Alapige: 1Kor 8,1-9.

“Ami pedig a bálványáldozati húst illeti, tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismerete: az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. Ha valaki azt gondolja, hogy ismer valamit, az még semmit sem ismert meg úgy, ahogyan ismernie kell. De ha valaki szereti az Istent, azt már ismeri az Isten. Ami tehát a bálványáldozati hús evését illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy Isten sincs más, csak egy. Mert, ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, mint ahogyan sok isten és sok úr van, nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala. Viszont nem mindenkiben van meg ez az ismeret, sőt némelyek a bálványimádás régi szokása szerint a húst még mindig bálványáldozati húsként eszik, és lelkiismeretük, mivel erőtlen, beszennyeződik. Az étel pedig nem változtat Istenhez való viszonyunkon, ha nem eszünk, nem lesz belőle hátrányunk, és ha eszünk, abból sem lesz előnyünk. De vigyázzatok, ne-hogy ez a szabadságotok valamiképpen megütközést ne váltson ki az erőtlenek között.”

Imádkozzunk!

Urunk, azért jöttünk ma este ide – talán mindnyájan –, hogy a mi erőtlenségünkben és szükségünkben erősíts minket. Köszönjük, hogy te vagy a mi reménységünk. Te erős Isten vagy, s ha ínség vagy szükség van a szívünkben, az életünkben, tőled várhatjuk annak megoldását, azt, hogy erőt adsz ahhoz, hogy tovább tudjuk vinni.

Köszönjük, hogy aki benned reménykedik, annak nem kell félni még a legrosszabbtól, a haláltól sem, mert azt a halál által is magadhoz viszed át. Így kérünk Urunk, hogy adj a gyászukban vigasztalást azoknak, akik ezen a héten veszítették el szerettüket, s álltak meg az ő holtteste mellett, urnája, koporsója mellett. Köszönjük Urunk, hogy te a vigasztalás Istene vagy, s aki tehozzád fordul, azt te megvigasztalod.

Köszönjük, hogy semmi tőled el nem választhat, és tudhatjuk azt, hogy csak azt cselekszed velünk, ami a javunkat munkálja. Kérünk, hogy taníts most minket! Olyan tudatlanok vagyunk, olyan kevés az ismeretünk rólad, és olyan kevés bennünk a tőled való szeretet. Kérünk, munkáld az ismeretet, gyarapítsd azt, és erősítsd és munkáld bennünk az agapét, az isteni szeretetet, hogy egyre inkább lássák azt, hogy hozzád tartozunk, és másokat is hozzád tudjunk vezetni!

Kérünk most azért a felnőtt testvérünkért is, akit most keresztelünk majd, te legyél itt Urunk velünk az egész istentiszteleten! Áldd meg az ő életét is!

Ámen.

Igehirdetés

Mondhatnánk azt – így az istentisztelet elején –, hogy ugyan kit érdekel manapság már az, hogy van-e bálványáldozati hús, vagy pedig nincs? A hívők ehetnek-e bálványáldozati húst, vagy nem ehetnek? Ez manapság igazán nem érdekel már senkit sem, hiszen nem élünk az ókori Görögországban vagy Kis-Ázsiában. Körülöttünk nin-csenek pogány mészárszékek, és emiatt egyál-talán senkinek nem kell aggódnia, hogyha valami húst vásárol a csarnokban, vagy egy húsüzletben, akkor esetleg egy olyan húst vesz meg, amely állat előzőleg – amiből a hús származik – pogány istentisztelet részese volt.

A korithusiak azonban tanácstalanok voltak bizonyos kérdésekben, és ezért levelet írtak Pál apostolnak. A korinthusi levelek – ez az első különösképpen – tehát válasz azokra a kérdésekre, amit a házasságban a válással kapcsolatban föltettek, vagy éppen a bálványáldozati hús evésével kapcsolatban. Pál válaszol a korinthusiak levelére, és ezek-ből a válaszokból kiderül, hogy mihez tartsák magukat. Őket, mint részben újonnan hit-re jutottakat, ott a korinthusi gyülekezetben az érdekelte leginkább, hogy tisztán megőrizzék magukat mindenfajta tévtanítástól, vagy min-den olyan cselekedettől, ami őket az élő Istentől elválaszthatná. Szerették volna a szívüket úgy megtartani Isten előtt, hogy az tiszta maradjon. Jó lenne, ha bennünk is ez a vágy lenne, hogy a szívünket úgy megtartsuk, hogy az Isten előtt kedves és tiszta maradjon.

Azon kívül a korinthusi hívők nehezen tudták megszokni a környezetüket is, amelyben egyébként élniük kellett. Félelem is lehetett a szívükben, hogy a környező világ olyan erősen hat rájuk, hogy azt a tisztaságot és szabadságot, amit a hit által Istentől kaptak, esetleg elveszíthetik a világ hatása és nyomása miatt.

Azt tudjuk talán a legtöbben, hogy mikor valakiről azt mondták, hogy korinthusi módra él, akkor mindenki tudta, hogy miről van szó. Ott a paráznaság, a részegeskedés és a munkanélküliség – mármint az a helyzet, hogy nem akar dolgozni – volt a jellemző. Ezt jelentette korinthusi módon élni. Éjszakázni és minden olyat tenni, cselekedni, ami az Isten előtt utálatos.

A korinthusi gyülekezet tagjainak a jó része korinthusi származású volt. Vagy úgy, hogy görögként, tehát pogányként a hit szempontjából, ott született meg a városban, s aztán ott született újonnan a gyülekezetben, más részük pedig zsidó származású volt, akik az Izráelből kiszakadt diaszpóra tagjai voltak, és mint zsidók lettek hívőkké, ismerték meg Jézus Krisztust. De nem csak a környezet, amely a régi módon élt körülöttük, jelenthetett nehézséget a gyülekezet tagjai számára, hanem a saját szívük állapota is. Magukkal hozták a szívükben a régi, pogány szokások egy részét, és ez a gyülekezeten belül is ellentéteket okozhatott. Mondjuk, volt egy vegyes házasság, egy megtért, pogány görög, és egy hívővé lett zsidó származású házasságot kötött. Az egyik büszke volt arra, hogy ő egyistenhívő volt visszamenőleg a családjára nézve, a másik meg büszkélkedhetett azzal, hogy nekünk meg sok istenünk volt. Mi nem monoteisták, hanem politeisták voltunk a családunkban. És ezen akár össze is lehetett veszni, mert, ha két ember nagyon akar, akkor sok mindenen össze tud veszni, rövid idő alatt.

Volt tehát olyan, hogy valaki arra volt büszke, hogy egyistenhívő családból származott, más valaki pedig azért volt büszke, hogy neki a görög ősei sok istenben hittek. Akik azonban ilyesmin vitáznak – és ez talán ma sem ismeretlen a keresztyén gyülekezetekben, hogy hasonló dolgokon, akár még hívők között is vita törhet ki – elfelejtették a szeretet törvényét, amely ott kezdődik, hogy valaki Jézusban hisz, s ez a szeretet aztán betölti a szívét.

Az első tehát, ami nehézséget okozott a hívő életükben, az egy viszonylag egyszerű kérdés volt. A háziasszonyok – általában a lányok, asszonyok végezték ezt a munkát már az ókorban is, azóta is sokszor változatlanul – kimentek a piacra bevásárolni. Ez viszonylag egyszerű tevékenység volt akkor is. Rengeteg mészárszék volt a környéken, és egy lelkiismereti kérdés támadt bennük, hogy az a hús, amit megvesznek, vajon tiszta állatból származik-e, vagy pedig nem. Vagyis lelkileg nem lesz-e bajuk abból, hogyha a pogány áldozatbemutatás céljára levágott húsból vásárolnak, azt otthon megsütik, és azt a család megeszi. Engedetlenség-e az ilyen, ha valaki ilyen húsból eszik, vagy pedig nem? És ráadásul, ha ilyen húst hazavisznek, akkor még a saját családtagjaikat is, akik nem is sejtik, megfertőztettetik lelkileg.

Ha vesznek belőle, ha vásárolnak belőle, könnyen rájuk süthetik azt a bélyeget, hogy még mindig ott tartanak, hogy közösséget vállalnak a pogányokkal. Ha nem vesznek be-lőle, akkor meg azt mondhatják rájuk – mert ugye az ember életében az a legfontosabb, hogy mit mond róla a másik ember –, hogy elveszítették a szabadságukat, és nem mernek vásárolni a piacon.

Az köztudomású, hogy valamennyi pogány városban, de Korinthusban különöskép-pen így volt, hogy több száz, ha nem több ezer pogány áldozati szentély volt, kultuszhely, s ezeket sokszor egy-egy csatornán, egy titkos folyosón, vagy nem is annyira titkos folyosón, átjárón, közvetlenül kapcsolódtak mészárszékek, hogy minél frissebb állatot vihessenek be aztán a pogány templomba, s annak a belső részeiből jósoljanak, vagy azt elégették áldozatként a pogány istenek számára. De a legtöbb esetben az történt, hogy az állatok homlokát, amin szőr volt, a koponya első részét, azt mindenképpen kivágta a mészáros, és ő maga küldte be áldozatbemutatásként, mintegy mutatva, hogy az egész állat az istenségé. Ezzel egyébként a saját jövőjét is próbálta pogány módon biztosítani, mert hogyha ő egy egész barmot, ökröt, tinót feláldoz az istenség oltárán, akkor valószínű, hogy az üzlete nem fog tönkremenni. Ilyen egyszerűen gondolkodtak ebben a kérdésben.

Az ókori kutatók még azt is állítják, hogy a nagyvárosokban valójában minden mészárszék egyfajta pogány kultuszt kiszolgáló hely volt.

A kérdés azonban nyilvánvaló volt, és ezért írtak az apostolnak: Szabad-e a keresztyénnek ilyen húst fogyasztani, vagy pedig nem? Vegyünk egy mai példát. Bemegyünk gyanútlanul a vásárcsarnokba, és egy nénitől veszünk csirkét. De nem tudjuk, hogy azzal a csirkével korábban mit tettek. Lehet, hogy titokban az az eladó valami szektához tartozik, és azt a csirkét, amelyet a gyanútlan vevőknek árul a csarnokban, előzőleg ebben a szektában használtak fel vallásos cselekmény végzésénél.

Vagy egy másik példa. Egy ideig működött itt a Budagyöngye bevásárló központban egy Királykorona nevű pékség, s ha valaki figyelt akkor, amikor kifelé ment, a pékség bejárata fölött egy pogány istenhez mondott fohász volt olvasható. Sokan valószínű nem is vették észre. Egyszer mikor ott vásároltam, feltűnt nekem, hogy milyen furcsa, hogy adjon Isten jó szerencsét és egészséget, és jó üzletmenetet azoknak, akik árulnak, és szerencsét azoknak, akik vásárolnak.

Vagy bemehet-e egy keresztyén hívő em-ber olyan üzletbe, vagy házba, amely egyértelmű, hogy antropozófikus hitet valló, tehát pogány és démoni hitet valló tervező tervezett, vagy pedig jobb, ha egy keresztyén em-ber ilyen üzletbe, vagy ilyen lakóházba nem megy be? Könnyű megismerni, mert általában hántolt fából épülnek ezek, vagy lega-lábbis a tartószerkezetek, tetők jó része. Ezt keverik üveggel, illetve hagyományos építőanyagokkal, s legtöbbször egy bizonyos színű barnára pácolják a nyers fát.

Vagy meghívnak egy születésnapi estére, ahol tánc lesz, ital, sőt dohányoznak is. Előre lehet tudni, hogy a mai szokások szerint előbb utóbb ismerkedni is akarnak az emberrel, aztán összebújni, esetleg egy beljebb eső szobába bemenni. Elmehet egy ilyen helyre egy keresztyén ember, vagy pedig nem?

Vagy meghívnak egy munkaebédre, ahol illik röviditalt fogyasztani előitalként. Később aztán megy lefelé a nap, és invitálják az éjszakai szórakozóhelyre az embert. Velem ez megtörtént, amikor üzletkötő voltam. Hozzá tartozott a szakmához. Vajon ilyen helyre elmehet az ember, vagy pedig nem? De alakulhat úgy is, hogy valakit megkér az idős szomszédasszony, hogy mivel ő nem lát jól, ugyan kedveském töltse már ki a lottószelvényemet helyettem, de nagyon vigyázzon, hogy hogy tölti ki, meg aztán dobja is be, és hogyha nyerek, akkor maga is kap belőle. Most mit csináljon ilyen esetben egy hívő ember? Mondja azt, hogy én ilyesmivel nem foglalkozom, meg én se látok jól. Hogyan oldjuk meg ezt a helyzetet? Nyilvánvalóan sok hasonló helyzetbe belekerülhetünk. Talán pontosan úgy, mint amilyen gyanútlanul ott a pogány mészárszékektől vásároltak, vagy nem is volt kiírva, hogy mészárszék, vettek húst a piacon, és nem tudták, hogy milyen célra használták.

Én végképp nem tréfálkozni akartam, de nagyon gyakran találkozom beszélgetések során azzal, hogy egy-egy hívő ember összeroppan, mikor ilyen helyzetbe kerül. Összetörik a lelke, nem tudja megoldani ezt a konfliktus-helyzetet. A lelkiismerete berzenkedik minden olyasmi ellen, hogy ő magát megfertőztesse, és esetleg Istennel szemben engedetlen legyen.

Komoly lelkiismereti kérdéssé is válhat tehát egy ilyen helyzet. Hogyan válaszolt Pál a feltett kérdésekre? Nagyon érdekes, hogy nem direkt válasszal kezdi. Sőt majd kiderül az, hogy tulajdonképpen nem is arra válaszol, amit kérdeznek, de mégis választ ad.

Azzal kezdi, világosan tisztázza, hogy vannak a gyülekezetben olyan hívők, mármint a korinthusi gyülekezetben, akik nyugodtan mernek venni a pogányáldozati mészárszékeken is húst, mert az ő ismeretük szerint ezzel ők semmilyen áldozatbemutatás részeseivé nem lesznek. Mindjárt azt is hozzáteszi Pál apostol, hogy minden keresztyén-nek – ott a gyülekezetben – van ismerete a pogány áldozattal, a bálványokkal kapcsolatban. Tehát Pál feltételezi azt, hogy aki hívő keresztyénné lett, az már tudja, hogy a Szent-írás mit tanít ezekről a kérdésekről. Pál is mondja azt, hogy azoknak, akiknek ilyen is-meretük van, van már olyan erős hitük, hogy egész nyugodtan mernek akár ilyen húsból is fogyasztani. Részt vesznek olyan összejövetelen, ünnepségen, ahol akár ilyen húsból készült étel is van, és nem berzenkedik a lelkük, mert ők szabadok. S arra hivatkoznak, amit Máté 15,11-ben mondott Jézus: “Nem az fertőzteti meg az embert, ami a száján bemegy, hanem az, ami kijön a száján.” Van ismeretük, ismerik a Szentírást. Ismeretben már előrehaladtak, és egyáltalán nem kérdés a számukra többé az, hogy fogyaszthatnak ilyen ételt, vagy pedig nem.

Ma ez hasonló módon vetődhet fel. Hord-hat-e például egy hívő férfi ilyen és ilyen szí-nű zakót, vehet-e olyan típusú és köbcentis motort, vagy éppen hordhat-e napszemüveget? Nem okoz-e botránkozást? Vagy festheti-e magát, szemét, száját egy hívő asszony, vagy bizonyos színű harisnyát felvehet-e, vagy nem? Lehet-e nem hívő barátnője a megtérés után, vagy minden “nem hívő” pogánnyal szakítania kell ezek után? Ma így vetődhetnek fel ezek a kérdések.

Pál azt írja, hogy azoknak, akiknek hitbe-li ismereteik helyesek voltak ezekben a kér-désekben, tehát ehet-e húst, elmehet-e ide-oda vagy nem? Azoknak ez nem okozott problémát. Ők nyugodtak voltak, mert szabadok voltak.

Azt mondja tehát Pál, jó hogyha tudjátok, hogy a világ Ura az Isten, és nem a bálványok. Nagyon jó, ha ezt tudjátok, de nem jó, ha ezzel a tudással visszaéltek, vagy rosszul éltek. Ha ez felfuvalkodottá tesz titeket. Mindenkit arra int, hogy ezzel az ismerettel, a hitbeli állapotával eszébe ne jusson visszaélni, emiatt lenézni a másikat a gyülekezetben, vagy csökkent lelki értékűnek tartani, vagy azt mondani neki, hogy elmennék veled szívesen arra a fogadásra, de tudod, ak-kor én megfertőztetem magam, illetve hát én bírom, mert hitben erős vagyok, de óvlak té-ged ettől, mert te még olyan pici vagy a hit-ben. Én odamegyek nyugodtan, eszem, iszom, vigadozom, neked azonban nem ajánlom, mert esetleg még összetörik a lelked, és botránkoz-ni fogsz. És mindjárt lenyomja a másikat. Azt mondja, hogy én bírom, de te még olyan zsen-ge vagy a hitben, neked ezt nem ajánlom.

Tehát, hogyha valaki csak az ismeretet tartja a szeme előtt, azt mondja, hogy a tudás és az ismeret felfuvalkodottá, gőgössé teszi az embert. A másikat lenézzük, és azt mondjuk, hogy te még csak itt tartasz? Még ezt se tudod? Így jöttél el a gyülekezeti alkalomra, hát hogy lehet ilyen szoknyát, nadrágot vagy szemüveget fölvenni? Egy hívő nem jár így! Én már tudom – mondja az ilyen hívő, aki előre van már a hitben, meg sok ismerete van. Ez minden, csak nem szeretet. Erről beszél Pál, és ezt írja a Korin-thusbelieknek is, hogy igazán nem az a kérdés, hogy ehettek-e ebből a húsból vagy nem, hanem az a kérdés, hogy az az ismeret, amivel rendelkeztek, az titeket az Istenhez felemel, vagy pedig a másikat megalázod az ismereted által.

Hogyha csak olyan ismereted van, ami rombol, és szembeállít a másikkal, akkor az nem Isten szerint való dolog.

A második, amire figyelmeztette a válaszában a kérdezőket Pál apostol, az a szeretet kérdése. Ha csak ismeret van bennem, de nincsen az Isten agapé szeretete, akkor ez szembefordít a másik emberrel, a gyülekezet testvéreivel, és szembefordít a felebarátokkal, a nem testvérekkel is, akik nem hívők. Akkor nem igaz az a számomra, hogy a hitben erőtlent pedig fogadjátok be, nem ítélgetvén vélekedéseit. Ha valakinek a szívében ilyen befogadó szeretet van, akkor az el tud-ja viselni a másikat. Elhordozza, és nem azt nézi, hogy hogyan öltözik.

Egyszer elmondta valaki, hogy emelte az úrvacsorai kelyhet, és akkor vette észre, hogy a körme hogy van kikészítve. Soha, senki nem mondta neki. Ő maga döbbent rá saját maga számára. Ez nem azt jelenti, hogy más-nak ugyanezt kell csinálni. Ez nagyon fontos. Őt, akkor Isten ott megintette. Vagy va-lakit a dohányzásában, egy férfi testvért. Tel-jesen világossá tette Isten, ha az ő teste a Szentlélek temploma, akkor ezt nem teheti. Nem rongálhatja Isten templomát.

Beszélgettünk többször erről a kérdésről, és egyszer azt javasoltam neki, hogy amikor istentisztelet van, és ül itt a 6. sorban, nyugodtan gyújtson rá. Hát azt nem lehet! Persze hogy nem, nem tenné meg. Ugyanígy nem lehet az, hogy a Szentlélek templomát rongálja. De végül is ezek a beszélgetések nem vezettek eredményre. Amikor maga Isten intette meg őt, akkor abba tudta hagyni ezt a valóban káros szenvedélyt.

Vagy emlékszem valamire, amit olvastam. A náci Németországban történt, hogy valaki, aki egy gyengébb hitű keresztyén volt, elment egy erősebb hitű keresztyénhez, és a kö-vetkező kérdezte tőle: Vasárnap – mert ez volt a hangsúlyos a kérdésben – elmehetek-e egy olyan szakemberhez, aki a fejem körméretét megméri? Akkor ez sajnos fontos kérdés volt. Elmehetek-e egy ilyen koponyaszakértőhöz vasárnap? S ez a hitben erős testvér nagyon bölcsen és nagy szeretettel válaszolt. S azt mondta, hogy nem ez a kérdés, hogy vasárnap mész el, vagy hétköznap, hanem az a kérdés, hogy mennyire bízol az Istenben? Bízol-e annyira, hogy koponyaméretedtől függetlenül az Isten meg tud téged tartani, meg tud téged oltalmazni, vagy nem? S ez a hitben gyengébb hívő ember nem ment el.

Az ismeret, a puszta ismeret, a gőggel teli ismeret pusztít és szembeállít másokkal. Az Istentől való szeretet pedig épít. És itt egy olyan speciális görög kifejezés szerepel, ami azt jelenti, hogy rendbe tesz, elrendez. Hogyha valakiben ez az agapé szeretet van, annak rend lesz az életében. Helyére kerülnek a tárgyak a szobájában, a táskájában, vagy a retiküljében is, csomó minden kikerül onnan, más valami bekerül, ami addig nem volt ott esetleg. Átrendeződik az élete is, a csa-ládi, az emberi kapcsolatai. Elrendeződnek vízszintesen a viszonyai, az ismeretségei, mert függőlegesen az Istennel rendeződött az élete. Az Istentől való szeretet elrendezi a belső ellentmondásokat. Kinek-kinek rendet teremt a szívében és a környezetében is.

Azt a kifejezést használja itt Pál, amikor a szorgalmas kezek gyorsan, szakszerűen, pontosan egy nagyon szép házat felépítenek. Azt mondja, hogy az ilyen szeretet – az Istentől való agapé szeretet – az épít, mint ahogy gyorsan, szakszerűen minden anyagot becsületesen beleépítve, felépítenek egy házat. Az Istentől való szeretet az így épít. Építi azt is, aki így szeret, s elkezdi építeni azokat is, akik a környezetében vannak, és akik ezzel a szeretettel találkoznak.

A harmadik, amit válaszolt Pál apostol az az, amit a második versben olvasunk: “Aki szereti az Istent ezzel a szeretettel, azt ismeri az Isten.” Nem azt olvassuk, hogy az ismeri az Istent, hanem azt ismeri az Isten.

Pál tehát azt mondja, hogy az Isten tulajdonává válik az ember, mert itt ez a kifejezés szerepel. Aki szereti az Istent, az Isten tulajdona lesz. Arról Isten gondoskodik, azt számon tartja, annak az élete fölött tartja az Ő gondviselő és áldó kezét. Olyannak látja az Isten, amilyen ő még nem, de Jézuson keresztül látja az ilyen hívő embert. Azt látja már a mindenható Isten, amivé majd Jézus Krisztusban válni fog. Az ilyen embert ismeri az Isten. Az övé, tulajdona, eggyé vált vele, senki ki nem ragadhatja ezt az embert az Isten kezéből. Vagyis a Jézusba vetett hitet nézi Isten, s Jézuson keresztül látja az Ő hívő gyermekeit.

Isten tehát nem azt ismeri el magának, aki Isten nélkül él, de nagyszerű tudós, nagy-szerű ember, társadalmi pozíciója is nagyszerű, sokat használt az emberiségnek, de semmi köze nincs az Istenhez. Nem azt ismeri el, aki szorgalmas, pedig ez nagyszerű tulajdonság. Aki szép, aki ismeri a Bibliát, aki városi lakos, és nem vidéki, vagy aki magasabb életszínvonalon él – nem érdekes. Mindez nem számít az Isten és a hit szemszögéből – nehogy félreértsük –, egyébként fontos tulajdonságok ezek mind, de ebből a szempontból nem azt ismeri az Isten, aki ilyen, hanem azt, akiben az Isten szeretete a Krisztusba vetett hit által lakozást vehetett.

Te szereted Jézust? Szereted Jézust? Őt nagyon jó szeretni! Nem azért, mert annyi mindent ad. Jó Jézust szeretni! Te szereted Őt szívedből, lelkedből, elmédből, akaratodból? Kiszolgáltattad magadat neki? Tényleg szereted Őt? Olyan fontos kérdés. Ehhez képest, ehet-e valaki húst, meg elmehet-e ide vagy oda, annyira lényegtelen, mert a hangsúly ebben az igében is ezen van, hogy szereted-e Jézust, vagy pedig nem? Mert Ő előbb szeretett téged, engem is, mint ahogy mi meg-születtünk volna. Sőt már akkor meghalt értünk, amikor mi nem is éltünk. Jézus Krisztus már akkor meghalt értünk a keresztfán, amikor mi nem is éltünk.

Még annyit tesz hozzá Pál apostol, hogyha vannak is úgynevezett istenek akár az égen, akár a földön, amiképpen az ember az ő pogány szíve szerint benépesíti a mennyet és a földet, mert egyébként olyan üres, hit nélkül nem tudunk ám élni. Ha nem a mindenható Istenben hisz valaki, akkor teremt magának isteneket, ahogy azt Marx mondta. Igaza volt. Nem lehet élni hit nélkül. Valamiben hinni kell, mert úgy teremtette meg Isten a szívünket, hogy nem tud hitetlenül élni. Tehát benépesítik vagy mulatozó Zeuszokkal és különböző görög istenekkel, vagy Fortunával, kinek mi tetszik. Valamilyen istennel benépesíti az ember a környezetét.

Velük szemben – azt mondja Pál apostol – kedves Korinthusiak, egyetlen egy Isten áll, a teremtő, mindenható Isten, aki bölcsen fönntartja ezt a világot, ezért nem pusztult még el. Mi már mindent megtettünk azért, hogy elpusztuljon ez a föld, ez a kozmosz, de Isten bölcsen fenntartja és igazgatja azt. Ő valóságos Isten, teremtő Isten, aki egyszülött Fiát adta, hogy mi ne vesszünk el. És hogyha tőle való szeretet van a szívünkben, akkor átrendeződik az életünk.

Az igazi kérdés nem az, hogy mit szabad egy hívőnek, vagy mit nem, mert a Szentírás azt mondja, hogy a hívő embernek mindent szabad, de nem használ minden. Mindent szabad, de nem minden használ. Sőt azt is mondja, hogy mindent vizsgáljatok meg, és ami gonosznak, ördöginek látszik – nem ami az, ami annak látszik –, attól őrizkedjetek. S közben ad Isten bölcsességet ahhoz, hogy tényleg el tudjuk dönteni, hogy ez gonosznak látszik, vagy pedig nem. Mindent megvizsgálni! S azt is mondja a János evangéliumában: “Hogyha a Fiú Jézus megszabadít titeket a régi istentelen életetekből, akkor valósággal szabadok lesztek.” Mert nem csak az a kérdés, hogy szereted-e Jézust, hanem az a kérdés, hogy szabad vagy-e már, vagy pedig kötöz a régi életed? Kötöznek ilyen kérdések, hogy jaj, ezt nem tehetem meg; jaj, ezt nem vehetem meg; jaj, ezt nem ehetem meg. Vagy szabad vagy Krisztusban, s várod az Ő tanácsát, vezetését. Van megújult értelmed, amivel el tudod dönteni. S lehet, hogy annak a néninek – csak erre az egyre hadd térjek vissza –, aki megkért – mert velem ez megtörtént –, hogy töltsem ki a lottószelvényét, aztán vigyázzak arra, hogy jól dobjam be, nehogy mellédobjam. Megtettem. Nem láttam úgy, hogy elsőre azt kellett volna mondani, hogy ez borzasztó, hogy milyen sötét néni tetszik lenni. Nem ez volt a feladatom. Azután legközelebb, amikor újra jött, akkor elkezdtünk erről beszélgetni, hogy én miért nem lottózom. De nem ezzel kezdtem. Elmondtam azt, hogy Isten mennyire szeretett engem. Aztán beszéltem arról, hogy azóta azért nem lottózom, mert hiszem, hogy bármilyen összegre szükségem van, elmondom Istennek, és ha Ő is úgy látja, meg fogja adni. Tágra nyílt szemmel hallgatta, ez sokkal egyszerűbb, mint kitölteni a lottószelvényt. Ha valakinek bizalma van az Istenben. Ezért nincs szüksége például egy hívőnek erre. Rábízhatja Istenre az anyagi ügyeit is. Nincs rá szüksége. Szabad lehet az ember. Óriási lehetőség. Szabad lehet az ember.

Ebből a szabadságból fakadt az, hogy Pál nyugodtan evett a bálványáldozati húsból, de nem evett, amikor azt látta, hogy egy hitben erőtlent ez botránkoztat, vagy meggyengít, vagy ezen felháborodott, hogy az apostol pogány áldozati húst eszik. Azt mondja Pál, hogy szabad vagyok arra, hogy ne tegyem meg. Szabad vagyok arra, hogy ne tegyem meg. Erre is szabadok vagyunk? Mert ez az agapé szeretet, amiről beszél itt Pál, az szabaddá tesz, hogy szeretem annyira a másikat, hogy nem teszem meg, vagy nem teszem szóvá, vagy nem ott és akkor, csak később esetleg, vagy sosem, mert az én szeretetem sok vétket elfedez. És nem fölfedni akarom a másik nyomorúságát, meg tévedéseit, hanem elfedni, ameddig ez szükséges és kell, és a javát szolgálja, de nem mindig és minden áron. Ebben kapja meg a hívő ember a bölcsességet Istentől, hogy mikor fedem föl, mert arra van szüksége és muszáj, és mikor fedezem el a szeretettel, legfeljebb neki szólok esetleg, hogy ez nem volt túl bölcs dolog, amit mondtál. Jobb lenne talán másképpen.

A szeretetben tehát szabaddá válik az em-ber, hogy bármit megtegyen, vagy megve-gyen. S bármit ne tegyen meg és ne vegyen meg, ha épp arra van szükség. Ezért nem lehet receptet adni, hogy egyvalaki ezt csinálhatja, a másik ugyanazt nem. Ezt a mindenható Isten kinek-kinek majd megmondja. Ha mi vezetett emberek vagyunk, ha benne élünk az Istennel való közösségben, akkor ezekben a kérdésekben is, és sok más kérdésben is, szabadságunk lehet.

Emlékszem egy evangélizációra, amit elkezdtem éppen itt az istentiszteletet, és bejött egy férfi, letérdelt és keresztet vetett. Úgy könyörögtem Istenhez, hogy nehogy valaki szóvá tegye. Hát ő úgy szokta, nem? Majd esetleg később rájön, hogy van-e értel-me ennek, vagy nincs? De szabadokká válhatunk arra, hogy könyörögjünk akár a másikért. Uram, én nem tudom jól megmondani neki, de te neki is teremtője vagy, rajta is ott van az Isten képe, beszélj vele! Házasságon belül de sokszor van erre szükség. Hallgatva a sok-sok nyomorúságot, vitát, veszekedést. Hallgatni, a felség mondja el a férje főnökének. Van főnöke odafönn, nem? Mondja el: Uram, nem bírok vele, segíts már rajta valahogy. Én hiába mondom, rám nem hallgat, már nem is mondom. Te könyörülj meg rajta! Vagy a hívő férj elmondja Istennek: Uram, a feleségemmel ez és ez a helyzet, könyörülj meg rajta!

Megteszek tehát dolgokat, mert szabad vagyok Jézusban, és nem teszek meg dolgokat, mert arra is szabad vagyok Jézus Krisz-tusban, hit által.

Tesztvérek, mindnyájunkat erre a szabadságra hív a mi Urunk, Jézus Krisztusunk. Ha valaki ilyen szabadságban akar élni, annak az életében valósággá válik ez. Ez a hétköznapokban működik. El fogja tudni dönteni majd azt, hogy azt megteszi, azt nem teszi meg. A legtöbb esetben az történik, hogy a nem hívő környezte elkezdi figyelni. Hogy tud ez az ember mindig jól dönteni? Akkor biztos, hogy jól döntünk, amikor Istenre figyelünk. Hogyan van ez? Miközben nézik az ember életét, kezdenek kérdéseket feltenni. Vagyis az így szabaddá vált ember óhatatlanul Krisztus bizonyságtévője lesz a szabadságával. Szabad arra, hogy megtegye, szabad arra, hogy ne tegye.

Adja Isten, hogy eljussunk mindnyájan erre a tőle való szabadságra!

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük, hogy ma este arról beszéltél velünk, hogy a veled való közösség az, hogy ismerünk téged, ha ismerjük a Fiút, az valóságosan szabaddá tesz. S köszönjük, hogy ahol a te Lelked van, ott van a szabadság. Taníts bennünket erre kérünk, óráról órára, napról napra, hétről hétre, évről évre, egészen halálunkig!

Könyörgünk most azokért Urunk, akik nem ismerik még ezt a szabadságot. Szólítsd meg őket, és hívd el őket erre a csodálatos szabadságra! Merik tenni, amit te mondasz, és merik nem tenni azt, amit te nem mondasz.

Könyörgünk most a családjainkért Urunk, azokért a családokban, akik nem hisznek még benned, hadd legyen olyan az életünk, ha mi hívők vagyunk, hogy az által megkívánják a keresztyén életet, hitet! Köszönjük, hogy ezt a lehetetlennek tűnő dolgot is el tudod végezni mindnyájunk szívében.

Adj nekünk tanácsot Urunk, kérünk az ilyen egyszerű hétköznapi, vagy nagyon bonyolult kérdésekben is, amiben nem tudjuk a kiutat és a választ! Köszönjük Urunk, hogy te adsz nekünk megújult értelmet, hozzád tartozunk, és adod a tőled való szeretetet, s akkor az ismereteink nem felfuvalkodottá tesznek minket, hanem alázatossá.

Ámen.

Varga Róbert

http://www.refpasaret.hu/pasaret1997/19970424.htm