JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (26.)

A vakon született meggyógyítása

Olvasmány: Jn 9:1-12.

„Jézus így válaszolt: Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei. Nekünk – amíg nappal van – annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem: mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Amíg a világban vagyok, a világ világossága vagyok.” Jn 9,3-5.

Jézus és a zsidó nép vezetői közötti nagy párbeszéd – mint azt az előző vasárnap láttuk – azzal zárult, hogy meg akarták Jézust kövezni, de Ő elrejtőzött és kiment a templomból. Ez az „elrejtőzés” azonban egyáltalán nem azt jelentette, hogy Jézus elbújt volna és nem folytatta volna a nyilvános tanítás és gyógyítás szolgálatát, hanem csak azt, hogy még „nem jött el az ő órája”, így még nem szolgáltatta ki magát ellenségei kezére. Ezt bizonyítja az előttünk levő jelent is, ahol arról hallunk, hogy Jézus rögtön ezek után egy vakon született embert gyógyít meg, s így ismét a figyelem középpontjába kerül. Jézus, tehát nem a menekülés útját kereste, tovább folytatja tanító és gyógyító szolgálatát, nem törődve azzal, hogy üldözői esetleg utolérhetik.

Jézus tanítványai is meglátják ezt az embert, de ők egészen másként tekintenek rá, mint Jézus. Jézus a segítségre szoruló, a szenvedő embert látja benne, akinek háromszoros a nyomorúsága, mert koldus, vak és vakon született, ezért Jézus kész azonnal segíteni rajta. A tanítványok számára ez egy remek alkalom, hogy megvitassanak egy nehéz teológiai kérdést: „Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?” (Jn 9,2).

Két fontos kérdést feltéve vizsgáljuk meg ma ennek a szép és tanúságos jelenetnek az üzenetét: Büntet-e Isten minket betegséggel? Hogyan értelmezi Jézus a betegséget?

1.      Büntet-e Isten minket betegséggel?

Jézus korában a zsidók között az e felfogás uralkodott, hogy minden betegség a bűn következménye. Ez a gondolkodásmód a betegséget és a testi nyomorúságot nem a mi gondolkodásunk számára természetes biológiai, hanem vallásos szempontok szerint ítélte meg, s így a betegséget a bűn következményének tekintve egyenesen Isten büntetését látta benne. Egyes ószövetségi igeszakaszok alapján úgy gondolta a zsidó írásmagyarázat, hogy Isten az atyák bűneit a fiakban is megbüntetheti. Így aztán minden betegség vagy testi nyomorúság mögött valamilyen konkrét bűnt véltek felfedezni, amit az adott személy vagy valamely elődje elkövetett. Ez a gondolkodás igen elterjedt volt a zsidó nép körében, amikor pl. valaki az utcán meglátott egy vak embert, akkor ezt az imádságot kellett elmondania: „Áldott legyen, aki igazság szerint ítélt!”

Ezért vetődik fel a tanítványok számára is teljesen természetes módon a kérdés, amikor ezt a vakon született koldust meglátják. A tanítványok számára az magától értetődőnek tűnik, hogy ennek az embernek a testi nyomorúsága valamilyen vétek büntetése kell, hogy legyen, számukra csak az kérdéses – a vakon születettről lévén szó –, hogy ki követte el a bűnt, ő maga – esetleg még az anyaméhben, vagy születésekor csecsemőként – vagy esetleg a szülei vétkeztek, akik bűnéért most a gyermekük bűnhődik.

A tanítványok tehát nem a segítségre szoruló embert látják a vak koldusban, hanem csak egy érdekes teológia esetet, és azt szeretnék, ha Jézus választ adna az ő kíváncsiskodó kérdésükre.

Jézus válaszában magát a kérdést és ezt a fajta gondolkodásmódot is elutasítja: „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” (Jn 9,3).

Hogyan kell ezt értenünk? Ezek szerint a betegségek és különböző testi nyomorúságok nem a bűn következményei? De igen a betegségek és a hálál is a bűn következménye az emberiség életében.

Jézus itt nem azt mondja, hogy a bűn és a betegség, valamint a nyomorúság között ne lenne összefüggés. Amint láttuk már korábban a Bethesda tavi beteg meggyógyításánál is Jézus elismeri, hogy a bűn valóban megnyomorítja és megbetegíti az embert, ő azonban az embert teljes egészében, testében-lelkében gyógyítja meg, ezért mondja a meggyógyultnak: „íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.” (Jn 5,14).

Itt azonban Jézus valami másra akarja figyelmeztetni tanítványait. Arra, hogy értelmetlen és hiábavaló dolog a közvetlen összefüggések kutatása az elkövetett bűnök és a konkrétan megjelenő betegség vagy testi nyomorúság között. Ez a számítgató és a létünk minden titkát értelemmel felmérni akaró gondolkodás teljesen idegen Jézustól. Ő nem az okokat keresi, mert az a mi emberi értelmünk számára mindig megtévesztő és félrevezető lehet, hanem a célt jelöli meg: „hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.”

Jézus válaszában a lényegre irányítja a figyelmet, arra mutat rá, hogy Istent ne úgy képzeljük el, mint egy számítgató kényurat, aki minden hibánkért és bűnünkért valamilyen konkrét betegséggel súlyt.

Különösen igaz ez arra az esetre, amikor a másik ember szenvedéseinek vagy testi nyomorúságának vagyunk tanúi, soha ne az okát akarjuk megfejteni a konkrét bűnt kutatva, s legtöbbször elhamarkodottan ítélkezve a másik ember élete fölött, hanem inkább lássuk meg a célját: „azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.”

Jézus nem magyarázza az okot, de elhárítja a kíváncsiskodó vádaskodást és megjelöli a helyes célt. Isten megengedte, hogy ez megtörténjék, hogy nyilvánvalóvá váljanak az Ő tettei. Sokan vádolják Istent ma is az életünkben történt bajokért, nyomorúságokért és állandóan azt kérdezgetik, vajon miért engedi meg az Isten, hogy ezek a tragédiák megtörténjenek, miért büntet, ki vétkezett? Ahogy egykor a tanítványok helytelen gondolkozását, úgy a mi gondolkozásunkat is igyekszik helyre tenni Jézus. Ne azt kérdezzük, hogy miért engedte meg az Isten, hogy ki vétkezett, hogy miért büntet, hanem kérdezzük inkább azt, hogy mi a célja mindezzel az Istennek. Mit akar elérni Isten a mi életünkben, mit akar elérni ebben a világban minket eszközül használva az ő irgalmas munkájában?

Jézus számára ezzel a beteg emberrel való találkozás alkalom volt arra, hogy szolgáljon, és ezzel valóban Isten dicsősége lett nyilvánvaló mindenki számára.

Vajon jellemez-e minket is ez a Jézusi lelkület? A másik ember nyomorúságát látva vajon mi könyörületességre indulunk-e, készek vagyunk-e szolgálni, vagy elfordulunk és ítélkező szívvel azt keressük, hogy mi az a bűn, ami miatt vele ez történt?

Jézus szerint nincs értelmetlen élet. Lehet, hogy valaki azért van a világon, hogy az emberi szereteten, segítségen, jóakaraton keresztül valóban felragyogjon rajta Isten dicsősége.

Isten kezében mi is lehetünk olyan eszközök, akik által Ő munkálkodik mások felé.

Ne azt kérdezzük tehát, hogy ki vétkezett, vagy, hogy büntet-e Isten minket betegséggel, hanem kérdezzük azt, hogy akar-e Isten meggyógyítani és helyre állítani minket testi és lelki egészségünkben, s mi engedjük-e, hogy ő munkálkodjon bennünk, vagy éppen használjon minket az ő munkájában? Ha így tesszük fel a kérdést, akkor foguk helyesen látni, meglátni életünk célját és értelmét, ami nem más, mint Isten dicsőségének szolgálata!

2.      Hogyan értelmezi Jézus a betegséget?

Jézus egyértelművé teszi, hogy minden ember életének megvan a célja és értelme. A vakon született, a mozgáskorlátozott, a testi vagy szellemi fogyatékos ember életének is célja és értelme van. A vakon született koldus életének is volt értelme. Jézuson kívül talán ezt addig senki nem vette észre. Az emberek semmire sem való teherként tekintettek rá, közömbösen mentek el mellette. A szülei számára is csak teher volt, ezért csináltak belőle koldust, hogy valami hasznát vegyék mégis.

Jézus azonban azt az embert látja benne, akin az Isten dicsősége fog felragyogni. És a történet folytatásából majd megtudjuk, hogy valóban ez a vak koldus lesz bizonysága az Isten hatalmának és felségének, aki a nép és a főtanács előtt is Krisztusról tesz bizonyságot. Ennek az embernek az élete a lehető legnagyobb értelmet nyeri el, amit egy emberi élet csak elnyerhet. Úgy is mondhatnánk, hogy azért volt minden nyomorúsága, vaksága és szegénysége, hogy annál hatalmasabban ragyogjon fel benne Isten dicsősége. Ez azt jelenti, hogy nincs értelmetlen élet, csak meg nem értett élet.

Jézus látása és a tanítványok látása alapjában tért el egymástól. A tanítványok az okokat keresték. Jézus ezzel szemben azt, hogy mi lehet Isten célja ezzel az emberrel, mert célja van az kétségtelen. Nem azt nézi, Jézus, hogy ki ez az ember, hanem azt, hogy kivé lehet az Isten kegyelme által. A szenvedés, a próbatétel eszköz lehet Isten kezében, amely által formál, amelyet felhasznál, és javunkra fordít. Mit akar Isten elvégezni a mi életünkben a szenvedés által? Ezzel a kérdéssel szembesít minket az Ige. A mi Istenünk nem személyválogató. Nem bánik másképpen a hívőkkel, mint a nem hívőkkel: ugyanazokat a nyomorúságokat engedi megtörténni a gyülekezetbe járók és nem járók életében is. Könnyű lenne úgy keresztyénnek lenni, hogy soha semmi baj nem érné a hívő embert. De a világ számára abban mérhető le a mi Jézushoz való tartozásunk őszintesége, ahogyan a próbatételeket elhordozzuk. Így lesz a minket ért próbatételből bizonyságtétel.

Ezért ne azt nézzük, hogy kik vagyunk most, hanem azt, amivé lehetünk az Isten kezében. Sok hívő ember bizonyságtételében elhangzik, hogy egy-egy nagy nyomorúság, betegség, próbatétel az életükben hogyan vált áldássá, hogy Isten megdicsőítette magát.

Az ApCsel 15,18-ban olvassuk ezt az Igét: „Tudja Isten az Ő cselekedeteit öröktől fogva.” Tudja Isten öröktől fogva, hogy mi van a múltban, mi van a jelenben, és mi van a jövőben. Ráadásul Ő mindezt egyszerre, egy időben látja, amit mi a véges elménkkel megérteni és felfogni nem tudunk. Isten tudja a szenvedések okát és célját, tudja mit, miért enged meg. Mi nem vagyunk Isten titkárai, hogy megmagyarázzuk azt, hogy mi miért történt. Néha egy-egy titokról fellebbenti a fátylat, s akkor mélyebben mögé látunk a dolgoknak. De a mi feladatunk nem a „miért” kérdésekre keresni a választ, hanem felismerni, hogy mi célja van vele az Istennek, és azon munkálkodni, hogy Isten dolgai nyilvánvalókká legyenek a mi életünkön és általunk.

Sokak számára ismert Müller György naplója. Hívő ember volt, akinek meghaltak a gyermekei, hogy miért, nincs rá válasz, de tudjuk, hogy gyermekei halála után ez az ember egy árvaházat alapított és sok gyermek életét mentette meg.

Isten szeretetében pont az a csodálatos, hogy az, ami rossz a számunkra, Ő jóra tudja fordítani. Jézus hozzálát a munkához és meggyógyítja a vakot. „Nekünk – amíg nappal van – annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem…” (Jn 9,4). A „nekünk” egybefoglalja Őt a tanítványokkal, sőt a Szentlélek munkájával. Nappal van mindaddig, amíg Isten bennünk és általunk munkálkodik.

Összefoglalva, elmondhatjuk, hogy nincs értelmetlen élet, mert Isten számára minden ember élete egyformán fontos és értékes. Az emberi élet célja és értelme azonban nem önmagában, vagy nem önmagától van, hanem az Istentől, vagyis abban nyeri meg minden emberi élet az értelmét, amit az Isten munkál ki benne, belőle, rajta. Ezért úgy kell tekintenünk életünk bármely alakulását, sorsfordulatát, hogy most ez azért van így és nem másként, hogy éppen ebben a helyzetben dicsőítessék meg az Isten általunk.

Nincs ma fontosabb tanítása az Úrnak az Ő népéhez, mint ez, hogy kegyes elmélkedések, haszontalan vitatkozások, szeretet nélküli ítélkezések helyett kezdjük el a jót cselekedni! Isten gyermekeinek nem az a feladata, hogy ítélkezzenek: ki a hibás, ki vétkezett, miért van ilyen állapotban az egyházunk, a népünk, az országunk, hanem az hogy munkálkodjanak, hogy Isten dolgaiból mindazt elvégezzék, ami rajtuk áll.

Testvéreim, nézzünk körül a munkahelyünkön, a családban, ott, ahol életünk nagy részét a világban leéljük, és keressük meg, melyek Istennek azok a dolgai, amelyeknek általunk lehet és kell nyilvánvalókká lenniük! Ámen.

Mészáros Zoltán, református lelkész (Bonyhád, 2012.02.05.)

___________________________________________________

Bódás János: Ki van jelölve a helyed

Azért van síró, hogy vigasztald,
és éhező, hogy teríts asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed.
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat leljen karod között.
Azért roskadnak más vállai,
hogy terhüket te segítsd hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják,
s mélység felett van csak magasság.
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,
azért van, hogy te megmutathasd:
mennyi szeretet van benned.

Megmutattad-e néha legalább?
Enyhült, s szépült-e tőled a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt?
Ott is, hol eddig minden tiszta volt?

Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Ki van jelölve a helyed,
ne nyugodj, míg meg nem leled.
Csak ott leszel az, aminek
rendeltettél. – Másként rideg,
céltalan lesz az életed.
Mag leszel, mely kőre esett,
elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, ami kárba veszett,
mit soh'se kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan,
cserép, amiben nincsen virág,
s nem veszi hasznod sem az ég,
sem a világ.