Olvasmány: Luk 15,11-32

„És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.” Luk 15:20

Advent első vasárnapja van, a Krisztus várás ideje. Az utcákon megjelentek a karácsonyi díszek, a boltokban a csoki mikulások, karácsonyi ajándéktárgyak és dekorációk. Nyilvánvaló, hogy a kereskedelem számára a minél nagyobb profit elérése a cél, ezért igyekeznek minél korábban kirakni polcaikra a karácsonyi árukínálatukat. A reklámok és a média hatására aztán az embereket tényleg elkapja a karácsonyi bevásárlási láz. Mindenki igyekszik szerettei, barátai számára időben beszerezni az ajándékot.  A karácsonyt a szeretet ünnepének szoktuk nevezni, de a szeretet ünnepe alatt legtöbbször az ajándékozást értjük. Valóban erről kell, hogy szóljon a karácsony? Ajándékok nélkül már el sem tudjuk képzelni az ünnepet?

Keressük meg a gyökereket, s tegyük félre mindazt, ami az évszázadok alatt rárakódott erre az ünnepre, hogy az igazi lényeget megérthessük.

A karácsony az Isten szeretetének ünnepe. Nem rólunk szól a karácsony és nem is arról, hogy mi mit adunk egymásnak, mi hogyan szeretjük egymást, hanem arról, hogy Isten hogy szeret bennünket.

Hogy kicsoda a mi Istenünk, és hogy milyen az ő szeretete, arról beszél Jézus ebben a példázatban. Jézus úgy állítja elénk Istent, mint egy szeretetteljes édesapát, akinek a szíve kegyelemmel van telve.

Az advent idejét szoktuk a kegyelem idejének is nevezni. Nemcsak a minden évben újra eljövő karácsony előtt négy hétre értve, hanem inkább arra a nagy adventre gondolva, amely immár 2000 éve tart. A mi Istenünk hosszútűrő és kegyelemes ehhez a bűnben élő és romlott világhoz, időt adott, kegyelemi időt arra, hogy hozzá visszatérjünk, hogy keressük őt, amíg lehet. Ezen a ponton értjük meg, hogy mennyire adventi üzenete van a tékozló fiú példázatának. Az advent és a karácsony üzenete tehát Isten feltétel nélküli szeretetéről szól.

Hadd idézzek néhány sort Philip Yancey „Meghökkentő kegyelem” c. könyvéből: „Egy angliai vallási konferencián a világ minden tájáról érkezett résztvevők arra igyekeztek választ találni, hogy vajon mi teszi egyedivé a keresztyénséget. Sorra vették a lehetőségeket: talán a megtestesülés? Más vallásokban is előfordul, hogy az istenek emberi alakot öltenek. A feltámadás? A többi vallásban is olvashatunk a halálból való visszatérésről. Vitáztak, érveltek, míg valahonnan elő nem bukkant C.S: Lewis: - Mi ez a nagy hangoskodás? – kérdezte a terembe lépve. Amikor megtudta, miről diskurálnak a kollégák, azonnal rávágta: - Na, ez igazán egyszerű. Hát a kegyelem. A konferencia résztvevői némi gondolkodást követően végül rábólintottak Lewis válaszára. A gondolat, miszerint Isten szeretete ingyenesen, mindenféle feltétel nélkül elérhető számunkra, valóban ellentmondani látszik az ember ösztönös törekvésének. A buddhisták nyolc szakaszból álló útja, a karma hindu tana, a zsidók szövetsége, a muzulmánok szabályrendszere mind Isten tetszésének elnyerésére irányul. Egyedül a keresztyénség veszi a bátorságot, hogy Isten feltétel nélküli szeretetét hirdesse.”

1.     Az apai ház nyitott ajtaja Isten feltétel nélküli szeretetét hirdeti számunkra.

„Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre…” (Lk 15,13). „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt” (Lk 15,20).

A történet bevezetéséből megtudjuk, milyen gyalázatos módon beszél és viselkedik a példázatbeli apával a fiatalabbik fiú. Jézus korában az volt a szokás, hogy az örökséget csak a családfő halála után lehetett elosztani. Ezért olyan vérlázítóan botrányos ennek az ifjabbik fiúnak a beszéde, amikor még az apja életében kikéri a vagyonból ráeső részt. Az ókori ember számára ez azt jelentette, mintha ma valaki azt mondaná az apjának: halj meg már végre, hogy enyém lehessen a vagyonod. Azt hiszem, nem sok olyan szülő van, aki ezek után a végrendeletében még bármit is hagyna az ilyen gyermekre. Az apával szemben oly méltatlanul viselkedő fiúval az apa mégis méltányosan cselekszik. Szíve és háza továbbra is nyitva van ifjabbik fia előtt. A fiú mindent megkap és mindent elvihet, az apa nem akarja erőszakkal visszatartani őt. A feltétel nélküli szeretet az, amelyik tiszteletben tartja a másik teljes szabadságát. Az igazi szeretet nem akarja megkötözni, magához láncolni a másikat, itt nincs semmilyen érzelmi zsarolás: „ha szeretsz, akkor velem maradsz”. Vagy az anyagiakkal való zsarolás: „ha velem maradsz, akkor majd neked adok mindent.”

Nem azért szeret Isten minket, mert megérdemeljük, mert mi olyan „jó fiúk” vagyunk, mert mi jobbak vagy különbek vagyunk, mint a többi ember. Az Isten szeretetét nem lehet megérdemelni, de ugyanakkor elveszíteni sem, mert Ő függetlenül a mi cselekedeteinktől és viselkedésünktől feltétel nélkül szeret minket!

A történet folytatásából kiderül, hogy amikor a minden vagyonát eltékozló fiú magába száll és elindul haza, akkor azt gondolja, hogy ott, mint fiú és örökös számára neki már nincs hely, de talán még szolgaként vagy béresként szolgálhat az apai ház mellett.

 A történet meglepő fordulata az, hogy a tékozló fiú előtt az apai ház ajtaja ugyanúgy nyitva áll most is, mint amikor elment. Az apa szeretetében nincs változás. Függetlenül attól, hogy miképpen viselkedik a fia, ő szereti. Ugyan azzal a szeretettel szereti akkor is, amikor még otthon van, akkor is amikor „messze vidékre távozott”, és akkor is, amikor „magába szállva” hazatér. Az apa szeretete nem feltételékhez kötött.

Jézus arról az Istenről beszél nekünk a példázatban Aki „… úgy szeretete a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16). Ez az Isten az, aki a tékozló fiakat szereti, aki az ellene lázadó, őt gyalázó emberért Fiát áldozza fel. Aki már akkor szeretett, mikor mi még nem ismertük Őt, amikor még tékozló fiakként mesze voltunk Tőle. Ez az Isten az, aki nem érdemeink szerint bánik velünk, az Ő világában mindent eláraszt a kegyelem: a nap egyformán süt igazakra és hamisakra, egyformán ad áldást jóknak és gonoszoknak.

Az apai ház nyitott ajtaja azt jelenti, hogy Ő akkor is szeret, amikor mi távol vagyunk tőle. „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt”. Ez az apa sosem mondott le fiáról, hitte és remélte, hogy egyszer haza fog térni. Bár a fiú messze került az apai háztól, az apa szívébe mindvégig ott volt, az apa szívében nem változott az iránta érzett szeretet. A távolság és az elszakadás semmit sem változtatott az apa fia iránt érzet szeretetén.

Számomra egy teljesen új istenkép rajzolódik ki ebben a példázatban. Megvallom, hogy gyermekkorom istenképe egészen más volt. Talán azért is, mert sokszor elhangzott a családban ez a mondat: „ha rossz leszel, megbüntet a jóisten!” Ezt a „jóistent” pedig csak egy haragvó és büntető Istenként tudtam elképzelni, aki megbocsát, de nem szívesen, s csak akkor, ha földön csúszva esedezünk bűnbocsánatért. Ez a távoli és „menydörögő hangú” Isten az, akivel kapcsolatban csak félelem és a tisztelet jutott eszembe, de semmiképpen nem a szeretet.

 Jézus ezzel szemben egy olyan apáról beszél, aki a nyilvános megszégyenüléssel mit sem törődve kitárt karokkal rohan a családi vagyon felét elherdáló fia elé. Semmiféle számonkérés, kioktató prédikáció nem hangzik el, nem mondja még azt sem, hogy „remélem fiam egy életre megtanultad a leckét”.

Philip Yancey ezt írja: „A megbocsátás nem Isten részéről ütközik akadályba – „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta” – hanem a mi részünkről. Isten mindig kitárt karokkal vár, mi vagyunk azok, akik elfordulunk tőle.”

2.                 Isten feltétel nélküli szeretete azt jelenti, hogy tiszta lappal kezdhetünk újra mindent.

„Az apa viszont ezt mondta a szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarút a lábára! Azután hozzátok a hízott borjút és vágjátok le” (Lk 15,22-23).

A hazatérő fiú jól tudja, hogy ő már idő előtt kikérve a vagyon ráeső részét elvesztette minden jogosultságát az apai háznál. Neki itt már semmihez sincs joga, legfeljebb béres lehet apja házánál. S ő nem is vár el mást, nem is számít másra és nem is kér mást: „Nem vagyok többé méltó, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.” (Lk 15,19). Így gondolkozunk mi emberek: mindennek van ára és mindennek van következménye. Aki eljátszotta a bizalmat, abban már nem fogunk többé feltétel nélkül megbízni. A szeretetünk is általában korlátozott, feltételekhez szabott: szeretlek, ha te is szeretsz, szeretlek, ha kapok tőled valamit, szeretlek, ha jól viselkedsz, szeretlek, ha megérdemled.

Az apa azonban nem béresként, nem szolgaként fogadja vissza fiát, hanem úgy, hogy visszahelyezi korábbi állapotába. A díszruhába való öltöztetés és a gyűrű, valamint az ünnepi lakoma, mind annak jele, hogy a „tékozló” most mindent visszakap, hivatalosan is deklaráltatik, hogy ő ennek az apának a fia, és a ház urának örököse. Fiúvá való visszafogadtatása arra is feljogosítja, hogy ismét részestárs legyen az apai vagyonban. Ez az, ami az idősebb testvér számára felfoghatatlan és „vérlázítóan” botrányos. Az emberi logika és józanész számára a kegyelem mindig vérlázítóan botrányos. A kegyelmet nem ismerő világban minden az érdemek szerint van. Ezt fogalmazzák meg az idősebb fiú szavai: „Látod hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sosem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a te fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút.” (Lk 15,29-30). Az idősebb fiú magát tartja a „jófiúnak”, aki megérdemli az apa szeretetét, mert úgy gondolja, hogy az apa minden parancsát megtartotta, minden elvárásnak igyekezett eleget tenni, ő megérdemli a hízott borjút, de „ez te fiad” ez nem.

Úgy gondolom, hogy Jézus azért mondja el a tékozló fiú példázatának végén ezt a részletet az idősebb bátyról, hogy kimozdítson bennünket a kegyetlen, „szemet szemért, fogat fogért” világunkból, és bevezessen minket Isten végtelen kegyelemének, feltétel nélküli szeretetének világába. Óvodáskorunktól fogva azt tanuljuk, hogyan boldoguljunk a kegyetlen világban: ki korán kell, aranyat lel, a szépségért meg kell szenvedni, semmit sem adnak ingyen, állj ki a jogaidért, azt kapod, amit megérdemelsz. Ismerjük jól ezeket a szabályokat, hiszen ezek határozzák meg az életünket.

Ám, ha igazán őszinték vagyunk, akkor az evangélium üzenete eljuthat a szívünkig, hogy felismerjük és bevalljuk annak tényét, hogy mi sem azt kaptuk, amit megérdemeltünk volna. Valójában büntetést érdemeltünk volna, de megbocsátást kaptunk, haragot érdemeltünk volna, de szeretetet kaptunk. Szigorú feddés, és térden csúszó bocsánatkérés lett volna a részünk, mégis inkább Isten pompásan terített asztalához vagyok hivatalosak.

Isten feltétel nélküli szeretete tehát arról szól, hogy tiszta lappal kezdhetünk újra mindent. A megbocsátás azt jelenti, hogy Mennyei Atyánk a fiúságunkba helyez vissza, vagyis Isten gyermekeiként örökösei lehetünk az Isten országának

Hisszük-e ezt? Tudunk-e így bízni az ő feltétel nélküli szeretetében, kegyelmében? Egy súlyos alkoholfüggőséggel küzdő ember mondta egyszer: „Én ugyan változatlanul hiszek Istenben, csakhogy nagyon jól tudom: ő már nem hisz bennem.” Sajnos sokan élik így az életüket, az ismételt kudarcok, az elveszett remény, a méltatlanság érzése annyira letaglóz bennünket, hogy csigaházunkba húzódunk, amely szinte áthatolhatatlan a kegyelem számára.

Az a csodálatos jó hír, hogy Isten még hisz bennünk! Hisz abban, hogy valóban megváltozunk, új életet kezdünk, más emberré lehetünk. Különben miért fogadná vissza a példázatbeli apa a tékozló fiát. A karácsony üzenete: Isten a számára legdrágábbat, az ő egyszülött Fiát adta értünk, mert hisz bennünk.

A szociálpszichológusok kitaláltak egy elméletet, az úgynevezett „tükrözött én” elméletet, eszerint az ember olyanná válik, amilyennek a hozzá legközelebb álló – vagy számára legfontosabb – személy, pl. felesége, szülei, vagy főnöke látja. János apostol az evangéliumban sehol nem nevezi nevén magát, csak így vall magáról: „a tanítvány, akit Jézus szeretett.” Milyen jó lenne, ha mi is őszintén ki tudnánk mondani ezt a mondatot: az vagyok, akit Isten szeret.

            Az advent ideje, kegyelmi idő, amely Istennek hosszútűrő szeretetét hirdeti a számunkra. Ismerjük fel a karácsony üzenetének lényegét Isten feltétel nélküli szeretetében, kegyelmében. Engedjük, hogy a kegyelem légköre formálja át szívünket, hogy a kegyelem légköre hathassa át környezetünket, embertársainkhoz való viszonyunkat.

Hermann Gmeiser írja a kegyelemről: „Valójában mi a jó ebben a világban? Azt hiszem, a jó: többet tenni, mint amennyit tenni kell; többet tenni, mint amennyiért fizetnek; többet tenni, mint amennyit elvárnak tőlünk! Valahányszor többet tesznek az emberek egymásért, mint amennyit tenniük kellene, csoda történik! Ez a legtöbb a kegyelem, amit ember adhat az embernek. Hiszen az Isteni kegyelem is az, amit Isten az embereknek meg nem érdemelten ajándékoz! Ámen.