JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (14.)

A sokaság mennyei kenyeret kér

Olvasmány: Jn 6,22-59.

„Erre megkérdezték: És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: Mennyei kenyeret adott nekik enni.” Jn 6,30-31.

A János evangéliuma 6. részében található hosszabb beszédet egy Jézus tanításán alapuló homíliának tekinthetjük. A homília a keresztény egyházi szónoklat egyik fajtája, evangéliumi szövegrészlet kommentálása. Zsidó értelemben allegorikus bibliaértelmezés, a Biblia verseire épülő prédikációs forma. Ebben az értelemben az egész beszéd az Úr Jézustól származik, amelyet az evangélium írója a Szentlélektől vezettetve jegyzett le és dolgozott át.

Jézus beszédének megértéséhez tudnunk kell, hogy ennek a beszédnek a központi üzenete a 31. versben feltett kérdésre összpontosít. Így ez a beszéd az 5. részben kifejtett igazságnak a tudatos igazolása, vagyis annak, hogy az Írások Jézus személyét világítják meg, róla tesznek bizonyságot. Jézus beszédének központi üzenete tehát, több ószövetségi idézetnek a laza, emlékezetszerű kombinációja. Ezeknek a társítható szövegeknek a lényegét foglalja egybe egyetlen mondatban János evangélista: „Mennyei kenyeret adott nekik enni” (Jn 6,31.).

Így érthető az is, hogy az igeszakasz utolsó mondatában nem véletlenül jegyzi meg János evangélista: „Ezeket a zsinagógában mondta, amikor Kapernaumban tanított.” (Jn 6,59.). Az evangélium szövege itt a „zsinagógai módon tanítva” szókapcsolatot használja, ami arra utal, hogy a mennyei kenyérről szóló tanítást a zsidó írás-magyarázókhoz hasonlóan midrás, pontosabban a páska-haggada keretében fejti ki az evangélium írója. Ennek a bibliai szövegről mondott homíliának vagy midrásnak a jellegzetessége, hogy kifejezésről kifejezésre halad. Jelen esetben következő a sorrend: Adott nekik; mennyei kenyeret; enni. E felosztás szerint vizsgáljuk tehát meg mi is az igeszakaszt.

1.      Adott nekik (Jn 6,26-34.).

Ebben az első részben az adományon van a hangsúly. Jézus adni fog, de nem úgy, mint Mózes, aki a mulandó lét romlandó mannáját adta a népnek, hanem mint az Atya, aki az örök élet forrását adta. Eddig Jézus a kenyér adományozójaként jelent meg, vagyis mint az új, magasabb rendű Mózes.

Az egészet az vezeti be, hogy a megvendégelt ötezerből sokan megkeresték Jézust, s tovább akarták folytatni azt a gondolatmenetet és tervet, ami bennünk a csoda láttára támadt. Jézus elébe vágott a csodahitűeknek: „Bizony, bizony, mondom néktek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok.” (Jn 6:27.) ezzel mintegy azt mondja: tinektek az étel a minden! Ez a látható világ az egyetlen világ és a földi jólét a legfőbb jó. Jézus elutasítja az őt „kereső” sokaságot, mivel e „keresés” mögött csal az éhség kielégítésének tudata, a jóllakottság van, nem pedig az, hogy felismerték a „jelet”. Nem akarják meglátni, hogy a csoda túlmutat önmagán. Galilea szegény lakosságát a mindennapi kenyérgondok töltik el, ezért amikor Jézust „keresik” akkor valójában a könnyebb megélhetés lehetőségét keresik.

Ezért irányítja Jézus az odafenn valókra a figyelmünket: „Ne a veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten.” (Jn 6:28.) Az „Emberfia” kifejezés a Jézust hallgató zsidók számára világos és egyértelmű utalás volt a dánieli próféciára (Dán 7,13.), amely a Messiás-király eljöveteléről szól. A Messiás-királyt az Atya pecsételte el, Ő kezeskedik érte. A hitelesítő bélyeg azok a cselekedetek, amelyeket az Atya ad neki, azok a „jelek” isteni dicsőségét tanúsítják.

Amikor Jézus felhívást intéz hozzájuk, hogy munkálkodjanak az örökkévaló eledelért, megkérdik, hogy mit jelent ez a munkálkodás? A galileaibeliek szívesen „munkálkodnának”, azaz szívesen véghezvinnék a szükséges cselekedeteket, „megdolgoznának” azért, hogy Isten is megcselekedje rajtuk a maga csodálatos művét. Ezzel maguk is kedvesekké lennének Isten előtt. Azonban emberi elszántságból, szorgalomból, sőt a legodaadóbb vallásosságból és rajongásból nem születik meg ez az Istennek tetsző „mű”. Jézus felelete világos: „Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” (Jn 6,29.), vagyis higgyetek énbennem. A hit tehát Istennek ajándéka, az ő műve, nem emberi erőfeszítés eredménye, éppen ezért sosem lehet sem jogcím sem érdem az Isten előtt. A kiválasztó, eleve elrendelő s üdvtervét csodálatosan végrehajtó Istennek titokzatos munkája ez.

A Jézussal vitatkozó zsidók megértették, hogy Jézus maga az Isten küldötte, s önmaga iránt követel hitet, ezért ismét jelet és bizonyságot kívánnak Tőle. Úgy ahogyan Isten a pusztában vándorló népnek adta égi jelül a mannát. Ha tehát Jézus mennyei eledel megszerzésére buzdítja őket, kérdik, hol van a csodálatos jel, anyag, amely méltán nevezhető mennyei eledelnek, mint amilyen a manna volt a pusztai nép számára.

A galileaiak jelkívánására Jézus ünnepélyes nyilatkozattal felel, amely a következő vitabeszéd kiindulópontjaként szolgál: „Nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret.” (Jn 6,32.). Istennek ez az ajándékozása pedig nem a múltnak egy letűnt eseménye, hanem Isten most ad. Amit Jézus hallgatói csak a messiási üdvkor jelének gondoltak, az valóra válik: eljön az óra, s az most van, mert az Istennek ajándéka valóban kenyér. Ezt mutatja az, hogy „életet ad a világnak.” A görög szöveg fogalmazásában van valami rejtélyesség, amelyet a magyar fordítás nem tud érzékeltetni. A „kenyér” szó a görög szövegben itt hímnemben szerepel, ami azt sejteti, hogy nem valami földi kenyérrel párhuzamba hozható eledelről van szó, hanem egy konkrét személyről, aki magát utóbb úgy nyilatkoztatja ki, hogy ő maga az élet kenyere.

Jézus tehát először is azt állapítja meg, hogy a mannát nem Mózes adta, hanem Isten.  Másodszor a manna földi eledel volt, a test számára való. Földből származott és mulandóságra táplált. Hiszen meg is haltak mind, akik mannát ettek. De Ő mennyei kenyérről beszél, amely örök életre táplál. Odaérkeztünk, ahol a samáriai asszonnyal folytatott beszédben is voltunk, amikor Jézus örök életre buzgó vizet ígért neki és az asszony azt mondta: „Uram, ad nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg és ne keljen idejárnom, meríteni” (Jn 5,15.), most pedig a sokaság mondja Jézusnak: „Uram ad nekünk mindig ezt a kenyeret!” (Jn 6,34.)

2.      Mennyei kenyeret (Jn 6,35-47.).

A következő szakaszban kerül elénk Jézus szakrális kijelentése, az új „én vagyok” formula: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” (Jn 6, 35.) A hangsúly most az égi kenyéren van, amit Jézus nemcsak adományoz, hanem ami ő maga. Fontos megjegyezni, hogy a „hinni" igének itt döntő fontosságú szerepe van. Jézust, mint égi kenyeret, hit által fogadjuk el és vesszük magunkhoz. Ami azt jelenti, hogy ő a hit tápláléka. Jézus égi kenyér, jóllakat minden hívőt ugyanolyan értelemben, mint ahogy az ószövetségi bölcsesség táplálta mindazokat, akik elfogadták (Péld 9,1-5.).

A zsidók azonban nem akarták megérteni és elfogadni Jézus kijelentését, ezért zúgolódni kezdtek és így szóltak: „Nem Jézus ez, József fia, akinek ismerjük apját és anyját?” (Jn 6,42.). Ezért Jézus még nyomatékosabban újra elmondja eddigi beszéde tartalmát, hogy ő az Atyától jön és az Atya szeretetét hozza. Mindenki, akit az Atya neki adott, Őhozzá jön és veszi Tőle ezt a nagy ajándékot: az örök életet. Elveszi azzal, hogy hisz Benne, azaz Benne megismeri, megtapasztalja és viszonozza az Atya életet adó szeretetét. Ennél fogva, Ő a mennyei kenyér.

Az életet, illetve halhatatlanságot adó eledelnek a gondolata olyan ősi vágyálma az emberiségnek, mint az életet adó víznek a képzete. Az istenek eledele, mely halhatatlanságot biztosít, mint pl. a görög mitológiában az „ambrózia”, a vallástörténetben sokszor jelentkező motívum. A János evangéliuma azonban nem ilyen „misztikus eledelről” beszél, de a görög olvasók számára mégis így lesz érthetővé az evangélium üzenete. Ugyanokkor a zsidóság számára is világos volt az üzenet. Az ószövetségi választott nép a törvényt nevezte „életet adó orvosságnak” és a mózesi törvényben vélték megtalálni az Éden-kertbeli „élet fáját”. Jézus idejében a zsidóság a mózesi törvénnyel azonosított bölcsességről vallotta, hogy aki abból eszik, az egyre inkább éhezik utána, és aki belőle iszik, az egyre inkább szomjazik utána. Ez azt jelenti, hogy, aki a „bölcsességet”, azaz Isten törvényének szépségét és jóságát megízleli, az nem kíván többé mást, földi táplálékot, hanem egyedül csak Isten törvényét.  Az ilyen ember Isten törvényének teljesítéséből él. Jézus azonban a törvény helyett magát nevezi az élet kenyerének, mert egyedül ő adhatja meg az örök élete, melyet a törvény megtartásától remélt a zsidóság. Egyedül Jézus adhat megnyugvást az embernek, a mindig újat kívánó keresésében, egyedül Ő csillapíthatja az ember Isten utáni vágyakozását.

János már az evangéliuma kezdetén kijelenti: „Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg.” (Jn 1,17.). A János evangéliumában használt képek és fogalmak mind Jézust állítják az olvasók elé úgy, mint aki életet ad, vagyis a zsidó számára világos az üzenet: Nem a törvény, hanem egyedül Krisztus ad életet!

3.      Enni (Jn 6,48-59. ).

Jézus a beszéd utolsó részében visszatér az alapgondolathoz, hogy „Ő az élet kenyere”, vagyis Ő az, aki az örök életet adja. Jézus szembeállítja magát az ószövetségi mannával, hogy még jobban megvilágosodjék, mi az örök élet, amelyet ő ad. A manna táplálékul szolgált a pusztában a „ti atyáitoknak” – Jézus szándékosan mondja a pusztában vándorló nemzetséget a vele vitatkozó, ellene zúgolódó zsidók „atyái” -nak, de ez a táplálék, noha isteni ajándék volt, mégsem adott életet. Krisztus, aki a mennyből száll alá úgy ad életet, hogy aki ebből a kenyérből eszik, „ne halljon meg”.  Ő az életnek kiapadhatatlan forrása, mégpedig az által, hogy önmagát adja oda „a világ életéért.”

A beszédnek ebben az utolsó részében alaposan megváltozik a szókincs is. Fontos szavak lesznek a „hús”, a „vér", az „enni” és az „inni”. Az „enni” és „táplálni vele” szavak folyamatos ismétlődését figyelhetjük meg. A beszéd előző szakaszában Jézus a bölcsesség megnyilatkozásával táplálta azokat, akik hittek, a „hinni” ige most teljesen eltűnik, és az „enni”, „táplálni vele” szavak helyettesítik. Az „Emberfia” kifejezés jelzi, hogy itt nem a földi Jézus valódi testéről és véréről van szó, nem ezt kell ennünk és innunk, hanem Jézus önmagáról beszél, ővele kell betöltekeznünk, lelki értelemben eggyé lennünk vele úgy, mint ahogy ez testi értelemben az elfogyasztott táplálékkal történik. „A kenyérből enni” itt annyit jelent, mint Jézushoz menni és benne hinni.

Jézus egyre nagyobb titkokat tár fel, de ugyanakkor egyre nagyobb botránkozással fogadják kijelentéseit: „Hogyan adhatná ez nekünk a testét eledelül?” (Jn 6,52.). Jézus pedig különös ünnepélyességgel még egyszer összefoglalja mondanivalójának lényegét: „Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,53-54.). A mennyei kenyér tehát maga Jézus személye, Ő táplál minket az örök életre. Ki van fejezve az, hogy itt nem hasonlatról, vagy allegóriáról van szó, hogy az Ő teste olyan a léleknek, mint amilyen a kenyér a testnek. Itt egyértelműen azt mondja ki Jézus, hogy Ő maga a mennyei kenyér, őt kell magunkhoz vennünk, Őt kell befogadnunk, Vele kell élnünk, hogy életünk legyen. Ne felejtsük el, hogy Jézusnak ezek a szavai a páska ünnep közelségében hangzanak el, a megöletett bárány, a megmentő vér, a szabadító halál gondolatkörében. A Jézus testének megevéséhez, vérének ivásához hozzákapcsolódik az Ő feláldoztatásának, kereszthalálának a képe.

A beszéd egész befejező szakasza tehát, az önmagát váltságul odaadó Jézusról tesz bizonyságot. Halála által válik Krisztus teljesen és igazán az élet kenyerévé, halála által ad igazán életet. Életet pedig csak az nyerhet, akinek a halálba adott Krisztus válik eledelévé.

A János evangéliuma 6. részében leírt jézusi beszéddel kapcsolatban már a legrégibb keresztyén magyarázók is vitatkoztak azon, hogy vajon az úrvacsorára vonatkoztathatók-e Jézus igéi vagy sem? A negyedik evangéliumban ugyanis nincs szó az úrvacsora szereztetéséről. Egyes írásmagyarázók ezt azzal magyarázzák, hogy azért nem beszél János evangélista külön az úrvacsora szereztetéséről, mert éppen ebben a 6. fejezetben leírt jézusi beszédben mondja el mindazt, amit az úrvacsorával kapcsolatban közölni szeretne. Ez a magyarázat azonban tévesnek látszik. Ha János evangélista itt az úrvacsoráról szeretett volna beszélni, akkor ezt világosan meg is mondta volna, és nem burkolózna kétértelműségek mögé. János evangélista ebben a szakaszban azt igyekezett elmondani, hogy Jézus életet ad mindenkinek, aki „közeledik hozzá”, aki hisz benne, és pedig egyedül igéjével, azaz életet ad, mint testté lett Ige. Augustinus mondta az igeszakasz értelmezésével kapcsolatban ezeket a híressé lett szavakat: „Minek tartod készenlétben a fogakat és a gyomrodat? Higgyél és akkor máris ettél!” („Credere et manducasti!) Azt, hiszen Augustinus szavai világossá teszik a számunkra azt, hogy az úrvacsora nem csodaszer, nem valamiféle halhatatlanságot biztosító orvosság, vagy ellenméreg a meghalás ellen.

Az első század végén, amikor János evangélista az evangéliumot lejegyzi, nagyon divatosak voltak azok a titkos vallásfelekezetek, ún. misztérium-kultuszok, ahol olyan kultikus étkezéseket rendeztek, amelyeken a résztvevők úgy vélték, hogy az ételben magát az istenséget veszik magukba, és vele együtt elsajátítják az istenség erejét és a halhatatlanságot. Amikor Jézus önmagát nevezi az élet kenyerének és annak ígér örök életet, aki benne hisz, akkor az evangélista azt üzeni a gyülekezeteknek, hogy ne tekintsék az úrvacsorát valami csodaszernek, amely mágikus erővel biztosít halhatatlanságot. Vagyis János evangélista azért nem említi itt a jézusi beszéd szövegében egyszer sem az úrvacsorát, nehogy a keresztyének a misztérium kultuszok körében gyakorolt szakramentális szertartásokkal egy sorba állítsák. Ezért hangsúlyozza János evangélista azt, hogy Krisztus testét enni és vérét inni nem lehet másként, csak úgy, ha hittel közeledünk Krisztushoz. Az úrvacsorában nem kapunk többet, de nem is nyerünk kevesebbet, mint amit Krisztus nekünk igéje által nyújt. Ezért mondták reformátor őseink Augustinus magyarázata nyomán azt, hogy a „hirdetett ige” mellett az úrvacsora a „látható ige”. Ámen.

Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.12.04. Bonyhád)