JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (30.)

Jézus juhai

Olvasmány: Jn 10:22-42.

„Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.” Jn 10:27-30.

János evangélista itt pontos idő- és helymeghatározással folytatja evangéliumát. Ez volt a hanukka ünnepe: a megújulásé, a helyreállításé. A vallásos zsidók ma is megünnepelik. Eredete Antiochos Epifanész szír király idejére nyúlik vissza, aki Kr. e. 175-163.-ig uralkodott és mindenáron rá akarta kényszeríteni a görög kultúrát és életformát a zsidókra. Ki akarta irtani a zsidó szokásokat, sőt magát a zsidó vallást is. Először békés eszközökkel kísérletezett, de kevés sikerrel. Ezért aztán Kr. e. 170-ben lerohanta Izraelt, kirabolta a templomot, és meg is szentségtelenítette, úgy, hogy disznót áldozott fel, majd Zeusz templomává alakította át. Kr. e. 164-ben Júdás Makkabeus vezetésével felkelés indult, sok véráldozat árán sikerült kivívni a függetlenségüket, és a nép helyreállította a templomot. A helyreállítás befejezésének időpontja lett a hanukka ünnepe, amely 8 napig tartott. Ekkor minden zsidó családnál gyertyát gyújtottak, kivilágították a templomot.

Ezen az ünnepen keresi fel Jézus ismét a templomot. Újra keresi a nyilvánosságot. Most a nagytemplom ún. Salamon csarnokában tartózkodik, amelyet két csodálatos oszlopsor vett körül. Ide jártak az emberek imádkozni, és itt tanítottak a rabbik is. Ezek között a rabbik és tanítványaik között a helyreállítás és a fény ünnepén jelenik meg az, aki azt mondja magáról, hogy ő a Világ Világossága. Ekkor hangzik el feléje ez a kérdés: „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mond meg nekünk nyíltan!” (Jn 10:24).

A történelmi háttér ismeretében bizonyára sokan abban reménykedtek, hogy esetleg Jézus majd Júdás Makkabeushoz hasonlóan felkelést indít a rómaiak ellen és visszaszerzi a zsidó nép függetlenségét. Számukra az, amit Jézus az előzőekben mondott, hogy ő a jó pásztor – kevés. Nekik hős kell, nekik egy olyan nemzeti hős kell, mint amilyen Júdás Makkabeus. A messiástól is azt várták, hogy népét szabadítsa meg a római elnyomástól.

A „meddig tartasz bizonytalanságban bennünket” – magyar fordítás nem adja vissza az eredeti szöveg vádló és egyben türelmetlen jellegét. Az eredeti szövegben szó szerint azt találjuk: „Meddig veszed el az életünket, a lelkünket?” Ez a mondat a maga türelmetlenségével azt sugallja, hogy minden perc, mely a római elnyomás alatt telik el, elvesztegetett idő, megrabolt, elvett élet, kényszerű tétlenség.

A Jézushoz intézett kérdés kétélű, lehet benne jó szándékú kíváncsiság is, hogy arra kérjék, ne hagyja bizonytalanságban a benne reménykedőket, de lehet benne alattomos szándék is, amely arra irányul, hogy hivatalosan is okot találjanak ellene a vádemeléshez.

Jézus a neki feltett kérdésre nem adhat más választ, mint hogy utal régebbi beszédeire: „Megmondtam nektek, de nem hisztek.” (Jn 10:25). Ennél az utalásnál nem annyira konkrét szavaira kell gondolni, amit a samáriai asszonynak vagy a vakon született embernek mondott, hanem inkább bizonyságtételeire, melyekkel önmagáról, küldetéséről, az Atyával való egységéről tett bizonyságot. Ezt azonban hallgatói nem értették meg, mivel nem hittek, vagyis látván nem láttak és hallván nem hallottak. Jézusról nemcsak igéje, hanem cselekedetei is bizonyságot tesznek, mert ezeket az Atya nevében, vagyis az Atyával való egységben, az Atyától küldetve és az Atya által neki adott halalommal cselekszi. Ezek a cselekedetek világos feleletet adnak a zsidók kérdésére, de ők ennek a feleletnek sem hisznek, mégpedig azért, mert nem tartoznak Jézus juhai közé.

Kik tehát Jézus juhai, kik tartoznak az ő nyájában, és kik nem, erre a kérdésre keressük ma a választ.

1.      Jézus ismeri az ő juhait

Arra a kérdésre, hogy kik tartoznak az ő juhai közé, maga Jézus adja meg a választ. Ahogy a pásztor ezer idegen juh közül is ki tudja választani, azt, amelyik az övé, úgy Jézus is pontosan ismeri az övéit. A mai pásztorok munkáját általában valamilyen jel is segíti ebben, amit az állat testére rajzolnak vagy égetnek, esetleg fülökbe akasztanak egy kis táblaként. Az állat testére elhelyezett jel így kifejezi azt, hogy ők kihez tartoznak, kinek a tulajdonát képezik, vagyis a rajtuk levő jel a gazda személyét is mutatja.

Jézus szerint az ő nyájára az jellemző, hogy ugyanaz az ismertetőjel van a juhokon. Az igazi nyáj, annak juhai az igazi, egyetlen pásztorhoz, a jó pásztorhoz tartoznak. A Szentírás alapján azt is tudjuk, hogy akik nem ehhez a jó pásztorhoz tartoznak, azok a gonosz pásztor tulajdonai, aki nem más, mint a sátán. A bűneset óta mindenki úgy születik meg erre a világra, hogy a tulajdonos a gonosz pásztor, s az ő ismertetőjelét hordozza minden ember. Kezdetben ez nem is tűnik fel, nem is olyan fájdalmas. Egy ideig még boldog is a hozzá tartozó nyáj, de előbb-utóbb aztán kiderül, hogy a tulajdonképpeni hamis pásztor valójában tolvaj, „aki azért jött, hogy lopjon, öljön és pusztítson.” (Jn 10:10).  És a legszörnyűbb az, hogy ha valaki szeretne szabadulni tőle, nem tud, és pontosan azért nem, mert a tulajdona a hamis pásztornak. Aki már hitre jutott, az ezt átélte, hogy nem is olyan egyszerű megtérni, megszabadulni bizonyos megkötöző bűnökből, mert a gonosz pásztor ragaszkodik a maga tulajdonához.

Testvérek, mi is így születtünk erre a világra, és ha már megszabadultunk a Sátán hatalma alól, az egyetlen dolog miatt volt lehetséges, mert Ő a Jó Pásztor életét adta a juhokért. És itt fontos az ismertetőjel! Jézus Krisztusnak azért kellett meghalnia, mert ő nagyon jól tudta, hogy mi nem az ő tulajdonaként születtünk meg és csak akkor menthet meg, hogyha a tulajdonjog az övé lesz. Ez viszont neki nagyon sokba került, az Ő életébe. Hogyha a pásztor és a juhok képénél maradva, eszünkbe juthat Péter apostol szava: „Tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotoktól, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.” (1Pét 1:9).

János evangéliuma elején ezért mondta Keresztelő János: „Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűneit!” (Jn 1:29). Tulajdonképpen ez az ismertetőjel nem is a juhoknak fáj, hanem a pásztornak került nagyon sokba és neki fájt. Az ő vére hullott érettünk, s az ő vére az a jel rajtunk, ami átall megváltattunk a sátán kezéből és tulajdonaivá lettünk Jézusnak. Az evangélium ezért hangsúlyozza, hogy a jó pásztor életét adta a juhokért.

2.      Jézus juhai hallják az Ő szavát

Jézus cselekedeteiben rejlő bizonyságtételt azok ismerik fel, akik valóban „Isten népéhez” tartoznak, vagyis hiszik, hogy Krisztus az Atyának a nevében és az ő megbízásából viszi azokat véghez. Isten népe a zsoltárossal vallotta: „Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az ő népe és legelőjének nyája.” (Zsolt 100:3). Vagyis az ő „legelőjének juhai” fel kell, hogy ismerjék cselekedeteiből azt, hogy Jézus az Isten küldötte, a Messiás. Chrysostomus egyházatya így fordítja és magyarázza Jézus szavait: „Ha ti nem követtek engem, ez nem azért van, mert én nem vagyok pásztor, hanem azért, mert ti nem vagytok az én juhaim.”  Ahogyan már sokszor hangsúlyozta Jézus, csak az „mehet hozzá”, az tud őbenne hinni, akit az Atya vonz. Az ő juhai éppen azok, akiket az Atya „ad neki.” Krisztushoz való viszonyunknak, a hitnek és hitetlenségnek a legtitokzatosabb dolga éppen az, hogy isteni rendelés szerint egyesek „juhai”, mások pedig nem.

János evangéliumát olvasva újra és újra rá kell, hogy döbbenjünk arra, hogy van predestináció és vannak választottak. Ezt hallhatjuk ki ebből a versből is, amikor Jézus megmagyarázza az értetlenkedő zsidóknak, hogy azért nem tudnak hinni, mert nem az ő juhai közül valók. Bármit is tesztek, ha megfeszültök is, ez a dolog nem működik, bár megválaszolom a kérdéseiteket, de akkor sem tudtok hitre jutni, mert csak az jut hitre, akit az Atya neki adott, aki Jézushoz tartozik, úgy, mint ahogy a juhok a maguk pásztorához. Ezért folytatja: az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem. Itt találkozik az Isten végzése, az Isten elválasztása az értéssel, a megértéssel, a belátással, sőt a kapcsolattal, hiszen ez a legfontosabb, Isten küldöttje és a nyáj, a gyülekezet között. Annak pedig, hogy ez a kapcsolat létezik, következményei vannak, ígéretek fűződnek hozzá: „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha.” (Jn 10:28). Vagyis Ő a tejhatalommal felruházott képviselője Istennek, Ő hozza nekünk le a földre az életet, mégpedig azt, amit csak az örökélet jelzővel lehet igazán érzékeltetni, és ez sokkal inkább minőségi jelző, mint mennyiségi vagy idői. S ezt nem ragadhatja ki senki a kezéből, mert az Atya Neki adta őket, és senki ki nem ragadhatja őket az Atya kezéből.

Jézus juhai tehát arról ismerhetők meg, hogy meghallják pásztoruk hívó szavát és követik őt, s így ők valóban elnyerik az örök élet ajándékát.

3.      Jézus juhai biztonságban vannak

Akik Jézus juhai, azok felett többé a gonosz és istenellenes hatalmak nem lehetnek úrrá: „senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.” (Jn 10,28). S, hogy ez így van annak bizonyossága és biztosítéka a Krisztusnak, a Fiúnak az Atyához való viszonya, pontosabban az Atyával való egysége: Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10:29-30).

Jézus itt ismét a jó pásztor példázatából vett képet használja mondanivalója magyarázatára. A jó pásztor hasonlat nagyon nagy ígéretet jelent. Jézus azt mondja: Én örök életet adok azoknak, akik hallgatnak a hangomra, ahogy a juhok a pásztoréra, és senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.

Tehát ha bízunk benne, ha hiszünk neki, akkor nincs mitől és kitől félnünk többé. És azt hiszem a legnagyobb szabadság az, amikor az embert a félelmeitől szabadítják meg.

Luther Mártonról sokan úgy gondolkodnak, még teológusok és egyháztörténészek is, hogy mindenestől és menthetetlenül középkori gondolkodású ember volt. És erre a legjobb példa az, hogy olyan sokszor emlegeti az ördögöt. Tényleg sokszor beszél róla, és élete egy időszakában nyilván rettegett is tőle. De aztán jött az a bizonyos fordulat, és utána már így beszélt: „Sátán úr, ne tombolj oly sokat. Csak nyugodtan! Hiszen van valaki, akit Krisztusnak hívnak. Én benne hiszek. Ő feloldotta a törvényt, a bűnt elűzte, a halált eltörölte és a poklot lerombolta. Ő a Te sátánod, azaz ellenfeled, sátán úr, mivel megfogott és túlhaladt téged. Úgyhogy nekem, vagy bárki másnak, aki Krisztusban hisz, nem árthatsz többé.”

A sátán hatalma csak addig terjed, ameddig a tőle való félelem tart. A félelem hívja létre és az élteti. Ám ha a félelem megszűnik, akkor szertefoszlik, mint a hajnali köd. Így foszlott szerte Luther számára az ördög. Az a felszabadultság és humor, ami az írásaiból is árad, az arra bátorít minket, hogy hasonlóan higgyünk, és hasonlóan legyünk meggyőződve arról, hogy a legnagyobb hatalom védelmében vagyunk és nincs okunk félelemre. Mert életünk végső kimenetelét, személyünk végső állapotát tekintve meg vagyunk mentve, meg vagyunk váltva Jézus által.

Összefoglalva a mai ige üzenetét fel kell, hogy tegyük magunknak a kérdést: mi kihez tartozunk, kinek a juhai vagyunk? A jó pásztorhoz tartozunk, aki életét adta értünk vagy ahhoz a másikhoz, aki ölni és pusztítani akar? Kinek az ismertetőjelét hordjuk magunkon? Mert lehet, hogy sokan járunk templomba, és sokan vagyunk hivatalosan is tagjai ennek a gyülekezetnek, de vajon tagjai vagyunk-e ennek az igazi nyájnak? Valljuk-e hittel, hogy Jézus a mi Gazdánk, a Megváltónk és Jó Pásztorunk? Ámen.

Mészáros Zoltán, református lelkész (Bonyhád, 2012.03.04.)