SZÜNIDEI HITTAN MINDENKINEK (7.)

„… szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra...”

„… passus sub Pontio Pilato, crucifixus, mortuus et sepultus, descendit ad infernos…”

Szenvedett!

Olvasmány: Ézs 53:1-12.

„Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” 1Kor 1:18.

Szünidei hittan mindenkinek címmel elkezdett sorozatunkat folytatva, ma Krisztus szenvedéséről és haláláról lesz szó. Aki figyelmesen olvassa az Apostoli Hitvallás szövegét, annak feltűnhet egy érdekesség, hogy mind beosztását tekintve, formailag, mind pedig tartalmilag Jézus Krisztus szenvedése, halála és feltámadása áll a Hitvallás középpontjában.  Jézus utolsó földi napjáról, sőt a halála előtti utolsó néhány órájáról beszél a legrészletesebben.  Ez nem véletlen, hiszen az evangéliumokat olvasva ugyanezt láthatjuk. Például a Márk evangéliumának majdnem a fele Jézus Jeruzsálemben töltött utolsó hetéről számol be. De ugyanezt vehetjük észre Pál apostol leveleiben is, aki szinte semmit nem említ meg Jézus nyilvános működéséből, tanításaiból, csodatételeiből, de többször kitér az Ő szenvedésének, megváltó halálának és feltámadásának a jelentőségére. Egyértelműnek látszik, hogy az ősegyház Jézus szenvedéstörténetében és feltámadásában találta meg saját hitének lényegét.

Nézzük meg a Hitvallás szövegének ide vonatkozó szakaszának minden egyes szavát.

1.      „Szenvedett”

Aki felületesen olvassa az Apostoli Hitvallást, annak úgy tűnhet, mintha valami kimaradna itt a szövegből. Hiszen a „született szűz Máriától” mondat után rögtön az következik, hogy „szenvedett Poncius Pilátus alatt”. Olyan mintha átugorná a Hitvallás Jézusnak a születése és a Golgota között levő élettörténetét. Pedig nem így van, mert valójában a betlehemi jászolbölcső és a golgotai kereszt közötti időszakot ebben az egyetlen szóban foglalja össze a Hitvallás: „szenvedett”.

Már Ézsaiás próféta is így beszél Jézus földi életéről, kb. 600 évvel a születése előtt. Ézsaiás próféciája szemléletesen írja le Jézus földi életét, az Úr szenvedő szolgájaként ábrázolva. Azt kell, hogy mondjuk, hogy annak a titokzatos Valakinek, Aki ott, abban a betlehemi istállóban született, Akinek a földön való megjelenésén angyalok ujjonganak, Akihez a pásztorok olyan ámuló örömmel elzarándokolnak, Aki előtt távolról érkezet bölcsek olyan hódolattal meghajolnak, Akit sok százan és ezren követtek és hallgattak: ennek a Názáreti Jézusnak szinte az egész életművét össze lehet foglalni ebben az egyetlen szóban: „szenvedett”.

Hitvallásunk nem ugorja át Jézus Krisztus megelőző élettörténetét, hanem ezzel a szóval, hogy „szenvedett”, visszamutat földi életének nemcsak a végére, hanem az egész idejére és azt teljes egészében a szenvedés idejének mondja.

Jézus Krisztus szenvedéssorozata az Ő emberré lételével kezdődött. Sok híres festő megfestette Jézus születését, de van egy német mester, aki a fény és árnyék technika segítségével festményén a betlehemi jászolbölcsőt úgy ábrázolja, hogy a mestergerenda meg az egyik tartópillér árnyéka egy keresztet vetít rá. A kereszt előrevetített árnyéka már születésekor ott van.

Mi el sem tudjuk képzelni azt, hogy mit jelentett Jézusnak otthagyni a mennyei dicsőséget, s az Ő örök isteni természete mellé magára venni a mi emberi természetünket. A Filippi levél Krisztushimnusza fogalmazza ezt meg nagyon szépen: „Mert Ő Isten formájában lévén, nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult, megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2:6-9).

Szenvedett Jézus földi élete során, körülményei, környezete miatt, mert a világ nem fogadta be őt, mert nem volt benne számára hely, de szenvedett a körülötte lévők értetlensége, hitetlensége és keményszívűsége miatt is, a bűn rettenetes rombolását látva együtt szenvedett és együtt érzett az emberrel.  Ami azonban a legnagyobb szenvedés volt, az hogy a kereszten minden ember bűnének Isten szerinti ítéletét szenvedte el, Ő, akiben nem volt bűn. Jézus szenvedése tehát nem volt véletlen és nem volt értelmetlen sem, mert mindaz, amit vállalt, azt miattunk, érettünk és helyettünk tette.

Arra a kérdésre, hogy miért kellett Jézusnak szenvednie, nagyon világosan és érthetően ad választ a Heidelbergi Káté: „Azt, hogy Ő földi életének egész ideje alatt, különösen pedig annak végén, Istennek az egész emberi nemzettség bűne ellen való haragját testében-lelkében elhordozta, és pedig avégre, hogy e szenvedésével, mint egyetlenegy engesztelő-áldozattal, ami testünket és lelkünket az örök kárhozattól megszabadítsa és számunkra Istennek kegyelmét, az igazságot (megigazulást) és az örök életet megszerezze.”(37.k-f.)

2.      „Poncius Pilátus alatt”

Az Apostoli hitvallás szövegéből, a világi emberek által is leginkább ismert rész, ahol Poncius Pilátus nevét említik. Ennek az lehet az oka, hogy gyakran használjuk közmondásszerűen ezt a mondatot: „belekerült, mint Pilátus a Krédóba”. Sokan nem értik, hogy miért került bele a Hitvallás szent szövegébe egy hatalmát féltő és kegyetlen római tisztviselő neve. Valójában egy félreértésről van szó, hiszen Poncius Pilátus neve azért kerül megemlítésre, mert ez egy időmeghatározás volt abban az időben. Mi Krisztus születésétől számítjuk az időszámítást. De az ókorban még az uralkodók trónra lépése vagy más kiemelkedő jeles esemény, pl. természeti katasztrófa adott támpontot egy történelmi esemény időpontjának meghatározásához. A Hitvallás célja Poncius Pilátus nevének említésével nem más, mint Jézus szenvedése történetiségének és hitelességének bizonyítása. Azért, hogy Jézus szenvedését ne lelki-spirituális eseménynek tartsuk. A Hitvallás fontosnak tartja megemlíteni, hogy Jézus nem valamikor, valahol a legendák és a mítoszok világában létezett, hanem konkrét földrajzi helyen és történelmi időben, „Poncius Pilátus” helytartósága idején szenvedett.

 Jézusnak, mint történelmi személyiségnek a létét, sőt kereszthalálának tényét így nemcsak a Bibliai beszámolók, de más nem keresztyén történeti források is beszámolnak róla és bizonyítják. Pl. Josephus Flavius zsidó származású római történetíró Kr. u. 94-ben írja meg a Zsidók története c. átfogó művét, ahol egész fejezetet szentel Pilátusnak, és itt olvasható ez a mondat is: „Ebben az időben élt Jézus.”  De Tacitus római történetíró is Kr. u. 110 körül feljegyzi „Anales”-eiben , hogy a keresztyének az első század közepén fellázadtak Néró császár ellen, és hogy „egy Krisztus nevű ember után nevezték őket így, akit Tiberius császár uralkodása alatt Poncius Pilátus keresztre feszített”.

Hitelesen bizonyított történelmi tény, hogy Jézus a Kr. u 14-től uralkodó Tiberius római császár idejében, a Kr. u. 26-és 36 között Júdea római provincia helytartójaként kormányzó Poncius Pilátus alatt szenvedett és halt meg.

Azért került tehát „Pilátus a  Krédóba”, hogy Jézus szenvedésének ezáltal idői és földrajzi keretet adjon. Ezzel pedig az ősegyház elhárított egy mind a mai napig fenyegető kísértést és tévtanítást, hogy az ő valóságos, fizikai szenvedését elspiritualizálják, csupán szimbolikusan értsék vagy csak egy mítosznak tartsák. A keresztyén tanítás középpontjában ugyanis nem általános eszmék, emberi ideák állnak, hanem egy valóságos történet, a Názáreti Jézus szenvedéstörténete és feltámadása.

3.      „Megfeszítették, meghalt és eltemették”

Itt érkeztünk el a Hitvallás szövegének középpontjához: „megfeszítették”, latinul „crucifixus”. De az egész keresztyén hitünk középpontja is Jézus Krisztus golgotai keresztje. A kereszt ugyanis egy hatalmas választóvonal a hit és a hitetlenség, az üdvösség és a kárhozat, az élet és a halál között. Ezen a ponton derül ki, mi kinek tartjuk Jézus Krisztust, mit jelent számunkra az ő szenvedése és halála. Pál a Korinthusiaknak írott első levelében ír erről: „… mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” (1Kor 1:23-24). A görög világban, amikor emberi formában képzelték el az istenséget, akkor egy szép arcú, atléta termetű embert képzeltek maguk elé, aki sebezhetetlen és legyőzhetetlen, aki mentes minden szenvedéstől. A görögök számára ezért bolondság az, hogy az isten szenvedjen és meghalljon. A zsidók számára pedig az volt megbotránkoztató, hogy a Messiásnak a kereszten kell szenvednie. Ugyanis a mózesi törvény szerint átkozott volt mindaz, aki fán függve halt meg. A keresztről való beszéd ma is döntés elé állítja az embereket. Ezért mondja Luther: „Crux probat omnia”, - „a kereszt mindent megpróbál (ítél)”.

Jézus halálának nemét külön kiemeli a Hitvallás. Abban az időben ezrével feszítettek keresztre embereket. A rómaiak valószínűleg a perzsáktól vették át ezt a kegyetlen kivégzési módot. Római állampolgárt nem lehetett ilyen módon kivégezni, csak idegenek, rabszolgák vagy katonaszökevények esetében alkalmazták. Ezt a kivégzési módot Nagy Konstantin császár szüntette meg, miután 325-ben államvallássá tette a keresztyénséget.

Különleges jelentősége van annak, hogy Jézus keresztre feszítve halt meg. Református Egyházunk hitvallási irata a Heidelbergi Káté, is felteszi ezt a kérdést: „Nagyobb dolog-e az, hogy Jézus keresztre feszíttetett, mintha másnemű halállal halt volna meg? Nagyobb, mert ebből vagyok bizonyos afelől, hogy Ő azt az átkot, melynek súlya rajtam volt magára vette, a kereszthalált ugyanis Isten megátkozta.” (38. k-f.). Az átok az áldás ellentéte. Az áldás a Bibliában Isten aktív jelenléte az ember életében. Az átok pedig az, hogy Isten elfordul az embertől, leveszi róla a kezét, magára hagyja.  Az tehát, hogy Jézust nem a szokásos módon megkövezéssel végezték ki, hanem kereszthalállal, nem véletlen, arra mutatott rá, hogy neki a mi bűneinek legvégső következményét, az Istentől való elvetettséget, az átkot, a kárhozatot is el kellet hordoznia.

A keresztre feszítés ténye mellé a Hitvallás még két fontos állítást tesz oda: „meghalt és eltemették” (mortuus et sepultus). Már a korai egyház idejében megjelent olyan tévtanítás, amely szerint Jézus nem is halt meg valóságosan. Sokak számára ugyanis érhetetlennek tűnt, hogy az Isten Fiával, aki halottakat támaszt fel ez megeshet. A görög filozófia alapján ezért azt kezdték tanítani egyesek, hogy Jézus halála csak egy ügyes látszat, egy nagyszerű trükk volt, egyfajta isteni színjáték, amivel fölényesen becsapta ellenségeit. Később pedig a felvilágosodás idején, amikor az orvostudomány is fejlődésnek indult, azt találták ki, hogy Jézus nem is halt meg ténylegesen csak tetszhalott állapotba került.  Ezzel szemben az evangéliumok és az Apostoli Hitvallás is egyértelműen Jézus valóságos halálának tényéről beszél. Az Ő eltemetése pedig a szó szoros és átvitt értelmében is pecsét volt arra, hogy valóságosan meghalt.  „Eltemették”, ezzel akarja végérvényesen aláhúzni a Hitvallás, hogy Jézus minden kétséget kizáróan meghalt. De nem Jézus földi sorsa pecsételődött meg végérvényesen az Ő halálával és eltemetésével, hanem a bűnnek, a halálnak, a Sátánnak ereje. Oda lett a bűn hatalma, vége lett a pokol uralmának, elveszett a kárhozat ereje, levettetett a trónjáról maga az ördög. Ahogy szép húsvéti dicséretünkben énekeljük: „Jézus, ki a sírban valál, általad megholt a halál”.

4.      „Alá szállt a poklokra”

Az egész Hitvallásban talán ez a legnehezebben érthető és legtöbbet vitatott mondat. Sokan, amikor Krisztusnak a pokolra való alászállásáról beszélnek, egy konkrét földrajzi helyre gondolnak. Ez azonban nagyon félrevezető lehet. A Szentírás alapján a poklot nem egy helyként, hanem egy állapotként kell elképzelnünk. Így magyarázza Kálvin is az evangéliumokhoz írt kommentárjában, amikor Jézus a Golgota keresztjén szenvedve felkiált: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt 27:46), akkor éli át a pokolra való alászállást, vagyis az istennélküliség állapotát. Az Isten nélküli ember életében a pokol megjelenhet újra és újra, fokozatosan egyre nagyobb teret hódítva, akár tartós állapottá válva. A pokol bennünk kezdődik, amikor valaki nem tud szabadulni a magát kínzó, vádló lelkiismerettől, és az is a pokol, amikor valakinek már nincs is lelkiismerete. Ennek a földi állapotnak, az istennélküliség állapotának kiteljesedése és véglegessé válása az, amit kárhozatnak, pokolnak nevezünk. Jézus magára vette a teljes istennélküliség állapotát, hogy ott a kezét nyújtsa azoknak, akik hozzá menekülnek. Az Istentől való teljes elhagyatottság állapotát is átélte Jézus, hogy nekünk soha ne kelljen ezt átélni. Mindent megtett az Isten, hogy mi szabadokká legyünk az életre, hogy megszabaduljunk pokoli megkötözöttségeinktől. Akár valamilyen szenvedélynek a rabságából, akár a múltnak kísérteteitől, akár rabul ejtő kényszerképzetektől, akár valamilyen ördögi és okkult praktika bilincseitől.

Valaki egyszer a pokol témájával kapcsolatos beszélgetés során feltette a kérdést, hogy hol van a világ legreménytelenebb helye? Sok különböző választ fogalmazódott meg. Volt aki, a halálraítélt ember cellájára gondolt, volt, aki a koncentrációs táborok gázkamráira, volt, aki pedig a háború pusztítására. Nehéz meghatározni, hogy hol van a legmélyebb, végső kétségbeesés, de a valóságban a világ legreménytelenebb helye mégis ott volt, ahol Jézus függött megfeszítetten, Istentől elhagyatva.

„… alá szállt a poklokra” azt hirdeti nekünk, hogy a mi életünk poklába, akár családi életünk válik pokollá, akár a történelmet tesszük pokollá, akár bennünk van békétlenség, kétségbeesés és önpusztítás, Jézus alászállt, hogy megszabadítson minket.  Ma is kész utánunk jönni ezekre a helyekre és ezekbe a lelki állapotokba, hogy hirdesse nekünk is a szabadulás, az új élet, a megváltás örömhírét. „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint.” (1Pét 3:18).

„Szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra...” A legszomorúbb szavai a Hitvallásnak, mégis a legnagyobb örömhírt hirdetik nekünk! Bárcsak személyes bizonyságtételünkként tudnánk énekelni: „Jézus, világ Megváltója, / Üdvösségem megadója, / Megfeszített Isten Fia, / Bűnömnek fán függő díja: / Jézus, engedd hozzád érnem, / Veled halnom, veled élnem.” (342. dics.). Ámen.

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, ref. lelkész (Bonyhád, 2011.07.17.)