteletét. De ugyanilyen köztiszteletnek örvendett Illés és Jeremiás próféta is, akik a maguk idejében szembeszálltak a bálványimádással és a nép romlott vezetőivel, sürgetve az Istenhez való megtérést.

A tanítványok által megfogalmazott általános hitismeret alapján tehát Jézus, nem más, mint az ószövetségi nagy prófétákhoz hasonló Istentől küldött személy, aki bátran szembeszáll a nép romlott vezetőivel és a főpapokkal, leleplezi a farizeusok és az írástudók képmutatását, és megtérésre hív mindenkit.  Ez alapján mondhatjuk azt, hogy Jézus a maga korának nagy prófétája, egy az emberiség nagy vallásalapítói közül, mindenképpen kiemelkedő történelmi személyiség, akinek tanítása évezredek múlva is hatással van a világra.

Jézusnak az első kérdése azt mutatja meg, hogy milyen az, amikor valakinek csak ismerete van Róla, de nincs vele bensőséges, tanítványi kapcsolatban. A tanítványok minden szépet elmondanak Jézusról, de ez az általános ismeret a legjobb szándék ellenére sem képes többre, mint egy nagy prófétát látni Jézusban. Ez pedig ma is így van, akinek nincs személyes, élő, imádságos kapcsolata Vele, az szükségképpen csak kívülről ítélheti meg Őt. Keresztyénné lenni ugyanis nem egy ideológiai rendszer megismerése, vagy bizonyos törvények betartása által lehet, hanem egy élő, valóságos hit által megtapasztalható személlyel, Jézus Krisztussal való találkozás által.

A Jézus személyével kapcsolatos általános vélemény egyébként már számtalanszor változott. Volt már Ő forradalmár, vallásalapító, próféta, vagy éppen az emberben lévő „gyógyíthatatlan vallásos én” megtestesítője. Éppen ezért nem is az a kérdés, hogy kicsoda Ő a világ véleménye szerint, hanem, mit jelent Ő a mi számunkra. Az életünk: a mindennapi döntéseink, az időbeosztásunk, a pénzügyeinek, a gyereknevelésünk, a házaséletünk, a munkatársi kapcsolatok szintjén kicsoda nekünk Jézus Krisztus? Tényleg ő az, aki az élő Isten Fiaként, a mi életünk Ura? Örök életünk, üdvösségünk szempontjából ugyanis minden azon múlik, hogy mi kinek valljuk Jézust. A korabeli közvéleményhez hasonlóan egy nagy prófétát, egy tiszteletreméltó tanítót, egy vallásalapítót látunk benne, akinek tanítását alkalmanként meghallgatjuk, vagy pedig készek vagyunk tanítványává, követőjévé válva Őt személyesen megismerni, előtte leborulni és Őróla hitvallást tenni?

2.      Mi a mi személyes hitvallásunk Jézus személyével kapcsolatban?

Jézus másodszor is megkérdi a tanítványait, de most már az ő személyes véleményüket kérdezi: „Hát ti kinek mondotok engem?” (Mt 16:15). Itt már nem lehet az általános vélemény mögé bújni és azt mondani, hogy az emberek ezt vagy azt mondják.  Itt már nem elég az ismeret, nem elég az, hogy tudok bizonyos dolgokat Jézus személye felől. Itt a kérdés már személyesen nekem szól: kicsoda Jézus az én számomra?

Luther is a személyességre teszi a hangsúlyt, amikor Nagy Kátéjában az Apostoli Hitvallást magyarázza: Ha azt kérdezi valaki: "Mit hiszel Jézus Krisztusról a második hitágazat szerint?" - feleld röviden: "Hiszem, hogy Jézus Krisztus, Isten valóságos Fia, Urammá lett." Mit jelent az, hogy "Urammá lett"? Azt, hogy megváltott engem bűntől, ördögtől, haláltól és minden nyomorúságtól. Azelőtt ugyanis nem volt sem uram, sem királyom, hanem a bűn és a vakság bilincseibe vert, halálraítélt fogoly voltam az ördög hatalmában.

A bibliai történetben Péter az, aki a tanítványok nevében választ ad Jézus kérdésére: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16:16). Mindaz, amit Jézus személyéről el lehet mondani, benne van ebben a rövid hitvallásban. Péter hitvallástételéből eredt az őskeresztyén egyház első és legrövidebb hitvallása, ami ennyi volt: Jézus a Krisztus! Ez olyan mintha ma azt mondanánk: ez az ember az Isten! Mert valóban ez a két név: Jézus és Krisztus, azt jelenti, hogy ember és Isten. Jézus egy embernek a neve, azt az embert így hívják: Jézus, mert ezt a nevet adták neki a szülei. A Krisztus név viszont egy cím, az isteni megváltó hivatalos megjelölése, héberül: Messiás, görögül pedig Krisztus, ami magyarul azt jelenti: Felkent. Ebben a kettőségben és ennek a kettősségnek az oszthatatlanságában és elválaszthatatlanságában van Jézus személyének titka. Ezt nem lehet magyarázni, csak hittel elfogadni és hitvallást tenni róla.

Tehát Jézus a Krisztus! Ez a hír, ez a mondat azt jelenti, hogy abban a Valakiben, Aki 2011 évvel ezelőtt a júdeai Betlehemben született, Názáret városában nevelkedett és Jeruzsálemben meghalt és feltámadott, abban a valóságos történelmi személyben Isten emberré lett! János apostol így tesz erről bizonyságot: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:14).

Amikor Jézusról beszélünk, akkor egy olyan csoda áll előttünk, amit nem lehet magyarázni csak hittel megvallani, hogy egyszerre látjuk Őt valóságos embernek és valóságos Istennek.

a.) Nézzük először az emberi oldalt. A népmesékben gyakran előfordul az a motívum, hogy a király szeretné jobban megismerni országát és népét, ezért elhagyja fényes palotáját és álruhát öltve elvegyül az emberek között.  A népmesékben ez egy érdekes játék, tanulságos szórakozás, aminek a végén az álruhás király leleplezi magát. Az Isten emberré léte azonban nem ilyen. Istennek Jézus Krisztusban való emberré léte, nem csak játék, nemcsak egy érdekes szórakozás, hanem véres valóság! Azt jelenti, hogy Jézus személyében az Isten éppen olyan valóságos húsból és vérből való emberi lény lett, mint amilyenek mi is vagyunk. Az Apostoli Hitvallás ezért teszi hozzá: „született Szűz Máriától…” Jézusban az Isten nem úgy jelent meg itt a földi világban, mint egy álruhás királyfi, hanem éppen úgy édesanyától születve került bele ebbe a földi világba, mint bármelyik ember, valóban egészen a „tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában…” (Rm 8:3). Ő nemcsak álruhát öltött magára, hanem egészen emberré lett, magára vállalva az emberi lét minden következményét is. Ő valóságosan megüresítette magát és igazán szolgai formát vett föl, ténylegesen fölcserélte a mennyei dicsőséget a földi gyalázattal. Annyira eggyé lett velünk, emberekkel, hogy a mi fáradságunk, éhségünk, szomjúságunk neki is a sorsa lett, sőt a mi bűnünk, a világ bűnének teljes átkát is magára vette. Amikor Isten emberré lett Jézusban, abban nem volt semmi játék, semmi „mintha”, semmi látszat, hanem ez a valami megrendítően komoly, végzetes, halálos valóság lett. Jézus végigszenvedte az emberi lét minden gyötrelmét, egészen addig a pontig, ahol a szív megáll, a test kihűl és visszatér a porba, melyből vétetett. A betlehemi jászol és a golgotai kereszt között, egy teljes és egész emberi élet van, a Názáreti Jézus nevű embernek a földi, emberi élete. Teljesen igaz tehát, amikor azt mondjuk, hogy valóságos ember! Nemcsak hasonlít hozzánk, hanem egy velünk.

b.) Nézzük meg most az isteni oldalt. Itt az istenség egységéből maga az Isten lép ki elénk Jézus Krisztus alakjában. Péter ránéz erre a különös emberre, és lelkében megszületik a felismerés: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16:16). Az „élő Isten Fia” kifejezés itt azt jelenti, hogy látható képmása a láthatatlan Istennek, földi megjelenítője a mennyei Atyának. Nem egy Istentől különböző lény, hanem az élő Isten maga, Istennek emberi személyben megjelent mindenhatósága, kegyelme és igazsága.

Tehát még egyszer: Jézus nem azt jelenti, hogy egy Istentől különböző valósággal van dolgunk, nem a földi, vagy mennyei valóságok egyikével, hanem magával az élő Istennel, azaz Teremtővel. Jézus maga az Isten, Aki testben megjelenik a teremtmény világában.

Éppen az által, hogy Jézus Krisztus valóságos ember és valóságos Isten, pontosan ezen keresztül viszi bele a mi bukott emberi létünkbe a megváltó isteni erőt és értelmet. Éppen ezért, mert olyan Istenben hihetünk, Aki Jézusban emberré lett közöttünk, ezért lehetséges az is, hogy mi másképpen éljünk. Keresztyénként, Krisztusi módon, úgy hogy Istennek semmi sem lehetetlen.

Mivel Jézusban, Isten jött közel hozzánk, ezért lehetséges az, hogy Jézus mibennünk is lakozzék, általunk is kiábrázolt és megélt valósággá legyen. „Akik pedig befogadták azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek, mindazokat, akik hisznek az Ő nevében, akik nem vérből, sem test, sem férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (Jn 1:12-13).

Sokszor tapasztaljuk, hogy ez a világ csak azt hiszi el az evangéliumból, a hitünkből, amit lát belőle. Jézus ma is kész arra, hogy látassa magát, csak legyünk mi is készek arra, hogy befogadjuk Őt és engedelmeskedjünk neki!

Van tehát, egyéni és személyes vonatkozása is a hitvallásnak, mégpedig az, hogy, aki Urnak vallja Őt, annak engedelmeskednie is kell neki. Mert ugyan sokan vannak Jézus szerint, akik azt mondják neki: „Uram, uram”, de csak az megy be az Isten országába, aki cselekszi a mennyei Atya akaratát. Sokan vannak, akik hisznek Istenben, akik szájjal elmondják, hogy Jézus az ő Uruk, de a valóságban nem adják át életüket neki, vagyis nem engedik, hogy Jézus valóban Úr legyen az életükben. Amikor dönteniük kell, akkor Krisztus megkérdezése nélkül döntenek továbbtanulási, párválasztási, családalapítási, gyereknevelési, anyagi, életmódbeli és karrierépítési kérdésekben. Marad tehát az emberi én a trónon, Jézus pedig örüljön, ha néha-néha vasárnap délelőttönként bebocsátást nyer az életünkbe. Természetesen, amikor baj van, ha vihar tombol, ha össze akar dőlni a ház, vagy a házasság, vagy az anyagi biztonságunk, a szép karrierünk és terveink, akkor jöjjön gyorsan és mutassa meg, hogy Ő az Úr. Ez azonban nem így működik.  Jézus senkire sem erőszakolja rá magát, de ma is felkínálja azt a lehetőséget, hogy ha mi Őt Úrnak és Istennek ismerjük el, akkor az Ő oltalmába kerülünk. A Heidelbergi Káté ezt így mondja: Miért nevezed Őt „mi Urunknak”? Azért, mert Ő minket testestől-lelkestől a bűnből és az ördög hatalmából nem aranyon vagy ezüstön, hanem drága vérén megváltva a maga tulajdonává tett.”

Aki tehát kész Jézust Urának vallani, az mindig az Ő védelmében és oltalmában tudhatja magát minden veszedelem között. Az tudja, hogy az Ő Ura legyőzte a betegséget, szenvedést, a bűnt, az ördögöt, a kárhozatot és még a halált is, ezért semmi sem történhet vele, amiről Jézus ne tudna, amit ne engedélyezne, amihez ne adna erőt, vagy amiben magára hagyná az övéit.

„Hát ti kinek mondotok engem?” – hangzott a kérdés egykor a tanítványoknak, és hangzik nekünk is. Van, aki ilyenkor Jézus személyével kapcsolatos ismereteivel hozakodik elő, van, aki szavakkal „uramozik”, de mi tudjuk, hogy Jézus kérdésére válaszolva csak egyet lehet tenni: leborulni előtte, őszinte szívvel Krisztusnak, Isten Fiának, Urnak vallani, örömmel és készségesen engedelmeskedni neki. Tegyük ezt mi is egyik szép ifjúsági énekünk szavaival:

     Jézus, neved oly csodálatos,
    Jézus, nékem oly kívánatos,
    Jézus, néked mondok éneket,
    Te vagy ékes mindenek felett. 

Ámen.

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, ref. lelkész (Bonyhád, 2011.07.10.)