A nyolcadik parancsolat – „Ne lopj!”  (2Móz 20:15)

·        Ne lopj! – Dolgozz! Ajándékozz!

„Aki lopni szokott, többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek.” (Ef 4:28)

         Isten e parancsolatban védi a tulajdont, és tiltja mások megkárosítását. Sokan csak a magántulajdonra vonatkoztatják e tilalmat, de tudnunk kell, hogy éppúgy vonatkozik a közösre is. A Bibliában a legrettenetesebb büntetést éppen azok kapták, akik a köz ellen vétkeztek: az Ószövetségben Ákán (Józs 7:10-26), az Újszövetségben Anániás és Szafira (ApCsel 5:1-11).

A tisztességtelen haszon is lopás. Akár kisszerű a nyerészkedés formája, mint pl. amikor az eladásra szánt tejet vagy bort felvizelik, stb. akár nagystílű a szélhámosság, mint pl. amikor valaki sikkasztásra vállalkozik, vagy jóhiszemű emberek pénzét csalja ki valamilyen ürüggyel.

A tisztességtelen haszon ellen lép fel a Bibliai, amikor elrendeli: „Ne kövessetek el jogtalanságot az ítélkezésben, sem a hosszmértékek, súlymértékek és űrmértékek használatában. Igaz mérlegetek, igaz súlyotok, igaz vékátok és igaz mérőedényetek legyen.” (3Móz 19,35-36)

         Szép példa a jó igehallgatásra: Londonban megkérdeztek annak idején egy kereskedőt, hogy miről prédikált vasárnap Spurgeon, a híres igehirdető? A kalmár azt felelte: „Már nem is tudom, de az biztos, hogy utána a hamis fontjaimat a Temze folyóba dobtam!”

         A talált tárgyak és pénzek sem illetnek meg bennünket: valaki siratja, valakinek nagyon hiányzik az, amit elvesztett.

A munkátlan életmód is lopásnak számít: ahogyan a magyar nyelv mondja is: „naplopás”. Pál apostol inti a hajdani kikötőváros, Efézus népét, akik megszokták, hogy a kikötőben való bámészkodással, szerencsejátékkal, tétlenséggel töltötték idejüket, és így lopásra kényszerültek létfenntartásukhoz, hogy inkább dolgozzanak, saját kezükkel keressék kenyerüket (Ef 4,28).

A munkátlan életmódon túl lopásnak számít a hanyagul végzett munka, az anyagtékozlás, a selejtgyártás és az el nem végzett munkáért fölvett pénz is.

Diakóniai lelkület. Lopásból élni és úgy gyarapodni? E szánalmas életmódnak éppen az ellenkezője az, amit isten kíván: „adni a szűkölködőnek”, jótéteménnyé válni, áldásul lenni, ajándékozni.

Képes erre az ember?  A Krisztus követésében – igen. Emlékezzünk Zákeusra: a régi természete szerint harácsoló, önző, erőszakos vámtisztviselő volt. De, amikor Krisztus belépett az életébe, 180 fokos fordulatot vett: „Uram, íme vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és valakitől valamit kizsaroltam, visszaadom neki a négyszeresét!” Méltán mondta neki Jézus: „Ma lett üdvössége ennek a háznak!” (Lk 19:1-10).

A tulajdon tisztelete. Ez is egy olyan keresztyén értékünk, aminek a mai világban nap, mint nap tapasztaljuk a hiányát. Mindennapi életünk szinte már természetes részévé lett a lopás, a mások tulajdonának a megkárosítása. A tv és rádió napi híreinek jó részét mindig a lopások és rablásokról szóló híradások töltik ki. Csak nagy ritkán hallunk olyat, mint a napokban, hogy valaki egy nagyon sok pénzt tartalmazó pénztárcát megtalálva azt gazdájának visszajuttatta. Ma már sokan meglepődnek ezen, egy ilyen hírre felkapják a fejüket, mert sajnos ma már nem természetes a tulajdon tisztelete, nem természetes és magától értetődő, hogy a talált pénztárcát megpróbálom a tulajdonosának visszajuttatni.

A lopás fogalmának meghatározásához a keresztyén etikában többnyire Luther Márton szavait szokták idézni: „Lopás minden olyan haszon, amit másvalakinek a kárán szerez meg az ember. Lopás minden olyan előny, amihez másvalakinek a hátrányára jutunk hozzá.” Isten sehol sem mondja azt, hogy ne igyekezzünk többre, ne akarjunk előre jutni és gyarapodni az anyagiakban, ismeretben, barátokban. Csak bizonyos bibliai szempontokat szem előtt kell tartanunk.

1.     Az egyik szempont, hogy jussunk előre, törekedjünk többre szellemiekben, anyagiakban, emberségben, és minden másban, de ne egymás kárára. Legyen neked több mint, amennyi van, de ne úgy, hogy elveszed a másiktól, hanem, hogy megtermeled. A haladás végső soron nem az újrafelosztásra, hanem a produktivitásra épül. Ezért mondja Pál. „Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék!” (2Thessz 3:10). Aki nem akar hozzájárulni a világ gazdagabbá válásához, annak nincs benne létjogosultsága.

2.     Egy másik szempont, hogy Isten gyermekeiként tudnunk kell, mi az, ami elég, és adott esetben a kevés is elég kell, hogy legyen. Nem az a törekvés a végső célja az életünknek, hogy minél többet szerezzünk.

Lopáson tehát általában azt értjük, amikor úgy jutunk valamihez, hogy ezáltal másvalaki károsodik. Isten Igéje óv minket ettől, a mások tulajdonának tiszteletére tanít, és azt tanácsolja, hogy tanuljuk meg tőle, mi az elég.

         A tulajdon tiszteletével kapcsolatban Hitvallásunk a Heidelbergi Káté 110. és 111. kérdésében világosan tanít:

·        „Nem csak azt a lopást és rablást tiltja meg, amelyet a világi felsőbbség is büntet, hanem lopásnak nevezi mindazt a gonosz cselekedetet és szándékot is, amely által felebarátunk tulajdonát akár erőszakkal, akár a jogosság látszata alatt magunkhoz akarjuk ragadni, mint például hamis súly, mérték, árucikk, pénz által, vagy uzsorával, vagy bármi más módon, amit Isten megtiltott. Ehhez számítandó még mindenféle fösvénység és Isten ajándékainak mindenféle haszontalan tékozlása is.”

·         „Azt, hogy felebarátom hasznát tőlem telhetőleg előmozdítsam, vele úgy cselekedjem, amint akarnám, hogy mások velem cselekedjenek, és hűségesen dolgozzam, hogy a szűkölködőnek szükségében segíteni tudjak.”

A „Ne lopj” parancsolat tehát nemcsak tiltás, hanem bíztatás is egyben. A Biblia a tulajdon tisztelete által arra is tanít minket, hogy a javakat, amikkel rendelkezünk, fogadjuk úgy, mint Isten ajándékát. Hiszen mindent, magát az életet is Istentől kaptuk. A lopásvágy mélyén egyfajta életéhség van. Egyedül a Jézus Krisztussal való közösség szüntetheti meg ezt az éhséget, és többé már nem lopni, hanem adni akarunk. Felismerjük, hogy amink van, az mind Istentől való, egyrészt saját használatra, másrészt, hogy továbbítsuk.

         Az már nagy előrelépés, ha az ember rájön, hogy mindene Istené. Ilyenkor szíve megtelik az Ő dicsőítésével. Pál apostol korholja a korinthusiakat, hogy maguknak tulajdonítják az Úrtól kapottakat: „Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4:7). Aki nem tudja, hogy mindenét Istentől kapta, az dicsekszik. Aki tudja, hogy mindenét Istentől kapta – dicsőíti Istent. A 24. Zsoltár szavaival élve: „Az Úré a föld, és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók.”

         Mindez pedig azt jelenti a hívő ember számára, hogyha minden az Úré, akkor mi, ha egymást lopjuk is meg, valójában Őellene vétünk. Ha a világon egyetlen Gazda van, és mindnyájan az Ő megbízottai, sáfárai vagyunk, akkor a „Ne lopj!” végső soron mindig azt jelenti: ne lopd meg Istent! Tőle veszel el mindent, amit a másiktól próbálsz megszerezni.

Hogy ez egészen konkrét legyen, és egy kicsit közelebb jöjjön hozzánk, tekintsük át életünk három területét ebben a vonatkozásban:

·        Egyrészt gondolnunk kell arra, hogy a Biblia egyértelműen azt tanítja, hogy mi magunk kétszeresen is Istenéi vagyunk: a teremtés és a megváltás jogán egyaránt. Ő alkotott minket, és mint minden teremtménye fölött, az ember fölött is rendelkezik. A bűn azt jelenti, hogy ez alól próbált kibújni az ember, Isten dicsősége helyett a maga dicsőségét munkálva, s végső soron maga akar Isten helyére lépni. Örök kísértése az embernek, hogy ki akarja lopni magát Isten hatalma alól.

·        Másrészt gondolnunk kell a szeretteinkre. Mert nemcsak mi magunk vagyunk mindenestől Istené, hanem azok is, akik hozzánk legközelebb állnak. Benne van a Bibliában, például, hogy a hitvesünk nem a miénk. Nem a tulajdonom, hanem Istentől kaptam ajándékba. Nem sajátíthatom ki, nem lehetek a zsarnoka, ura és parancsolója. Mert neki is ugyanaz az ura és parancsolója, mint nekem. Nem az enyém a gyermekem sem. Isten fenntartja a tulajdonjogot magának a gyermekeink felett is. A gyermek Istené, és nem büszkélkedni kell vele, hanem Istennek kell hálát adni érte.

·        Végül pedig sokkal komolyabban kell venni azt is, hogy minden javunk Istené. Anyagi javaink, egészségünk, tehetségünk, lehetőségeink, sikereink, fiatalságunk, de épp úgy öregségünk is ajándékká válhat, ha felismertük, hogy minden az Úré. Az Úr mindenkinek többet adott, mint amire feltétlenül szüksége van. Egy részét azért adta nekünk az Úr, hogy magunknak használjuk fel, a többit, pedig azért, hogy tovább adjuk. Azáltal, hogy Isten ránk bíz valamit abból, ami az Övé, bevon minket a maga világfenntartó és gondviselő munkájába.

Isten segítsen el minket annak boldog felismerésére, hogy ha minden az Úré, s ha egyszer mi magunkat is mindenestül az Úrnak adtuk oda, akkor többé nem szorulunk rá, hogy elvegyük a másét, hanem mi adhatunk a magunkéból másoknak

Kálvin:

·        Csak az oly lopásokat tiltja meg e parancs, melyeket emberi törvény is büntet, vagy egyebekre is vonatkozik?

Lopás nevezete alatt foglalja össze mindazon csalást és rászedést, mely által idegen javak birtokába jutunk. Tehát e parancsban Isten megtiltja, hogy felebarátjaink javait erőszakkal vegyük birtokunkba, vagy csellel és ravaszsággal terjesszük ki rájuk hatalmunkat, megtiltja azt is, hogy akármi görbe úton kíséreljük meg elfoglalásukat.

·        Elég-e kezeinket visszatartanunk a gonosztettől, vagy itt is ítélet alá esik a szándék?

 Mindig erre kell visszatérnünk. Mivel a törvényhozó lelki lény, tehát nemcsak a külső lopást akarja meggátolni, hanem egyúttal minden tervet és törekvést is, ami másnak valami kárt okozhat, sőt még a szándékot is, hogy így testvérünk kárával ne kívánjunk gazdagodni.

(Kálvin: A Genfi Egyház Kátéja)

Luther:

Ne lopj! Mit jelent ez?

- Felelet: Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunk pénzét és javait el ne vegyük, se hamis árral vagy ravaszkodással meg ne szerezzük, hanem segítsünk neki javait megőrizni és keresetét javítani. (Luther: Kis Káté)

Mindennemű haszonszerzés mások kárára

Személyed és hitvestársad után következnek a mulandó javak. Isten ezeket is meg akarja oltalmazni, és ezért megparancsolja, hogy senki a felebarátjáét el ne tulajdonítsa, meg se károsítsa. A lopás ugyanis más valaki javainak jogtalan megszerzése. Ebbe pedig beleértendő röviden mindennemű haszonszerzés felebarátunk kárára, bármiféle viszonylatban. Nagyon általános, elterjedt bűn ez, de alig figyelnek rá, és alig törődnek vele, s ezért olyan mértéktelenül történik, hogy ha mindenkit felakasztanának, aki tolvaj, de nem vállalja ezt a nevet, akkor hamar pusztává lenne a világ, és kevés volna a hóhér és az akasztófa. Mert - ahogyan most mondtam - nemcsak azt nevezzük lopásnak, ha valaki szekrényt vagy zsebet fosztogat, hanem elterjedt ez a bűn a piacon, minden boltban, mészárszékben, borozóban és sörözőben, műhelyben, és röviden mindenütt, ahol dolgozunk, pénzt kapunk és adunk áruért vagy munkáért.

Hűtlenség és hanyag munka

…Hasonlót mondok a mesteremberekről, munkásokról, napszámosokról is, akik önkényeskednek, azt sem tudják, hogyan szedjék rá az embereket, de azért hanyagul és gondatlanul dolgoznak. Sokkal rosszabbak ezek a besurranó tolvajoknál, mert azok ellen zárral és retesszel lehet védekezni, vagy ha elcsípik, úgy megtáncoltatják őket, hogy elmegy a kedvük tőle. Ezek ellen azonban senki sem tud védekezni, görbén sem nézhetünk rájuk, lopással sem vádolhatjuk őket, úgyhogy tízszerte szívesebben veszítenénk el azt a zsebünkből. Hiszen ezek szomszédjaim, jó barátaim, saját házam népe, akiktől jót várok: ezek csalnak meg leghamarább.

Cégéres tolvajok a kereskedelemben

Továbbá: így folyik ez teljes erővel és igyekezettel a piacon és az általános kereskedelemben is, ahol egyik a másikat nyíltan csalja hamis áruval, mértékkel, súllyal, pénzzel, rászedi ravaszkodással és szokatlan csellel vagy gyors ötlettel, és megterheli, nyúzza és gyötri kénye kedve szerint.

…Egyszóval: ez a legelterjedtebb mesterség és a legnagyobb szövetkezet a földön. Nézzük meg most a világot, és benne valamennyi rendű és rangú embert: olyan az, mint egy hatalmas és terjedelmes tanya, tele cégéres tolvajokkal. Azért nevezik őket "székes rablóknak", országrablóknak és útonállóknak, nem pedig kasszafúróknak és besurranó tolvajoknak, akik a készpénzt dézsmálják, mert ők székiben ülnek, nagy és nemes úrnak, tisztességes, becsületes polgároknak hívják őket, és a jogosság látszatával rabolnak és lopnak.

Köztiszteletben álló országrablók

Bizony hallgatnunk kellene a jelentéktelen kis tolvajokról, ha meg akarnánk támadni a nagy hatalmas főtolvajokat (akikkel urak és fejedelmek társalkodnak), akik nem egy vagy két várost, hanem egész Németországot naponta kirabolják. Meg hol maradna a tolvajok feje és legfőbb védnöke: a Szentszék Rómában egész uszályával, amely összelopkodta a világ minden kincsét, sőt bitorolja is mind a mai napig? Röviden: az a valóság, hogy aki nyíltan lophat és rabolhat, az bizton, szabadon és büntetlenül jár kel, sőt azt is elvárja, hogy tiszteljék. Ellenben a kis besurranó tolvajok, akik egyszer megtévedtek, viselik a szégyent és a büntetést, sőt növelik amazok becsületét és tiszteletét. De tudják meg, hogy Isten előtt ők a legnagyobb tolvajok, meg is bünteti majd őket, ahogyan érdemlik és megszolgálták. (Luther: Nagy Káté)