JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (32.)

Lázár feltámasztásának következményei
Olvasmány: Jn 11:45-57.
„… jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” Jn 11:50.

A mai igeszakaszunkból is láthatjuk, hogy Lázár feltámasztásának története valóban az evangélium központi jelenete,, hiszen itt jelenik meg Krisztus teljes hatalma, lepleződik le dicsősége, és ennek hatása idézi elő a véget.
Az itt leírt események húsvétot megelőzőleg történtek. Az igazi nagy páskaünnepet megelőzően, amelyen páskabárányunk, Krisztus feláldoztatott értünk. Lázár feltámasztása olyan nyilvánvaló csodatétele Jézusnak, amit nem lehetett kétségbe vonni vagy letagadni. Egyre többen vannak, akik hisznek Jézusban, vagyis elfogadják, hogy Ő a Messiás, az Istentől küldött szabadító. Izrael népének vezetői, azonban nem tudnak hinni Jézusban, mert ők görcsösen ragaszkodnak pozíciójukhoz és a maguk hatalmát féltik Jézustól: „Ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is.” (Jn 11:48).
A főpapok és a farizeusok félnek és tanácstalanok: „Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz.” (Jn 11:47). Kimondva vagy kimondatlanul ma is nagy kérdés ez. Nézzük meg mit tettek, hogyan viszonyultak Jézushoz a felolvasott részben szereplő főemberek, Kajafás a főpap és az ünnepre Jeruzsálembe tóduló nép?

1. A főpapok és a farizeusok viszonya Jézushoz
A terrorra és elnyomásra épülő hatalomnak mindig szüksége volt kémekre és besúgókra. Így volt ez Jézus korában Izrael földjén is. A farizeusoknak mindenhol voltak kémeik és besúgóik, még a Lázárt gyászoló sokaságban is. Lázár feltámasztásának híre így gyorsan eljut a nép vezetőihez. A farizeusok egy olyan valláspolitikai pártot alkottak, akik befolyásuk alatt tartották nemcsak a nagytanácsot, de az egész zsidó népet is. Nem válogattak az eszközökben, ha kellett erőszakkal és a terror eszközével nyomtak el miden ellenvéleményt.
A farizeusok összehívták a nagytanácsot. Ez a nagytanács főpapokból és farizeus pártvezérekből állt. A főpapok többnyire a szadduceusok pártjához tartoztak, akik együttműködtek a Római Birodalommal és ebből az együttműködésből igyekeztek a lehető legnagyobb hasznot húzni.  Ők politikai hatalmukat féltik Jézustól.  A farizeusok a mózesi törvényeket akarták megtartani és betartatni. Ők vallási befolyásukat féltik az egyre népszerűbbé váló Jézustól. A nagytanácsnak volt saját katonasága, szedett adót és végezte az igazságszolgáltatást is.  A nagytanács élén a főpap áll, ezt a tisztséget ebben az esztendőben Kajafás tölti be.
A nagytanács megállapítja és elismeri, hogy Jézus sok jelt tett, ezt most már meg sem próbálják letagadni. Tisztában vannak azzal is, hogy ha ez így megy tovább, akkor mindenki hinni fog benne. Ez azonban szerintük nagyon veszélyes dolog, mert ha mindenki Jézusban hisz majd, akkor ők elvesztik befolyásukat a népre, a rómaiak pedig elveszik tőlük a népet és a hatalmat. Sőt, ha a nép Jézust, mint messiás-királyt követi, akkor ezt a rómaiak sem fogják tétlenül nézni, hanem elpusztítják a népet és az országot is. A főpapok félelme tehát kettős, egyrészt félnek saját népüktől, amely egyre inkább kezd Jézusban hinni és már nem őket tekinti az igazi vezetőjének, másrészt pedig félnek a rómaiaktól, akiktől hatalmukat kapták, de akik ezt ugyanúgy vissza is vehetik. Az egyik oldalon felcsillan előttük is valami Jézus isteni hatalmából, a másik oldalon viszont saját hatalmukból sem akarnak veszíteni.
Sok ember dilemmája ez ma is. Egyfelől jó lenne hinni, mert nyilvánvaló, hogy Jézus Krisztus ma is csodát tesz a benne bízókkal. A Jézusra ráhagyatkozó, benne hívő ember élete, békessége, reménysége irigylésre méltó. Jó lenne az örök élet, az üdvösség, de ott a másik oldal is – mit veszítek ezért? Van, aki a hatalmához ragaszkodik, van, aki a vagyonához, a gazdagsághoz, van, aki bűnös életmódjához, stb.
A nagytanács végül úgy döntött: semmit sem akar veszíteni, ezért Jézusnak kell elvesznie: „Attól a naptól fogva egyetértettek abban, hogy megöljék őt.” (Jn 11:53). Így tesznek ma is azok, akik saját hatalmukat féltik Jézustól, akik nem akarják feladni régi életüket, bűnös vágyaikat és kívánságaikat Jézusért.
Törvényszerű, hogy az történt a zsidó nép vezetőivel, amitől ők annyira féltek. Mivel „nem ismerték fel a meglátogatásuk idejét”, Jézus keresztre feszítése után eltelik még néhány évtized, de aztán valóban eljönnek a rómaiak, lerombolják Jeruzsálemet és a templomot is. Így van ez egyéni éltünkben is: „Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti, aki pedig elveszíti az életét énérettem, megtalálja.” (Mt 16:25).

2. Kajafás főpap viszonya Jézushoz
A történet másik főszereplője Kajafás, aki főpap volt abban az esztendőben. A főpapi tiszt általában élethosszig tartott. Viszont Jézus idejében az volt a gyakorlat, hogy a főpapot a római helytartó nevezte ki, s a római helytartó tetszésétől függött, hogy meddig töltheti be a tisztét. Így a főpapi tiszt viselője állandó bizonytalanságban élt, és teljesen ki volt szolgáltatva a rómaiak érdekeinek.  Ennek fényében válik érthetővé az evangélista megjegyzésének fontossága, hogy Kajafás „annak az évnek a főpapja”, vagyis ő volt Róma éppen aktuális kegyeltje és hűséges kiszolgálója.
Ez a Kajafás az, aki ezt a nagyon fontos kijelentést teszi: „… jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” (Jn 11:50). Az, hogy bűnös-e Jézus, megérdemli-e a halált, eszébe sem jut senkinek.
Kajafást tulajdonképpen ugyanaz a gond és félelem gyötörte, mint a többi főpapot. Végül is ő arra a megállapításra jutott, hogy csak egyetlen megoldás van, Jézust meg kell ölni. Ha Jézus meghal, a nép megmenekül és persze ők is megőrizhetik pozíciójukat és hatalmukat. A főtanács pedig hallgatott Kajafásra. De láttuk, hogy ez az emberi okoskodás nem vezetett eredményre: végül elveszett a nép is, meg az ország is.
Másfelől azonban Kajafás, mint főpap – tudtán kívül – de jövendőt mondott, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért, de nemcsak a zsidó nemzetért, hanem az egész emberiségért. Luther mondta azt, hogy „az ördög is csak Isten majma.”  Lám amit itt Kajafás mond, majd pedig később cselekszik is, azt gonosz indulattól vezérelve mondja és teszi. Ártani akar Jézusnak, akadályozni Isten ügyét, és kiderül, hogy csak eszköz Isten kezében. Amit mond, az az Isten végső akaratával megegyezik. Kajafás tanácsa csakugyan – akarata ellenére – Isten csodálatos rendeléséből a legmélyebb prófécia lett, az Ézsaiási prófécia összefoglalása: Egy meghalt sokakért, hogy az egész nép el ne vesszen. János evangélista az események leírásához hozzáfűzi a maga utólagos megjegyzését: „Mindezt pedig nem magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért, és nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse.” (Jn 11:51-52). Valóban igaz, hogy az Ószövetségben volt olyan, amikor a főpapok prófétálást is végeztek, sorsot vetettek, jövendöltek, az Urim és a Tummim által. A főpap sokszor megmondta, mit kell tenni, merre kell menni, mi az Isten akarata, döntése az emberi tanácstalanságban.
Csodálatos Isten szeretete! Milyen jó dolgot hozott ki az emberi szűklátókörűségből, félelemből, önzésből és gonoszságból. Mennyire nagy az ő szeretete, ellenségeit, az ellene lázadó bűnös embert akarja megmenteni és megajándékozni szabadításával. Milyen távolba lát Ő, és milyen nagyszerűek és csodálatosak az ő tervei, amelyeket mi sokszor képtelenek vagyunk átlátni és megérteni, de mégis tudhatjuk, javunkra van minden, mert szeret minket az Úr.  Az evangélista megjegyzi, hogy Kajafás főpap volt, aki prófétált. A főpapot ugyan a gonoszság vezette, Istent azonban a világ iránti szeretet. Itt a két gondolat találkozik. Kajafás nem is sejti, hogy amikor Jézust megfeszítik, akkor Isten legcsodálatosabb végzése teljesedik be.

3. A nép viszonya Jézushoz
A kocka tehát el van vetve: „Attól a naptól fogva egyetértettek abban, hogy megölik őt.” (Jn 11:53). A halálos ítélet kimondatott, következésképpen már csak a hogyan és a mikor van hátra. A nagytanács döntése persze nem maradt titokban, a hír eljut Jézushoz is. De az ő „órája” még nem érkezett el, ezért Jézus visszavonul, és nem jár-kel nyilvánosan.
De ebben a szakaszban olvasunk még a népről is: „Közeledett a zsidók húsvétja, és vidékről sokan felmentek Jeruzsálembe húsvét előtt, hogy megtisztuljanak. Keresték Jézust és a templomba megállva így tanakodtak egymás között: Mit gondoltok, lehet, hogy el sem jön az ünnepre?” (Jn 11:55-56).
De miért is keresi a nép Jézust annyira és mit vár tőle? Bizonyára ugyanazt, mint eddig is: csodákat, gyógyulást, kenyérszaporítást. Sokan pedig éppen azt várják Jézustól, hogy legyen vezetőjük, olyan földi királyuk, aki megszabadítja őket a római elnyomás alól.
A nép az ünnepek előtt azért jött Jeruzsálembe, hogy a törvény előírása szerint külsőképpen megtisztuljon. Jézus Krisztus pedig azért jött, hogy bensőnk tisztuljon meg a bűntől.
Szomjas lelkek keresik Jézust, hogy általa teljék be igazi ünnepük. Jézus azonban nem alkalmazkodik sem ellenségeihez, sem az érte lelkesülőkhöz. Őt egy cél vezérelte, hogy az Atya akaratát betöltse. Az Atya kedvéért várt a húsvét ünnepéig, és aztán az Ő akaratából jelent meg ott, de nem úgy, mint a főpapok haragjától rettegő alattvaló és nem is úgy, mint lelkes népvezér, hanem, mint Istennek Báránya, aki elvette a világ bűneit.
 Jézus Krisztus nem az emberek tetszését keresni jött. Ő nem akar földi királya lenni a szabadságot keresőknek, Ő nem akar külső tisztulást adni a Jeruzsálembe jövő zarándokoknak, a szív igazi megtisztulása nélkül. Ő azért jött, hogy a bűn szolgaságából szabadítsa meg az embert, új szívet és új lelket adjon.
Vajon ma mit vár a nép, s az emberiség Jézustól? És mit várunk mi Jézustól? Boldog az aki, nemcsak a pillanatnyi érdekeire vagy örömeire tekint, nemcsak külső körülményei jobbra fordulásáért, vagy a csodákért keresi Jézust, nemcsak külsőképpen akar megtisztulni, hanem lélekben, egész valójában. Boldog az, aki már felismerte és hittel vallja annak igazságát, hogy mindaz, ami Jézussal történt, az helyettem, érettem és miattam történt! Ámen.

Mészáros Zoltán, református lelkész (Bonyhád, 2012.03.18.)