JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (31.)

Lázár feltámasztása
Olvasmány: Jn 11:1-44.

„Ekkor Jézus ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él, és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” Jn 11:25-26.

János evangéliumában minden a nagy cél felé – Jézusnak a kereszthalála és feltámadása felé – halad. Jézus egyre inkább leveszi magáról a leplet, hogy Isten dicsőségének ragyogását felismerhessék rajta tanítványai. Ezek az „én vagyok” kezdetű igék szemléletesen, képek segítségével mutatják be Jézus személyének titkát. Én vagyok a világ világossága, én vagyok a jó pásztor, én vagyok az élet kenyere. De a 11. részben adja a leghatalmasabb kijelentést Jézus önmagáról: „Én vagyok a feltámadás és az élet.”
Lázár feltámasztásának történetét a csodák csodájának is nevezik, s valóban központi helyet foglal el az evangéliumban.
Jézusnak népe vezetőivel folyatott vitája János evangélista elbeszélése szerint Lázár feltámasztásában éri el csúcspontját. Ez a történet állítja elénk egyúttal Jézus bizonyságtételének az összegzését abban az igében, hogy ő a „feltámadás és az élet”. Lázár feltámasztása pedig egyúttal azt is bizonyítja, hogy Jézus bizonyságtétele nem üres szó, hanem valóság és élet, a halál felett is győzedelmeskedő igazság.
A Lázár feltámasztásának története az evangélista elbeszélése szerint egyúttal fordulóponttá is válik Jézus élettörténetében, ez az esemény adja meg a döntő lökést Jézus ellenfeleinek, hogy elhatározzák magukat a Jézus elenni cselekvésre.
Lázár feltámasztásának története, mint a halál és feltámadás kérdését bemutató csoda nyitánya annak a drámának, amelyik halálban és feltámadásban, nagypéntekben és húsvétban teljesedik ki.
1. Lázár betegsége és halála.
A Lázár név nagyon gyakori név volt Jézus korában, rövidített formája az Eleázár névnek, jelentése – „Isten az én segítségem”. Nővéreivel, Máriával és Mártával együtt Betániában lakott, amely Jeruzsálemhez egészen közel, mintegy 3 km-re fekvő kis település volt. Jézus Jeruzsálemben járva gyakran vendégeskedett az ő házukban. Az evangéliumok elbeszélésében több történet is fel van róluk jegyezve. Az egyik Lukács evangélista beszámolója, aki bemutatja a Jézust vendégül látó Máriát és Mártát, amikor Mária Jézus tanítására figyel, miközben Márta a vendéglátás feladataival foglalja el magát. A másik pedig ez a jánosi elbeszélés, ahol Lázár betegségéről, haláláról, majd csodás feltámadásáról hallunk. János evangélista itt megjegyzi, hogy Mária volt az, aki Jézust drága kenettel kente meg és hajával törölgette meg a lábát. A Márk és Máté evangéliumában is megtalálhatjuk leírva ezt a történetet, de ott egyik evangélista sem nevezi meg az asszonyt, aki drága kenettel kente meg Jézust. Nyilvánvaló, hogy János evangélista itt ezt a mulasztást igyekszik pótolni, anélkül, hogy ő maga megismételné a történet elbeszélését.
A történetekből megtudjuk azt, hogy Jézushoz mindhárman különösen is ragaszkodtak, meleg baráti kapcsolat fűzte őket a Mesterhez. Nyilvánvaló, hogy Jézus is szerette őket és szívesen időzött náluk.
Ezek után teljes mértékig érthető, hogy amikor Lázár súlyosan megbetegszik, akkor nővérei üzenetet küldenek Jézusnak: „Uram, íme, akit szeretsz, beteg.” (Jn 11:3). Az evangélista itt ismét külön kiemeli, hogy Jézus „szerette” a testvéreket. A nővérek nyilván azzal a célzattal értesítik Jézust, hogy – ha nem is kérik őt erre külön, – jöjjön Lázár segítségére.
Már annak is nagyon komoly mondanivalója van a számunkra, ahogy a két testvér, Mária és Márta, megüzenik Jézusnak testvérük betegségét. Kérésükben, üzenetükben az is benne van, hogy bármi nyomorúság, megpróbáltatás vagy betegség érte is őket, biztosak abban, hogy Jézus szereti őket! Azért jó ezt tudatosítani magunkban, mert gyakran előfordul, hogy odaáll a kísértő a beteg vagy szenvedő ember mellé és igyekszik belopni a szívébe azt a kételyt, hogy Isten már nem is szereti őt.
A történet világosan elmondja nekünk azt, hogy a baj, a próbatétel, a betegség, a halál nem kerülik el a hívő embert sem. Ez azonban sohasem jelenti azt, hogy Isten irántunk való szeretete megfogyatkozott volna. Milyen bátran és milyen hittel állítja Mária és Márta: „Uram, íme, akit szeretsz, beteg.” (Jn 11:3). Nincs ebben semmi méltatlankodás vagy vádaskodás. És Jézus sem utasítja vissza szavaikat, nem mondja azt, hogy ez ne lenne igaz, sem azt, hogy Isten büntetése ez a betegség Lázáron, mert ilyen meg olyan bűnt, vagy hibát követett el.
Az is olyan sokat mondó, hogy a nővérek nem a saját Jézus iránt érzett szeretetükre hivatkoznak, hanem arra, ami ennél sokkal nagyobb és több, Jézus szeretetére: „Akit te szeretsz”.
Nem az a fontos, hogy mi szeretjük Őt, hanem az, hogy Ő szeret minket! Ebben van a vigasztalás. Milyen jó, hogy mindenféle betegség vagy próbatétel közepette is a hívő ember egészen bizonyos lehet abban, hogy Isten szereti őt.
A két testvér lelki békéjét és hitét nem tudja megzavarni a betegség sem. Szavaikban nincs semmiféle hitetlenkedés vagy fejvesztett jajveszékelés. A kicsinyhitű ember szokta sürgetni az Istent: gyere gyorsan, baj van, segíts! Mária és Márta szavaiból viszont az látszik, hogy ők nemcsak a bajban szoktak Jézushoz kiáltani, ők már korábban is komoly kapcsolatban álltak az Úrral.
Joó Sándor így fogalmaz: „Már akkor leckét vettek Tőle, az Ő békességéből, amikor még sütött a nap.” Még amikor semmi baj nem volt a háznál, még a jó napokban. Ezért nem tudta megrendíteni őket a megpróbáltatás. Bizony, ha részesülni akarunk Jézus drága vigasztalásában a szomorúság idején, szívesen kell őt látnunk már előbb az öröm és a jólét napjaiban. Ha ez a betániai család nem fogadta volna be az Urat, amikor még minden jó volt, amikor mindnyájan boldogok voltak, talán nem tudta volna sem megtalálni, sem elfogadni az Úr vigasztalását a megpróbáltatás idején. Nem csoda, ha nem találja meg valaki az Urat, ha csak a bajban keresi. De milyen jó, ha olyan valakinek üzenhet a bajba jutott ember, akivel régi, meghitt barátság köti össze.
Érdekes az is, hogy Mária és Márta nem hívja Jézust a beteg Lázárhoz, csak jelzik, csak elmondják Neki, mi van azzal, akit Ő szeret. Nem kérik, hogy tegyen csodát, csak rábízzák az Úrra a továbbiakat, döntse el ő, mit akar tenni. Ez az igazi hit és az igazi imádság. Amikor nem akarja előírni az ember az Úrnak, hogy mit csináljon, hanem egyszerűen kiönti a szívét az Úr előtt és aztán rábízza, hogy Ő cselekedjék.
A történet egy különös mondattal folytatódik: „Amikor tehát meghallotta, hogy beteg, két napig azon a helyen maradt, ahol volt” (Jn 11:5-6). Különös szeretet ez, szereti Lázárt, és mégsem megy azonnal. Pedig most minden perc késedelem végzetes lehet. Ő mégis nyugodtan ott marad még két napig.
Mennyi izgalmas fezsültség van ebben a történetben. Milyen komoly próbának teszi ki itt Jézus Mária és Márta hitét. Képzeljük csak bele magunkat az ő helyzetükbe. Jönnek a beteghez a látogatók, mindenki találgatja, hátha eljön Jézus, hátha tud rajta segíteni. Telik az idő, múlnak a napok, rosszabbodik a beteg állapota, reménykednek, hátha mégis megjön Jézus, aztán egyszer csak meghal a beteg. A hit próbája most szinte elviselhetetlenné válik. Suttogó megjegyzések hangzanak el itt is ott is: „Ő, aki a vak szemét megnyitotta, nem tudta volna megmenteni, hogy ez ne halljon meg?” (Jn 11:37). Hát ezért szerettétek, ezért etettétek, szállást adtatok neki, hát annyit sem tudott megtenni, hogy eljöjjön, ha hívtátok? A hitnek az egyik legsúlyosabb próbája ez. Márta hite is megrendül, amikor csendes, szemrehányó szavakkal fogadja a később megérkező Jézust: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” (Jn 11:21). Mindig hitetlenül hangzik az ilyen „ha”a keresztyén ember ajkán. Mi sokszor azt hisszük, hogy ha valami szomorúság, baj, betegség van az életünkben, hogy ez annak a jele, hogy az Úr nem hallgatta meg az imádságainkat. Mert ha meghallgatta volna, akkor nem történhetnének meg ezek a dolgok. Valahogy így gondolkodott Márta is. A történet folytatásából azonban megtudjuk, hogy Jézus igenis meghallgatta Márta imádságát, de nem úgy, ahogy azt ő gondolta vagy remélte. Jézus már a történet elején kijelentette tanítványainak, hogy mindaz, ami Lázárral történik „az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia.” (Jn 11,4).
2. Jézus Lázárnál.
János evangélista lejegyzi, hogy Jézus csak Lázár halála és temetése után négy nappal érkezik meg Betániába. Ez is növeli a csoda nagyságát, mert ez a tény kirekeszti a tetszhalál lehetőségét. A zsidó népi hit szerint a halott lelke még három napig ott kering a holtest körül, s csak aztán távozik el véglegesen. Ezért a negyednapos halott valóban már csak oszladozó hullának számított. Mária és Márta házánál még tart a gyász, nagy sokaság tolong az udvarukon, barátaik és ismerőseik jönnek részvétet nyilvánítani. Jézus nem megy közéjük, megáll a helység határánál. A mozgékony és szemfüles Márta meghallotta, hogy itt van Jézus, s otthagyva testvérét, a vendégeket és a sokaságot Jézus elé siet. Közte és Jézus között fejlődik ki egy párbeszéd, amely a történet csúcspontjához vezet el minket.
Jézus, tehát amikor Lázár temetése után négy nappal megérkezik Betániába, ezek az első szavai Mártához: „Feltámad a testvéred!” (Jn 11:23). Márta pedig csak szomorúan tud bólintani rá, hogy: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” (Jn 11:24). Mint ha, csak azt mondaná – gyenge vigasztalás ez nekem! És ekkor mondja Jézus talán a legcsodálatosabb kijelentést önmagáról: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él, és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.” (Jn 11:25-26). 
Márta azért nem tud még hinni és örülni, mert még nem ismeri igazán Jézust. Jézus azt mondja neki: „Én vagyok a feltámadás és az élet”, és itt nem jövő időben beszél, hanem jelen időben, vagyis Jézusban a feltámadás testet öltött valóság. A feltámadás nincs messze, mint ahogy Krisztus sincs messze. Aki hisz Jézusban, aki őbenne van, az a feltámadásban és az örökéletben van. Azok a hívők, akik itt a Földön élnek, Krisztusban vannak. Azok a hívők, akik már átmentek a túlsó oldalra, azok is Krisztusban vannak. Tehát az itt és ott élők Őbenne vannak. Krisztusban mindnyájan egyek, csak az egyik része már odaát van, a másik része pedig még útban odafelé.
Ezért a meghalás nem mindennek a végét jelenti, hanem csak a halandóságnak, a tökéletlenségnek, a bűnnek a végét jelenti. Az élet, amely már a meghalás előtt is Krisztusban volt, nemcsak folytatódik tovább a meghalás után, hanem gazdagabban, nemesebben, hatalmasabban teljesedik ki. Olyan nagyszerű az, ahogy Jézus tudtára adja tanítványainak Lázár halálát: „Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem.” (Jn 11:11). Ezt a szót használja Jézus Jairus leánya halálos ágyánál is: „a lányka nem hallt meg csak alszik.” (Mt 9:24). Lukács evangélista ezt a szót használja a cselekedetek könyvében István diakónussal kapcsolatban, amikor vértanúhalált hal. Pál apostol is „elaludtakról” beszél a tesszalonikaiaknak.
Jézus az „elalvás” szóval sokat elárul nekünk a meghalás és a feltámadás titkából. Olyan lesz ez, mintha elaludnánk és az új élet majd úgy kezdődik, mint amikor felébredünk. S mivel Isten számára nincs idő, úgy tűnik majd, mintha az elalvást közvetlen az ébredés követné.
Aki maga a feltámadás és az élet, Annak számára a halál csak annyi, mint az elalvás. És Jézus barátai számára is csak annyi a halál, az elalvás melynek végén Krisztus áll és ébreszt fel az örök életre.
Hiszed-e ezt?” (Jn 11:26) – kérdi Jézus Máriától és kérdi ma tőlünk is! Spinoza a hitetlen filozófus egyszer ezt mondta Jézus Krisztussal és a feltámadással kapcsolatban: „Odaadnám az egész bölcseleti rendszeremet, ha hihetném.” De nem adta oda, pedig erről van szó. Ha oda tudjuk adni az egész bölcseleti rendszerünket, okoskodásunkat és bölcselkedésünket, amit kiépítettünk magunknak akkor megtaláljuk Krisztust, aki a feltámadás és az élet. Ámen.

Mészáros Zoltán, református lelkész (Bonyhád, 2012.03.11.)