Keresztyén értékeink sorozat

3. rész:

A vagyonhoz való viszonyunk kérdése

Olvasmány: Lk 16:1-13

„Egy szolga sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok istennek és a mammonnak.” Lk16:13.

Folytatva a keresztyén értékeink címmel elkezdett sorozatot, a mai vasárnapon a keresztyén embernek a vagyonhoz, az anyagi javakhoz való viszonyáról szeretnék beszélni. Ebben a kérdésben a keresztyének körében két véglet van. Az egyik az amikor azt tanítják, hogy a vagyon és a földi javak mindenestől fogva bűnösök, ezért a keresztyén embernek ezekről teljesen le kell mondani. A másik pedig, amikor egyes keresztyén körökben túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a vagyonnak, sőt azt tanítják, hogy a gazdagság és földi javakban való bővölködés annak jele és jutalma, hogy valaki a hitnek egy magasabb fokozatára jutott el. Jézusnak az evangéliumban adott tanításából azt látjuk, hogy ő nem becsülte le a földi javakat, de nem is becsülte őket túl, hanem a helyükre tette őket, s arra hívta tanítványait, hogy ők is ezt tegyék a maguk életébe. A vagyon és a anyagi javak kérdéséről Jézus többször is beszélt a tanítványainak. Ma ezek közül egy példázatot, a hamis sáfár példázatát szeretném kiemelni és ennek alapján megvizsgálni, mit tanít Jézus nekünk, keresztyéneknek, a vagyonhoz való viszonyulásunkról.

1.      Miben ad nekünk példát a hamis sáfár?

„Az ura pedig megdicsérte a hamis sáfárt, hogy okosan cselekedett, mert e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai. (Lk 16:8).

A példázat első olvasatra meglepő és üzenete könnyen félre is érthető. Egy hamis sáfárról hallunk benne, aki nyilvánvalóan csaló, elsikkasztja a rábízott javakat és a végén mégis dicséretben részesül. Nézzük meg elsőször is azt, hogy mit jelent a sáfár kifejezés?

Tudjuk azt, hogy Galileában nagy földbirtokok voltak idegen kézen, és ezeket önálló hatáskörrel felruházott intézők ún. „sáfárok” kezelték. Rendszeres számvitel és ellenőrzés nem volt. A példázatbeli sáfár ezzel élt vissza és tékozolta el a gazdája vagyonát.

A történet helyes magyarázatát akkor kapjuk meg, ha figyelembe vesszük, hogy ez nem példa, hanem példázat, amelynek nem minden vonása szolgál példaképül. Többször találkozunk Jézusnál ilyen meghökkentő hasonlatokkal, pl. amikor jövetelét betörőhöz hasonlítja, akkor is csak egy ponton van hasonlóság, abban, hogy Ő kiszámíthatatlan időben jön (Lk 12,39). Jézus itt azt mondja, hogy a sáfár okosan tette, hogy az utolsó pillanatokban barátokat szerzett az anyagi javakkal. Rájött arra, hogy nem akkor biztosítja magát, ha megtartja, hanem ha másoknak is ad belőle.

 „… mert e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai” (Lk 16,8). Jézus itt arra utal, hogy lám a világi emberek hit nélkül is észreveszik, hogy legjobban akkor használják anyagi javaikat, ha másokkal megosztják, és ebben van az ő okosságuk. Mennyivel inkább kell az ő követőinek, akik magukat a világosság fiainak mondják, szabaddá válniuk arra, hogy anyagi javaikat ne csak maguk javára, hanem egymás megsegítésére is használják.

A héten olvastam egy Böjte Csabával készített riportban ezt a mondatot: „csak az lehet örökre a miénk, mit szeretettel megosztunk népünkkel, testvéreinkkel. Döntsünk a szeretet, a szolidaritás mellett, és bizalommal nyissuk meg szíveinket egymás felé.”

A hamis sáfárnak és a világ fiainak a maguk nemében való okossága ebben van, hogy képesek a vagyont, a rendelkezésükre álló anyagi javakat jóra is használni, képesek rá hogy megosszák és továbbadják. Isten matematikája szerint, amit megtartunk az elvész, de amit továbbadunk, az megmarad. Erre tanít minket Jézus a Hegyi Beszédében: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a menyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” (Mt 6:19-21).

2.      Mi az a hamis mammon?

„Én is mondom nektek: szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal, hogy amikor elfogy, befogadjanak titeket örök hajlékokba.” (Lk 16:9).

Jézus igehirdetésében jelentős helyet foglal el az anyagi javak kérdése. Ugyanolyan komolyan veszi az embernek ezt a problémáját, mint az embert magát. Az anyagi javakhoz való viszony az emberiség számára az egyik alapvető kérdés. Nem véletlen, hogy ez kerül első helyre Jézus megkísértésében (Lk 4,3), és tanítványainak is hangsúlyozottan beszél Jézus az anyagi kérdésekről, amikor felkészíti őket feladataikra. (Lk 12, 13-34).  Nyomatékosan figyelmeztet, hogy az anyagi javakat akkor használjuk helyesen, ha két irányba figyelünk: Istenre és embertársainkra. Jézus az evangéliumban az anyagi javakat többször is hamis mammonnak nevezi.

Azonban Jézus mégsem tanít az anyagi javak teljes elvetésére, hanem arra akar figyelmeztetni, hogy hamis mammonná válhatnak az anyagi javak és megtéveszthetnek minket, ha őket tekintjük az élet egyetlen biztos alapjának.

A mammon arám eredetű szó, jelentése a „bízni” igéből ered, vagyis a mammon az, amibe az ember a bizalmát veti. Ezt a szót olyan anyagi javak megnevezésére használták, amelyhez az ember igaztalan úton jut hozzá, s aztán bálvánnyá teszi, belé veti bizodalmát, de amely aztán becsapja, mert nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. A mammon, vagyis az anyagi javak hamissága nem önmagukban van, hanem abban, ahogy az ember bánik velük, ahogy viszonyul hozzájuk. Amíg a hívő ember nem a menyben, hanem itt a földön él, addig szüksége van a pénzre és mindenféle anyagi javakra a megélhetéshez és szerettei eltartásához. Jézus arra tanítja az övéit, hogy mindezeket a földi javakat Isten kezéből kérhetjük el és kaphatjuk meg: „… a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre.” (Mt 6:32).

Az anyagi javak tehát, olyan eszközök, melyek szükségesek a létfenntartásunkhoz, ezek maradjanak is meg eszközi szerepükben és ne engedjük meg neki, hogy a fejünkre nőjön, s főként ne tegyük bálvánnyá, vagyis hamis mammonná. A vagyon, a pénz szolgáljon nekünk, se ne mi szolgáljunk neki.  Ahol  a pénz és  a vagyon bálvánnyá, hamis mammonná lett ott pusztít és rombol, ahol azonban eszközként tekintenek rá, ott épít, előre visz. Nem véletlen, hogy az egyik kommentár ennek az igeszakasznak azt a címet adja: „A mammon trónfosztása”. Ha azt tesszük mint a példázatbeli hamis sáfár, hogy az addig csak magának gyűjtött, csak magának megtartani akart kincseket elkezdjük tovább adni, szolgálni vele, megtörik  a bálvány hatalma, a trónját veszti a hamis mammon.

Jézus arra akar minket megtanítani, hogy ne az anyagi javak megszerzését és megtartását tekintsük életünk céljának, mert akkor az mindenképpen hamis mammonná lesz a számunkra. Ha azonban a mammont, vagyis az anyagi javakat nem célnak, hanem eszköznek tekintjük, akkor megfosszuk hatalmától, s hasznos eszközzé lesz a számunkra Isten országa építésében. A mammon hatalma mindig megtörik, amikor már az ember nem akarja magának megtartani, hanem kész azt önként megosztani embertársaival.

Ezek az igék valóban a hamis mammon teljes trónfosztását jelentik. Jézus a mammon hamisságát leplezi le a következő mondatban is, amikor értékét kevésnek nevezi, mindahhoz képest, amit Isten az övéinek adni akar.

A vagyon alapjában véve nem örök érték. Mielőtt az embert a halál kényszeríti, hogy vagyonát hátrahagyja, bölcsebb dolog, ha visszaszolgáltatja azt a szegényeknek, és így barátaivá teszi őket. Ezzel valójában csak kötelességét teljesítené, és nem tarthatna igényt semmiféle hálára, de a példázat alkotója emberi módon gondolkodik. A segítségnyújtás általában hálát vált ki abból, aki a segítséget kapta, főként ha olyan cselekedetekről van szó, amelyek Isten előtt és országában is értékesek. A szegények javára történő juttatásokkal, az ember barátokká teszi őket, és ezzel lehetőséget vagy jogot szerez ahhoz, hogy a szegények befogadják őt hajlékukba, amelyeket biblikusan "sátornak" neveznek. Az izraeliták történelmében e névvel jelölték a pátriárkák és a kivonulás népének lakhelyét (vö. a Sátrak ünnepe), és most e név jelöli az ég lakóinak hajlékát is. A szegények mindenki mást megelőzve, mintegy hazájukban tartózkodnak ott. Ahhoz, hogy a gazdagok is oda juthassanak, a szegények közbenjárása és jóindulata szükséges. Úgy látszik, az eljövendő világban felcserélődnek a helyzetek: azok, akik semmit sem számítottak, szinte ehhez a világhoz sem tartoztak, ott urakká lesznek; azoknak pedig, akik uralkodtak felettük, az ő jóindulatukat kell koldulniuk (9. v.).

Lukács súlyos ítéletet mond a vagyonról: egyszerűen "hamis" dolog. Mindig ilyen, mintegy természete alapján. Az evangélista ezt előszeretettel hajtogatja. Az ember csak egyetlen módon tud ezen változtatni és vagyonának értéket adni: ha szétosztja, a rászorulóknak adja, s így megszerzi jóindulatukat és barátságukat. Ha az ember ily módon "herdálja" el örökségét, maradandóbb és elveszíthetetlen örökséget kaphat.

3.      Hogyan és mire használjuk az anyagi javainkat?

„Aki hű a kevesen, a sokon is hű az, és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az. Ha tehát a hamis mammonon nem voltatok hűek, ki bízza rátok az igazit? És ha a másén nem voltatok hűek, ki adja oda nektek, azt, ami a tietek? (Lk 16:10-12.)

A mammonnal bánni kell tudni, s ez a nehezebb, mint hozzá nem érni vagy eldobni magunktól. Ha az ember nem esik a „gazdagság csábításának” (Mk4:19) tőrébe, hanem az Istentől kapott javaival kész szolgálni, akkor többszörös áldás hull vissza rá, bizonyosságát nyeri az örök hajlékba való befogadtatásnak.

Lukács különböző forrásokból igesorozatot állít össze, amely a példázat mondanivalóját egészíti ki, és fűzi tovább. Valamennyiben az anyagi javakhoz való viszony áll középpontban, de egybevetve az üdvösség javaival. Az ige azt a felhívást mondja ki, amit már a hamis sáfár példázatából is leszűrhettünk: „… szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal”(Lk 16,9). Jézus tehát azt követeli az tőlünk, hogy az anyagi javakhoz való viszonyukat gondoljuk végig halálunk és az utolsó ítélet felől.  Mert akkor csak az lesz javunkra, amit továbbadtunk és nem tartottunk meg magunknak.

A következő ige a hűséget hangsúlyozza a csekélyen és a sokon. A csekély, a kevés a földi javakat, a sok az üdvösség javait jelenti, amelyeket Jézustól kapunk. Mindkettőre érvényes, hogy nem a miénk, csak ránk van bízva. A hűség azt jelenti, hogy nem tekintjük magunkénak, amit Istentől kaptunk, akár lelkiekben, akár anyagiakban, hanem az ő akarata szerint szolgálunk vele egymásnak. Az ige a kétféle sáfárságot szoros összefüggésbe hozza, és bármennyire is meglepőnek tűnik az anyagi javakkal való sáfárkodást teszi az első helyre. Aki nem tud Isten akarata szerint bánni az anyagi javakkal, az Jézus szerint alkalmatlan az evangélium szolgálatára is. Az anyagi javakat idegen javaknak mondja az ige, mert azokat Isten átmenetileg bízza ránk. Ezzel szemben az örökkévaló javak a mieink, mert azok a földön is meg a menyben is a mieink, ha Isten megadta, akkor a halál sem veszi el tőlünk azokat. Ezért tehát az „idegen”, tehát földi javakkal hűen kell gazdálkodnunk ahhoz, hogy Isten ránk bízza a „miénket”, vagyis az örökkévaló javakat.

Jézus szembeállítja a hamis mammont az „igazi kinccsel”. Ezen túlmenően érzékelteti, hogy a „hamis mammon” helyes felhasználása csak a „legkisebb” – úgy is mondhatnánk, elemi – dolog a tanítványok számára. A valódi „kincset” azok a feladatok, képességek és áldások jelentik, amelyeket ennek az elemi feltételnek a teljesítését követően nyer el az ember. Ezt érzékelteti Jézus felszólítás is a Lk 12:33-ból: „Adjátok el vagyonotokat, és adjátok alamizsnául, szerezzetek magatoknak el nem avuló erszényeket, kifogyhatatlan kincseket a menyben…” Az anyagi javak „eladása”, a felhalmozásról és önző szempontú felhasználásról való lemondás révén tesz szert az ember valódi, mennyei kincsre. A vagyon „elosztása” a gazdag ifjú történetében is csupán az első lépés a „mennyei kincsek” megszerzéséhez, amelyek Jézus követésében teljesednek ki. Sokatmondó a folytatás is: a „másét” szembeállítja azzal, ami a tanítványok „sajátja”. Természetesen itt is ugyanarról van szó, mint az előző versben. Az anyagi javak csupán Isten által adott eszközt jelentenek mások megnyerésére, de a valódi kincset az jelenti, amit személyes tulajdonként kapnak: a lelki képességek és áldások, amelyek helyes kamatoztatásával „gazdagon” (2Pt 1:11) mehetnek be az örök életbe, immár nem „sáfárként”, hanem tulajdonosként – és megszerzett képességeik nyomán további, a földieknél sokkalta nagyobb feladatok elvégzésére is alkalmasakká válnak.

Mindazonáltal továbbra is fontos az anyagi javak terén a hűség, mert ez a „próbaköve” annak, hogy a nagyobb és értékesebb dolgokban is megfelelő hűséget tanúsíthassanak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az anyagi javak kezelésében mutatott hűség és becsületesség elsajátítása és következetes gyakorlása teremti meg az alapját annak, hogy az ember magasabb rendű képességeivel is helyesen „sáfárkodjék”.

Egy feltehetően önállóan áthagyományozott mondás zárja le a buzdítást (13. v.). A hűtlen intéző világa, amelyet Jézus bemutatott és egyben el is ítélt, a pénz rabságának birodalma, amely éppen ezért távol van Istentől és az országtól. Úgy látszik, mintha a gazdagok, a rendelkezésükre álló nagy vagyon és sok pénz miatt, szabadok lennének; valójában azonban egy hamis istenség rabjai. A rabszolgák életét élik, akiknek még csak helyük sincs a társadalmi ranglétrán. A hasonlatot félretéve ez azt jelenti, hogy nincs helyük a nép között és az országban. Aki a pénz igája alá kerül, elveszíti barátságát és kapcsolatát Istennel.

Jézus végül élére állítja a kérdést: "Egy szolga sem szolgálhat két úrnak…” (Lk 16,13). Nem az anyagi javak állnak szemben Istennel, és nem az anyagi javak teljes elvetése a magoldás. De az anyagi javak könnyen rabul ejthetik az embert, hamis mammonná válhatnak az életünkben. Tehát mammon, vagyis az anyagi javak szeretete és szolgálata áll szembe Isten szeretetével és szolgálatával. Aki az anyagi javakat szereti, és azok megszerzését teszi élete céljává, az nem tudja Istent szeretni és neki szolgálni. És fordítva is igaz, aki Istent szereti, az nem teheti céljává a vagyongyűjtést. Ámen.

 Tisztelettel: Mészáros Zoltán, ref. lelkész