Textus: Jer 10,1-16

Alapige: 2Móz 20,2-3

“Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!”

Imádkozzunk!

Istenünk, úgy borulunk le most előtted, mint akik szeretnénk komolyan venni, hogy nem mi teremtettünk magunknak téged, hanem te alkottál minket a te dicsőítésedre. Bocsásd meg, ha sokszor nem ezt a tőled kapott küldetésünket végezzük. Bocsásd meg minden dicsekedésünket. Bocsásd meg, valahányszor miattunk káromoltatik neved a pogányok között. Bocsásd meg nekünk különösen azt, ha keveredik szívünkben a benned való hit és sokféle pogányság.

Alázatosan kérünk, leplezd le ezt ma mindannyiunk életében, és adj szabadulást ettől. Segíts el minket egyértelmű, neked odaszánt, téged szolgáló életre. Segíts el minket igaz Isten-ismeretre, és hadd váljék ettől egész életünk szent istentiszteletté.

Köszönjük, hogy hűséges voltál hozzánk mindazok ellenére, amiket tettünk az elmúlt héten is. Köszönjük ajándékaidat, köszönjük, hogy a próbákkal, a hiányainkkal is javunkat munkálod. Köszönjük, hogy megostorozol mindenkit, akit fiaddá fogadtál, de atyai szeretettel és bölcsességgel. Bocsásd meg, hogy oly sokszor ezt nem értjük. Bocsásd meg, valahányszor számon kértünk rajtad dolgokat, és merészeltünk felelősségre vonni téged azért, amit tettél. Segíts el minket e tekintetben is igaz Isten-ismeretre, hogy bízzunk benned és bizonyosak legyünk abban, hogy tudod, mit csinálsz. Segíts el oda, hogy egészen rád merjük bízni az életünket.

Urunk, az életünk útja is olyan ködös, vagy még homályosabb, mint amilyen ködben most idejöttünk. A következő lépést sem látjuk sokszor, nemhogy a továbbiakat, meg a végét. Köszönjük, hogy téged láthatunk és a hitünkkel megragadhatunk. Segíts minket, hogy téged kövessünk, és az életnek ebben a sötétjében legyen igéd a világosságunk. Ragyogtasd fel azt most itt is.

Olyan sok nyomorúságban szenvedünk, Atyánk. Köszönjük, hogy ismered ezeket, és jól tudod, mire van szükségünk, és most is ajándékokat kínálsz nekünk. Szeretnénk hitünk remegő kezét kinyújtani, hogy abba tedd az ajándékaidat. Szükségünk van rád. Engedj közel magadhoz, emelj ki onnan, ahol vagyunk. Adj tiszta látást, tiszta életet. Jézus nevében kérünk. Így beszélj most mindannyiunkkal igéden keresztül.

Ámen.

Igehirdetés

Múlt vasárnap erre a kérdésre kerestünk választ Isten igéjében: mire való az a tíz ige, amit Isten a Sinai hegynél adott az Ő népének, s amit Tízparancsolatnak szoktunk nevezni. Láttuk, hogy mielőtt Isten bármit mondott volna a népnek, cselekedett érte. Előbb megajándékoz és utána követel. Előbb feltétel nélkül, csupa kegyelemből, az Ő szerető kiválasztása alapján befogad az Ő országába, és utána közli országának rendjét. Előbb képessé tesz arra, hogy az Ő akaratát cselekedjük, és utána jelenti ki nekünk az Ő akaratát.

Láttuk azt, hogy ezzel a tíz igével Isten az Ő szabadságra segített népét akarta az előrehaladásban segíteni. Ezek-kel a parancsolatokkal nem beszűkíti Isten népének az életét, hanem védi és kiteljesíti azt. Abban a mondatban, ami a bevezetője ennek, s amivel a múltkor foglalkoztunk, Isten mintegy bemutatko-zik. Megmondja, ki Ő és mit tett a népért. Ő segítette szabadságra népét, és most vezetni akarja a szabadságban. És az igéket azért adja, hogy megmaradjanak ezen az úton és célba érkezzenek.

Ugyanezt teszi velünk Jézus is. Az Ő kereszthalála árán kiszabadít a halálnak, a kárhozatnak a rabságából, és Szentlelkének a vezetésével meg akar tartani az élet útján és egyre teljesebb életre akar segíteni.

A múltkor az I. parancsolat bevezető mondatával foglalkoztunk csak, ma a folytatását figyeljük meg. Ez Isten első parancsa, kérése az Ő népéhez: Ne legyen más istened rajtam kívül! Miért? Vannak más istenek is? Ezt nézzük meg most, mit tanít erről a Szentírás.

1. Az első állítása a Bibliának ezzel kapcsolatban az: nincs más Isten, csak az, aki teremtette ezt a földet és a meny-nyet, aki íme kiszabadította népét a rabságból és most kijelenti magát neki. Aki úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Ő-benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Ézsaiás könyvében ezt mondja az Úr: “Én vagyok az Isten, több nincs, rajtam kívül nincs Isten!” Néhány mondattal később ezt olvassuk: “Én vagyok az Isten és nincsen több.” (És 45,5, 22)

Amikor Jeremiás leírja, hogy mégis vannak népek, akik isteneknek nevez-nek sok mindenfélét, akkor a következőket írja: “A népek bálványai csupa hiábavalóság. Hiszen az erdő fájából faragják azt, ácsmester keze készíti bárddal. Ezüsttel és arannyal megékesíti, szö-gekkel és pörölyökkel megerősíti, hogy le ne essék. Olyanok, mint az egyenes pálmafa: nem beszélnek, viszik-hordják őket, mert mozdulni nem tudnak. Ne féljetek tőlük, mert nem tehetnek rosszat, de jót tenni sem képesek! De az Úr igaz Isten, élő Isten Ő, és örökkévaló Király!” (Jer 10,3-5, 10)

Ez a különbség. Van az egy, igaz, élő Isten, és vannak az úgynevezett istenek, Csokonai találó szavaival: istenségnek látszó csalfa vak remények, kit teremt magának a boldogtalan. Az élő Isten magának teremtett minket az Ő dicsőségére. Az úgynevezett isteneket, a bálványokat az ember teremti magának.

Nincsen tehát ezen az Istenen kívül más isten – ez a Biblia hitvallása, és minden más elképzelés önámitás. Nincs más olyan személyes hatalom, aki felette áll az egész világnak, az egész valóságnak, mivelhogy Ő alkotta azt. Akinek minden lehetséges. Aki nekünk embereknek mindig feltétlenül jót akar, mert szeret minket. Aki magához hív. Aki megajándékoz mindennel, amire szükségünk van. Aki megtanít élni és meghalni, mert örök életet ad az embernek. Ilyen Isten csak egy van: Jahve, Ábrahám Istene, a Jézus Krisztus Atyja, akit a benne hívők így szólíthatnak meg: mi Atyánk!

Kitalálni lehet más isteneket is, de megtalálni, találkozni csak ezzel az Istennel lehet. Az ember ebben a vele való találkozásban válik igazán emberré. Ebben a találkozásban nyer értelmet a léte. Ebben találja meg önmagát és küldetését. Ez az Istennel való kapcsolat szakadt meg a bűn miatt, ezt állította helyre Jézus. Aki engedi, hogy Jézus visszavezesse ehhez az egyetlen, igaz Istenhez, az hisz. Ezt nevezi a Biblia hitnek.

Ez azonban felvet egy kényes kérdést, amiről ma egyre több szó esik. A kérdés ez: nem minden vallás és minden ember ebben az Istenben hisz? Vajon nemcsak az a helyzet, amit egy mohamedán tanító így mondott a keresztyén ismerősének: ti úgy nevezitek Isten: mi azt mondjuk: Allah, a hinduk: Dívának tisztelik, a kínaiak: Sang-ti-nak mondják, de mindnyájan ugyanarra gondolunk. Mint ahogy a víznek is minden nyelvben más az elnevezése, de mindenki ugyanazt érti rajta.

Nos, erről van-e szó? A Szentírás azt mondja: nem ugyanarra gondolunk mindnyájan. A különböző vallások nem ugyanazt az Istent tisztelik, legalábbis nem ezt az egyetlen, élő Istent, aki szent igéjében és szent Fiában kijelentette magát nekünk.

Jézus azt mondta erről az Istenről: Őt “soha senki nem látta. Az egyszülött Isten – így van az ősi szövegben –, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki Őt.” Aki látott engem, látta az Atyát – mondta Jézus. “Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” (Mt 11,27)

Igaz Isten-ismeretre minket egyedül Jézus Krisztus vezethet el. Ezért döntő a más vallásokkal és a magukat keresztyénnek tartó csoportokkal való érintkezésünkben az, hogy világosan lássuk, kinek tartják Jézust. Mert aki csupán prófétának, bármilyen tiszteletreméltó prófétának is, vagy eszményi embernek, vagy kiváló gondolkozónak, vagy példaképnek tartja őt, az nem ugyanazt az Istent imádja, mint akit mi, akik igyekszünk Jézus Krisztus Atyját megismerni és imádni.

A nagy vallások egyike sem tekinti Jézust Istennek. A Jehova tanúi sem, az unitárius testvérek sem, a mormonok sem. Mi ettől szerethetjük egymást, és kölcsönösen tisztelnünk kell egymás meggyőződését, de nem szabad elhallgatni, hogy nem ugyanazt az Istent imád-juk. Éppen ezért, amikor összehívták már két alkalommal a világvallások kép-viselőit közös imanapra, akkor ott nagyon határozottan tisztázni kellett volna: ki kihez imádkozik? Mert az afrikai tűz-imádók, akik szintén ott voltak, nem Jézus Krisztus Atyjához imádkoztak, és nem kötötte össze azokat az embereket az, hogy az egy Istenhez, az ugyanahhoz az Úrhoz imádkoztak. És majd látni fogjuk, hogy ez egyáltalán nem teológiai szőrszálhasogatás, hanem üdvösség kérdése: tudjuk-e, kit imádunk, egyáltalán vallásos tiszteletben kit részesítünk?

Ma, amikor egyre szenvedélyesebben szervezik a különböző vallások közeledését, akkor nekünk világosan kell látnunk, hogy a Biblia azt mondja: nincs más Isten! Nem véletlen az, hogy az élő Isten a tíz ige élére ezt a mondatot teszi: “Ne legyen más istened rajtam kívül!” Az, hogy valaki vallásos, az nem minősíti a hitét. A hitet nem a mértéke minősíti, hanem a tárgya: kiben hisz? Ez tehát az első tanítása a Bibliának erről: Nincs más Isten ezen az Istenen kívül.

2. Aki nem imádja a Teremtőt egyet-len Istenként, az előbb-utóbb feltétlenül a teremtményeit kezdi el isteníteni. Mert az ember Isten-imádatra van teremtve. Pál apostol a Római levél 1. részében rendkívül éles elméjűen, a Szentlélektől megvilágosítva fejti ki azt, hogy mivel imádni feltétlenül akar valakit, ha nem azt imádja, aki a maga imádatára teremtette az embert, akkor oda tesz a helyére sok minden mást, vagy mellé sok minden mást, és elkezdi imádni az Isten teremtményeit. És ez minden lehet: állatokat, vagy állatok képét, szobrát. Vagy istene lesz a pénz. Vagy Pál azt írja Timótheusnak: “istenük az ő hasuk.” Vagy önmagát bálványozza, vagy egyál-talán emberi személyt: diktátort vagy sztárt. Vagy a tudomány lesz a bálványa, istene. Kifogyhatatlanok vagyunk mi ebben.

Kálvin János egyenesen azt írja: “Az ember elméje olyan műhely, amely szakadatlanul bálványokat gyárt.” Ezeket az úgynevezett isteneket vég nélkül tud-juk gyártani, hogy legyen kiket-miket imádnunk.

Végül is ki tekinthető Istennek, vagy kikre gondol itt a mi Urunk, amikor azt mondja: “Ne legyen rajtam kívül más istened!” Luther ezt írja: “Akiben bízol, akihez bajodban menekülsz, akitől segítséget vársz, akin a szíved csügg, akit, félsz és tisztelsz, az a te istened. Aki fontosabb neked másoknál, akinek alárendeled az életedet.” Ez lehet ember, állat, eszme, tárgy. Akármit képesek vagyunk mi isteníteni. Aki nem tiszteli az egyetlen teremtő Istent, az feltétlenül a teremtményeit kezdi el isteníteni.

Alig-alig van olyan ember, aki mindenestül isten nélküli lenne. A legateistább eszmerendszerek is újabb és újabb bálványokat gyártottak maguknak. A francia forradalom az ember értelmét helyezte a trónra. A marxizmus magát az embert tette meg istenné, aki mindent átalakít, mindenre képes. Ez vastörvény: Aki nem tiszteli a Teremtőt egyetlen Istenként, az a teremtményeit fogja tisztelni.

3. A harmadik ezzel kapcsolatos bib-liai gondolat: Ezzel az ember roppant veszélynek teszi ki magát. Mert aki nem tiszteli az egyetlen, igaz Istent, az kilépett a vele való szövetségből – ugye Isten szövetséget kötött az Ő népével – és ezzel kiszolgáltatta magát az ördögnek. Ez megint olyan tanítása a Bibliának, amire ma sokan legyintenek vagy megbocsátó fölénnyel mosolyognak, miközben az áldozatai ennek. Mert miről van szó? Arról, hogy minden olyan vallásos tiszteletet és hitet, amit egy ember nem tudatosan az egyetlen élő Istennek szán, kisajátít magának az ördög. Ő imádatra vágyik. Még Jézustól is azt kérte: ha leborulva imádsz engem, akkor mindeze-ket neked adom. És anélkül, hogy tudná sok ember, az a vallásos tisztelete, amit nem Istennek szánt, hanem a maga isteneinek, bálványainak, az végül is a Sátánnal hozza őt kapcsolatba. Erről a Biblia megint világosan ír, csak nem szoktunk odafigyelni ezekre az igékre.

Mózes könyvében ezt olvassuk: “Ne áldozzanak – tudniillik az emberek – véres áldozatokat az ördögöknek, akikkel paráználkodnak.” (3Móz 17,7) A paráználkodást Isten sokszor a bálványkultuszra érti az Ószövetségben, mert a szövetségi hűség az lenne, hogy csak az egy, igaz Istenhez ragaszkodik a nép. De amikor Istenen kívül a környező pogány népek isteneit is elkezdték imádni – akármilyen megfontolásból –, akkor hűtlenné lettek az Istennel való szövetséghez (házassághoz), és azt paráznaságnak nevezi a Szentírás. Azt mondja: akik Istenen kívül bálványokat is tisztelnek, az ördögöknek mutatnak be áldozatot.

Vagy ezt olvassuk: “Idegen istenekkel ingerelték az Urat, utálatosságokkal bosszantották. Ördögöknek áldoztak, nem Istennek, isteneknek, akiket nem ismertek, újaknak, akik csak most támadtak, akiket nem rettegtek a ti atyáitok.” (5Móz 32,16-17)

Nekem senki se mondja, hogy teljes szívből szereti a feleségét az, aki heten-te kétszer a szeretőjénél vacsorázik. És hogy ő hűséges a férjéhez, miközben a munkahelyén kikezd a férfiakkal, és élvezi, hogy kacérkodik. Ugyanezt csinálják vallásos tömegek. Egy kicsit Istennek is ... de hát a világban élünk, hát nem lehet kilógni a sorból, mert az kellemetlenségekkel jár. Azzal bizony! Olyan kellemetlenségekkel, hogy volt, akinek az életébe került. De mivel ki mert lógni a sorból, ezért tudott segíteni a többieken, ezért lett áldássá másoknak.

Ámen.

http://www.refpasaret.hu/pasaret1997/19970209.ht