Keresztyén értékeink sorozat 7. rész:

Munka és pihenés

Olvasmány: Lukács 10, 38-42.

„Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se lányod, se szolgád, se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény.” 2Móz 20,8-10.

            A mai igehirdetésnek a „Munka és pihenés”, mint keresztyén érték címet adtam. A keresztyén értékeink sorozat folytatásaként szeretnék ma ezzel a kérdéssel foglalkozni. Azért is aktuális most ez a téma, mert az elmúlt vasárnapon volt május elseje, s ezt a napot világszerte a munka ünnepeként tartják számon. Ebben az esztendőben azonban május elseje egybeesett az anyák napjával, így az elmúlt vasárnapon arról szólt az igehirdetés. Ma viszont vizsgáljuk meg azt, hogy mit tanít nekünk a Szentírás a munka és a pihenés kérdéséről.

1.      A munka és a pihenés egyaránt Isten rendelése.

„Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja…” (2Móz 20:9-10).

Mostanában a mindennapi beszédben egy új köszönési forma terjedt el. Az emberek a szokásos üdvözlések mellett egyre gyakrabban kívánnak „szép hétvégét” egymásnak. De elgondolkoztunk-e már azon, hogy mit is jelent valójában ez a köszönés? A hétvége alatt mi általában azt értjük, hogy nem kell bemenni a munkahelyre, nem kell iskolába menni, saját magunk rendelkezhetünk az időnkkel, szórakozhatunk, elintézhetjük azt, amire hét közben nem volt időnk, stb. Sok minden jut az eszünkbe, amikor halljuk ezt a szót: „hétvége”. Bizonyára pozitív és negatív dolgok egyaránt. De amikor „szép hétvégét” kívánunk, akkor azt szeretnénk, ha a pozitív dolgok érvényesülnének.

Azt gondolom ugyanez érvényes a vasárnapra nézve is. A mai átlagember számára a vasárnap fogalma egyet jelent a hétvége fogalmával. Vagyis a hétvége, beleértve a vasárnapot is, olyan idő, amikor azt csinálhatok, amit én akarok, azzal töltöm az időmet, ami nekem jólesik. Öt vagy hat napig a munkámé vagyok, de a hétvége az enyém, azt nem veheti el tőlem senki, még Isten sem. Ez a fajta gondolkodás azonban nemcsak a hitetlen embereket jellemzi, de bizony egyre jobban megfertőzi a keresztyén embereket is.

„Szép hétvégét!” köszönéssel, tehát az a nagy baj, hogy nem számol a vasárnappal. Ha pedig a jó szépen eltervezett hétvégénkből kimarad a „vasárnap megszentelése”, akkor nem sikerülhet igazán szépre az „hétvége”, mert a vasárnap sokkal több, mint egyszerű hétvégi munkaszünet.

Amikor 1999-ben Németországban, egy ottani gyülekezetben tölthettem egy évet vendég segédlelkészként, akkor volt a német protestáns egyházaknak egy országos kampányuk, amit a vasárnap megszenteléséért indítottak. Autópályák melletti óriásplakátokon is olvasható volt a kampány jelmondata: „Ohne Sonntag gibt es nur noch Werktage” - „Vasárnapok nélkül már csak munkanapok maradnak!”

Ha a vasárnap elveszíti eredeti értelmét és pusztán egyszerű hétvége lesz, az ember olyan szűk horizontba zárul, hogy többé már nem képes látni az „eget”. Mert a vasárnap nemcsak kellemes időtöltés, hanem ünneplés, amely azáltal teszi széppé az életünket, hogy kinyitja felettünk az eget, és igazi örömökre hív. A vasárnap több mint egyszerű pihenőnap vagy szabadnap. A vasárnap a keresztény élet középpontjában álló nap, nem véletlenül hívták a régi magyar nyelvben ezt a napot Úr napjának.

A vasárnap tehát ünnep, az ünneplésben pedig rácsodálkozik az ember valami szépre, jóra, ami a hétköznapin, az anyagin túl van, amin keresztül meglátja az „eget”, megtapasztalja azt, ami Istenhez emeli, ami igaz emberségét szolgálja. Aki a vasárnapot megünnepli – vagy, ahogy a Tízparancsolat fogalmaz: „megszenteli az Úr napját”, Isten ajándékainak lesz a részese.

            Isten egyformán elrendelte tehát mind a munkának, mind pedig a pihenésnek és az ünneplésnek az idejét. Elcsodálkozhatunk azon, hogy Isten e több mint háromezer éves rendtartásában már szerepel az ember „munkához és pihenéshez való joga”. Még jobban elcsodálkozunk azon, hogy Isten már akkor adott szociálpolitikai irányelveket. Ilyen az ifjúságvédelem (egy zsarnok apának nem szabad robotoltatnia a hetedik napon), a rabszolgák védelme (akkor, amikor a „művelt” népeknél még emberszámba sem vették őket), sőt benne van az állatvédelmi törvény is (a jószágot sem szabad a végkimerülésig dolgoztatni).

De a pihenést csak az érdemli meg, aki hat napon át dolgozott. Hivatkozik a parancsolat Isten teremtő munkásságára. Jézus is azt mondja: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom” (Jn 5, 16). Pál apostol pedig megírja a görög kikötőváros, Thesszalonika lusta és kényelmes népének: „Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.” (2Thessz 3, 10).

Isten népe mindig is a becsületes, hű munkájáról volt ismeretes. Szintén Pál apostol írja: „Tartsátok becsületbeli dolgotoknak, hogy csendesen éljetek, a magatok dolgát végezzétek, és saját kezetekkel dolgozzatok!” (1Tessz 4, 11).

De hozhatunk föl újabb példákat is: I. István király szerzetesei, hogyan tanították meg a magyar népet a földművelésre. A magyar reformátorok, hogyan keltek ki a léhaság, részegeskedés, könnyelmű élet ellen. Tessedik Sámuel evangélikus lelkész kezdeményezésére az Alföld népe hogyan plántált a futóhomok világában szőlőket és gyümölcsösöket, és hogyan javította fel a szikes talajt. A holland kálvinisták hogyan hódították el a tengertől a termőföldet, hogy ott tulipánföldek és kertészetek viruljanak. Az Újvilágban, hogyan alapítottak virágzó farmokat és építettek felhőkarcolókat az őserdők és pusztaságok helyén.

Isten parancsa: „Arcod verejtékével egyed kenyeredet!” (1Móz 3:19). A hívő ember nem lehet munkakerülő, ingyenélő, mások megkárosítása árán éldegélő, életszínvonalát csalással biztosító. „A munka nemesít” – mondták a régiek, s igazuk volt, mert a munka három rossztól is megóv. Ezek: az unalom, a nélkülözés és a bűnözés.

„Eredj a hangyához, te rest!” biztat Bölcs Salamon (Péld 6:6-11). S igen hasznos tanács a régi magyar mondás: „Úgy kell dolgozni, mintha örökké élnénk, s úgy kell imádkozni, mintha holnap meghalnánk.”

Azonban a másik veszélytől is óvakodni kell, amikor valaki úgy beleveti magát a munkába, hogy már se éjjele, se nappala és sosincs megállás. Közben magát is meggyőzi az ember, hogy ez még erény is, vagy, hogy mindezt a családjáért teszi. S csakugyan úgy van, hogy aki sosem áll meg, annak már akkor sem lesz megállása, ha szeretné, mert már nem tud megállni.

Svéd munka-pszichológusok kutatásaiból kiderült az, hogy az ember napi 7-8 órás szellemi vagy fizikai munkát legfeljebb 6 napon át képes károsodás nélkül folyamatosan végezni. Ha ezen túl ugyanolyan igénybevételnek teszi ki magát, akkor energiakészleteinek már nem kamatait használja, hanem a tőkéhez nyúl. Élettanilag is igazolt a negyedik parancsolat, a sejtekbe írta Isten bele ezeket a törvényeket. Isten az élet minden területén rendet teremtett, a rendben ritmus van, és ez lenne a mi életünk egészséges lüktetése. Hogy hat napon át elsősorban arra figyeljünk, amit nekünk kell elvégeznünk, de a hetediken vegyük a bátorságot csak arra figyelni, amit Isten végez szüntelenül érettünk. Így gazdagodunk meg igazán. Ez az értelme a nyugalom napja megszentelésének.

2.      A munka és a pihenés egyaránt Isten dicsőségét kell, hogy szolgálja.

„A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. Azután megáldotta és megszentelte Isten a hetedik napot, mivel azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után” (1Móz 2:23).

Nagyon szemléletes, ahogyan a Biblia leírja a világ teremtését. Isten 6 napon át munkálkodik, a hetedik napon pedig „megpihent minden munkájától”. A hetedik nap isteni nyugalma nem tétlen Istenről beszél, hanem a mű kész voltát hangsúlyozza, vagyis az Alkotó örvendezéssel tekint alkotására. Ezért amikor Isten parancsot ad a nyugalomnapja megszentelésére, azt a nyugalmat rendeli számunkra is, hogy a 6 nap munkája után ezt a megszentelt napot a pihenésre, de leginkább arra szenteljük, hogy Isten felé forduljunk, és a munkáját, a teremtett világot a teremtő oldaláról szemléljük. Az ünnep arra hívja az embert, hogy elevenítse fel Isten nagy művének emlékezetét, a pihenés így sajátos szent jelleget ölt. A hívőnek az Úrban kell pihennie, azáltal, hogy a dicséretben, a hálaadásban, a gyermeki közvetlenségben és barátságban visszaviszi hozzá az egész teremtést.

Az is nagyon érdekes, hogy a negyedik parancsolat leírása két helyen is megtalálható az Ószövetségben, de más, más indoklással. A Mózes 2. könyvében arról van szó, hogy meg kell szentelni ezt a napot, és emlékezni arra, hogy Isten teremtette a világot. A Mózes 5. könyvében viszont az hangzik el, hogy emlékezzetek arra, hogy rabszolgák voltatok, és Isten kiszabadított titeket. A világ teremtése, és az egyiptomi rabságból való kiszabadulás volt az a két legnagyobb tény Izrael számára, amire minden egyéb felépült. Ezekről nem lehetett megfeledkezni, újra meg újra el kellett mondani, mert ezek a tettek emlékeztették őket arra, hogy Isten hatalmas és szereti őket.

Ez volt az ószövetség szombat-ünneplés eredeti tartalma. Később törvény lett belőle, és tilalmak sokasága, amelyeket komor képpel illett megtartani. Jézus ezzel száll szembe, amikor azt mondja, hogy a szombat derűs nap, ünnepnap. Jézus szerint ezért szabad jót cselekedni szombaton. Nem azért adatott ez a nap, hogy semmit ne tegyünk, hanem hogy mást tegyünk, mint amit egész héten tennünk kell. Mást tehetünk, mert ajándékként adta Isten a nyugalom napját.

Az első keresztyének számára Istennek szabadító tette, a húsvét egyenrangúvá vált a teremtés tényével, sőt Krisztus szabadítása jelentőségében felülmúlta az Egyiptomból való szabadulást. Akik Krisztusban hittek, egyszeriben érezték, hogy minden okuk megvan az örömre és az ünneplésre. Emlékezzünk és ünnepeljünk! Az első keresztyének ünnepeltek is. Minden héten, annak első napján, amikor Jézus feltámadt, összejöttek, mint egy nagy család. Együtt örvendeztek. Együtt vacsoráztak, és utána úrvacsoráztak is. A hét első napján mindig Jézus feltámadására emlékeztek.

A keresztyének számára tehát a vasárnap a feltámadás napja, mert Jézus a hét első napján, vagyis vasárnap támadt fel. Azóta ez a nap nemcsak a nyugalom, hanem az új élet ünnepe is. Megrázó olvasni az első keresztényekről szóló írásokat, ahogyan beszámolnak a hívők életéről. A környezetük részéről üldözésnek voltak kitéve. Tudva azt, hogy életüket kockáztatják, minden vasárnap kora hajnalban mégis összegyűltek a földalatti rejtekhelyekben, hogy részt vegyenek a gyülekezet közösségének istentiszteletein. Hallgatták igéjét, és az Ige által a Feltámadott Jézus jött közel hozzájuk. Mi is minden istentiszteleten így találkozhatunk Jézussal, aki meghalt értünk, hogy mi is vele és általa éljünk. Ehhez a forráshoz vezet el bennünket a nyugalom napjának megszentelése.

Sajnos sokan gondolják ma úgy, hogy Isten csupán a maga dicsőségére szerezte az ünnepet, pedig éppúgy szerezte az ember javára is. Isten, amikor a vasárnap megszentelését kéri tőlünk, nem elvenni akar tőlünk, hanem éppen ellenkezőleg adni akar nekünk. Hiszen még a gépeknek is szükségük van leállásra, olajozásra, karbantartásra. Így az embereknek is szükségük van pihenésre, elcsendesedésre, Istennel való társalkodásra. Az ünnep lényege a találkozás Istennel és embertársainkkal, az Istennel és emberekkel való közösség átélése. A vasárnapnak az még nem megszentelése, ha valaki ugyan nem dolgozik, de az ágyban heverészik, televíziót néz, autóján száguldozik, vagy a strandon sütteti magát. Néha hallani ilyenfajta mentegetőzést: „odahaza is tudok imádkozni”. Érdekes, hogy az illető a lakodalmi meghívóra már nem üzeni vissza: „Odahaza is tudok enni!” Az istentisztelet az Isten háza népének egybesereglése, az Ő nagy családjának találkozója.

Pünkösd története arról szól, hogy Jézus feltámadása utáni ötvenedik napon kitöltetett a Szentlélek a tanítványokra, akik aztán elindulnak, hogy betöltve Jézus missziói parancsát hirdessék az evangéliumot minden népnek. Ekkor alakult meg az első keresztyén gyülekezet, ezért pünkösd az egyház születésnapja is. Ez is vasárnap történt. Amikor tehát vasárnap közösségben ünneplünk a többi keresztény testvérünkkel, közösen veszünk részt az istentiszteleten, átéljük egybetartozásunkat, hitvallást teszünk arról, hogy hová tartozunk, és erőt merítünk a többi keresztény testvérünk hitéből. A vasárnap a közösség ünnepe, az istentiszteleten együtt imádkozunk, és együtt figyelünk Mennyei Atyánk szavára. Így jut kifejezésre, hogy Krisztus egy nagy családdá gyűjt össze bennünket. A vasárnap nem egyszerű „hétvége”, hanem „ÜNNEP”, örömteli találkozás Isten ajándékaival. Hálát adunk a teremtett világért, boldogan ünnepeljük Jézus feltámadását, és örülünk annak, hogy egymás testvérei lehetünk Krisztusban.

Isten Igéjét komolyan venni, a nyugalom napját megtartani tehát azt jelenti, hogy néha a magam keze munkájáról Isten keze munkájára figyelek. Aki kapált már, vagy dolgozott szőlőben, az tudja, milyen jól esik a sor végén egy kicsit kiegyenesedni, föllélegezni. Az ember ilyenkor visszanéz, látja mit végzett eddig. Tud gyönyörködni a munkájában, lesz áttekintése, mert az egész táblát belátja, és olyan dolgokat is észrevesz, amiket nem láthatott meg, míg a részletekre figyelt. S akkor tud előre nézni, beosztja az erejét, idejét a továbbiakra nézve. Nem lesz ettől kisebb a teljesítménye, de emberibb lesz a munkája. És emberibb lesz ő maga is, néha fölegyenesedik, és fölfelé tekint.

            Ez a célja Istennek a nyugalom napjával. Aki mindig csak lefelé néz, az géppé alázza magát, és ember voltát veszíti el. Aki a sor végén fel tud egyenesedni, annak Isten megmutat olyan dolgokat, amiket csak akkor, és csak így lehet látni. Ez lenne az ünnep igazi tartalma. Ezért adta Isten a nyugalom napját. Ilyenkor akar megszólítani az Igével, ilyenkor különösen is válaszolhatunk imádságban, és ilyenkor együtt örvendezhetünk a gyülekezetben annak, hogy nem csupán azon múlik a magunk sorsa és a világ jövője, hogy mi mit teszünk, hanem azon, hogy az Ő szeretete és hatalma mit végez el közöttünk. Ige és gyülekezet nélkül nem ünnep az ünnep.

Milyenek a vasárnapjaink és az ünnepeink? Beragyogja-e minden vasárnapunkat a feltámadás fénye? Van-e nekünk is ötvenkét húsvétunk egy évben, amikor arra emlékezünk, hogy mit tett Krisztus értünk? Élünk-e ebből, megújul-e ettől az erőnk, feltöltődünk-e a mennyei energiákkal? Megerősít-e az a közösség, melyet vasárnaponként vagy ünnepeinken átélhetünk Istennel és egymással? Hajlandók vagyunk-e a magunkéról az Övére tekinteni, önmagunkról Istenre nézni?  Ámen.

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, ref. lelkész (Bonyhád 2011. április 8.)