JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (7.)

Az élő víz

Olvasmány: Jn 4,1-26.

„Az asszony erre ezt mondta: Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg, és ne kelljen idejárnom meríteni.”Jn 4,15.

A János evangéliuma első három fejezetét elolvasva már láthattuk azt, hogy az evangélium írója a történeteket az „újdonság” témája köré csoportosítja. Ez az „újdonság” amit Jézus hozott: a messiási bor Kánából – bőséges és különleges; Isten megújított temploma; a víztől és lélektől való újjászületés. A negyedik fejezetben arra tesz kísérletet János evangélista, hogy úgy mutassa be Jézust, mint az Isten embereknek adott ajándékát, aki magát a friss vizű forráshoz, az élő vízhez hasonlítja.

Ez az igeszakasz az egyik legdrámaszerűbben szerkesztett rész az evangéliumban. Egy színdarabhoz hasonlóan különböző szereplők szólalnak meg és népesítik be a színpadot: az elbeszélő, Jézus, a samáriai asszony, a tanítványok, a város népe. Aztán a következő jelenetben, Jézusnak a samáriai asszonnyal folytatott párbeszédéhez, kiürül a színpad. A tanítványokkal való beszélgetés előtt pedig az asszony távozik el a színről. Az asszony korsója, amit otthagy a kútnál olyan, mint egy, színpadi jel, azt sugallja a közönségnek, hogy vissza fog még térni. Még drámai fokozás is van az asszony és a város népe hitre jutásában, a szereplők először csak egy zsidó rabbit látnak Jézusban, majd úgy kezdenek hinni benne, mint egy prófétában, végül Messiásnak vallják és a világ megváltójaként fogadják el.

1.      Bevezetés (A történelmi háttér)

Jézus elindul Júdeából észak felé, Galileába. Útközben áthalad Samárián és egy Sikár nevű városnál délben megpihen, a Jákob kútja mellett. Az előzőekben János evangélista már bemutatta Jézust Jeruzsálemben, Júdeában, és Galileában is, most pedig bemutatja a félpogánynak és megvetetnek tekintett Samáriában.

Azért, hogy jobban megértsük ennek a megindító történetnek a tartalmát, érdemes az események történelmi hátterét is megvizsgálni. A zsidók viszonya a samáriaiakhoz, akik északról Galileával, délről Judeával voltak határosak, hagyományosan rossz volt. Krisztus előtt 772 körül az asszír hadsereg megszállta Észak-Izraelt, a lakosság nagy részét deportálta, akik soha nem tértek vissza hazájukba, elhagyott földjükre pedig idegeneket telepítettek be. A betelepített lakosság összekeveredett a megmaradt izraeliekkel és a századok folyamán részben átvette Izrael vallását is. A nemzeti és vallási folytonosságot azonban nem lehetett megőrizni. Samáriában egy új nép és egy új vallás jött létre, amely azonban a réginek már csak a torzképe volt. A samáriaiak Mózes öt könyvét ugyan elfogadták, de a prófétai írásokat már nem, ráadásul különböző pogány bálványkultuszokat is átvettek és belekevertek a maguk vallásgyakorlatába. Így érthető, hogy később, a babiloni fogság után hazatérő júdeai zsidók miért tekintettek utálattal a samáriaiakra, mint afféle félpogány hódítókra. (2Kir 17,23-41.) A júdeai zsidók ugyanis rendkívül vigyáztak a faji tisztaságukra, és még a babiloni fogság ideje alatt is megőrizték faji és vallási tisztaságukat. A babiloni fogságból való hazatérés után pedig első dolguk volt, hogy újra felépítsék templomukat Jeruzsálemben. Ekkor a samáriaiak is felajánlották segítségüket, amelyet azonban a magukat tisztának tartó zsidók a leghatározottabban elutasítottak. Ez körülbelül Kr. e. 450-ben volt. Ettől kezdve egészen Jézus koráig ez az ellentét csak tovább nőtt és mélyült. Természetesen a samáriaiak is a gyűlöletre gyűlölettel válaszoltak. Egy ellentemplomot építettek maguknak a Garizim hegyén, a jeruzsálemi templom riválisaként. Ezt a templomot ugyan a Kr. e. 129-ben lerombolta egy támadó ellenséges hadsereg, de a samáriaiak továbbra is szent helynek tekintették a Garizim hegyét.

Az igazhitű zsidók ezért Samária földjét és a samáriai lakosokkal való érintkezést úgy kerülték, mint a leprásokat. Bár az út Galileából Samárián át sokkal rövidebb volt Jeruzsálembe, mégis inkább a Jordánon túli hosszabb utat választották, csak ne kelljen Samária tisztátalan földjére lépni.

Ezért jogosan lepődhetett meg az asszony, amikor Jézus egyszer csak szóba állt vele, és még vizet is kért tőle. Ez két szempontból is meglepő, sőt botránkoztató volt Jézus kortársai számára. Egyrészt Jézus szóba áll egy asszonnyal. Egy korabeli zsidó rabbi ezt soha meg nem tette volna. Másrészt Jézus beszélgetőpartnere nemcsak hogy a megvetett nemhez tartozik, de a lenézett fajhoz is. Ráadásul ez az asszony egy rosszhírű nő. Ez abból derül ki, hogy az asszony, bár a faluban is lehetett számtalan kút, ide messze gyalogol ki vízért, a déli órákban arra számítva, hogy senkivel sem fog összefutni. Kiderül, hogy öt férje volt, s akivel most együtt él az nem a férje. Jézus lebontja az elválasztó falakat zsidó és samáriai, magukat igaznak tartók és bűnösök között. Ő a bűnöst szereti, de nem a bűnét, ez kiderül a beszélgetésből, amikor leleplezi ennek az asszonynak minden titkát. Jézus szeretetével megtisztítja, új emberré teszi ezt az asszonyt.

A beszélgetés csúcspontja, amikor Jézus kijelenti önmagát és leleplezi messiástitkát: „Én vagyok az, aki veled beszélek”. A puszta szóra, a csodák nélküli bizonyságtételre hit támad Samáriában úgy, hogy a Jézusról szóló bizonyságtétel eszköze, az evangélium hirdetője egy asszony, egy kijelentést nyert nő volt. Samária népe bizonyságot tesz mellette: „mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője.” (Jn 4:42).

Ez a kitűnően szerkesztett fejezet két központi párbeszédre épül: az első Jézus és az asszony között, a második Jézus és a tanítványok között folyik. Ma ezt ez első párbeszédet, Jézus és a samáriai asszony párbeszédét fogjuk közelebbről megvizsgálni. Ez a párbeszéd két nagy témát vet fel: az élő víz és az igazi istentisztelet kérdését.

2.      Jákob kútja vagy az élő víz?

János evangélista pontosan megnevezi a helyet: Samária, Sikár nevű városa, annak a mezőnek szomszédsága, amelyet Jákob adott az ő fiának, Józsefnek. A Jákob kútja néhány percnyi távolságra van a József sírjától. Ez a kút tulajdonképpen egy 23m mély mesterségesen vájt víztározó, amelynek vizét egy forrás táplálta. A forrás egy festői szépségű helyen található, ahonnan nagyon szép kilátás nyílik a Garizim hegyére, amelyet a samáriaiak szent helynek tekintettek. Ide érkezik meg Jézus az utazástól elfáradva, éhesen és szomjasan körülbelül déltájban. A tanítványok elmennek a városba ennivalót szerezni, Jézus pedig ott marad a kútnál egyedül. Ekkor egy samáriai asszony jön a kúthoz vizet meríteni és Jézus megszólítja őt, és inni kér tőle. Az asszony válasza elutasító. A samáriai asszony indoka az, hogy Jézus zsidó, ezért közöttük olyan válaszfalak vannak, amelyeket nem lehet átlépni.

Abban az időben férfi és nő jogai és lehetőségei között hatalmas különbség volt. Egy zsidó rabbi nemcsak, hogy nem szólíthatott meg egy nőt, de még ránéznie sem volt szabad. A rabbik lesütött szemmel jártak az utcán, és inkább neki mentek a falnak, de nem néztek fel. Még nagyobb volt az ellentét zsidó és samáriai között, nem beszéltek és főleg nem kértek egymástól semmit. Jézus azonban azért jött, hogy lerombolja a gyűlölet válaszfalait, hogy szabadítást hozzon minden embernek, zsidónak, samáriainak, pogányoknak, férfiaknak és nőknek egyaránt.

Jézus ismét megszólítja az őt elutasító samária asszonyt, de már nem kér tőle. Isten ajándékáról, az élő vízről kezd el Jézus beszélni, amit azért akar ennek az asszonynak adni, hogy ne kelljen többé megszomjaznia. A helyzet és a párbeszéd menete megfordul, s lassan az asszony is megérti, nem Jézus az, aki itt szomjas, és vizet kér, hanem ő maga a szomjazó, és Jézus az, aki az élő vizet kínálja neki.

Jézus tehát magára mutat, mert benne ismerhető fel Isten szeretete, amely megtöri a bűn megkötöző bilincseit, lerombolja a gyűlölet elválasztó falait. Az ember Jézus által ismerheti meg Istent, mert benne Isten szeretete jött közel hozzánk, általa és benne lehetünk Isten ajándékának elfogadói. „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégítettnek.” (Mt 5:6).

Az előző fejezetben bemutatta János evangélista a vallásosság egyik példaképét Nikodémust, aki hívő farizeus, és „Izrael tanítója” becses címet viseli, meg van elégedve a maga életével és vallásosságával, de Jézus szerint mégis távol van az Isten országától és újonnan kell születnie. Nikodémus számára a legnagyobb akadály az volt, hogy ő nem volt „szomjas”, nem érezte bűnös voltát, ezért nem tudta elfogadni Isten szeretetét és kegyelmét.

A samária asszony pedig, „szomjas”. Ő a bűnös nő, akinek élete során nem sikerült a szerelemben az életszomjúságát eloltania, aki ezt szégyellve délben, a tűző napon megy vizet meríteni. Jézus szerint éppen ő van abban a helyzetben, hogy kérhet az Istentől, és részesülhet Isten ajándékában, mert Jézus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. Az asszony Jézus szavaiból megérti, hogy életében először, most sem a neme, sem a származása, sem kétes hírű múltja nem akadály, de nem is hátrány, sőt előny. Előnyben van az önmagukat jóknak tartókkal szemben, akik nem szomjaznak, akik elleplezik sikertelen életüket, meg nem talált boldogságukat, és ezért nem tudják elfogadni Isten ajándékát. A Jézussal való beszélgetés során lelepleződik bűnös élete, de így válik egyben szomjassá is, s ezt teszi őt alkalmassá Isten országára. Ez a mondat különösen hangzik, de igaz. A vámszedők és a parázna nők az Isten országában megelőzik az igazakat. Mert a belépés feltétele a kérés. Az asszony ezt értette meg, amikor így szól Jézushoz: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg, és ne kelljen idejárnom meríteni.” (Jn 4,15.). Jézusnak pedig elég ennyi, ez a kis kérés, hogy erre az asszonyra kiárassza a kegyelem gazdagságát.

Jézus itt egy olyan ígéretet adott ennek az asszonynak, amit előtte még senkinek nem mondott: „… de, aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrása lesz benne.” (Jn 4,14.). Jézus azt mondja magáról, hogy Ő élő vizet ad az embereknek. Mit jelent ez?

A zsidó vallásos gondolkodásban az élő víz Isten törvényét szimbolizálta. A keleti ember különbséget tett a ciszternában összegyűjtött víz és az élő, friss víz között. Az Istentől jött törvényt égi ajándéknak, élő víznek tekintették, hiszen senki sem volt a földön, csak Izrael, aki Isten szavát hallotta és tőle élő igéket kapott Mózesen keresztül. Jézus azonban itt nem a törvényről beszél, hanem önmagáról. Az élő víz az Ő személyében van jelen. Ő az élő víz.  Isten és az ember között egy olyan új kapcsolat jöhet létre, amelyről a törvény alapján még álmodni sem lehetett, amelynek boldogító és éltető ajándékait az ember soha nem sejthette.

De Jézus nemcsak élő vízről beszél, hanem egy örök életre buzgó forrásról is. Jézus tovább megy egy lépéssel és Isten ajándékának, a kegyelemnek arra a természetére utal, amely az embert legbensőbb világában birtokba veszi. A Lélek ugyanis az ember szomját nem kívülről oltja, hanem belülről. Új szív és új lélek, amit Isten ajándéka az emberben elvégez.  Vagyis Isten az Ő szeretetét az ember szívébe árasztja: ez az a forrás, amelyről Jézus szól. Ezért mondja, hogy soha meg nem szomjazik. A középkorban azok a várak voltak bevehetetlenek, ahol a forrás belül volt és nem kellett kimenni a várból vízért.  Így van az élettel is.  Ha nem kell más forráshoz menni, mert a forrás bennem van, akkor az életem és Istennel való közösségem rendben van, akkor legyőzhetetlen vagyok, akkor a halál sem győzhet felettem. Jézus személye a garancia arra, hogy akinek Ő életet és kegyelmet adott, az nem fog másra vágyni, mert többet és nagyobbat Isten ajándékánál sehol a világban nem lehet kapni.

Jézusnak ez az ígérete a Jelenések könyvében ismétlődik meg újra: „Én adok majd a szomjazónak az élet vízének forrásából ingyen.” (Jel 21:6). „Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” (Jel 22,17).

3.      Az igazi Istentisztelet.

A samáriai asszony a Jézussal való beszélgetése során megértette azt, hogy a Jákob kútjának vizét fölülmúlja az a víz, amelyet Jézus ad, mert az az „örök életre buzgó víz forrása" (Jn 4:14.). Az asszony megérezte és megértette Isten kegyelmét, amely most őt akarta megajándékozni, s kész volt ezt az ajándékot, az élő vizet, magát Jézust elfogadni.

Ezek után egy másik kérdés vetődik fel a samáriai asszonyban. Ha Jézus az élet vize és annak forrása is, akkor hogyan kell az Istent tisztelni és imádni? Hiszen a zsidók azt hirdetik, hogy az élet forrása a törvény és a törvény megtartása által lehet üdvözülni. Isten törvényét pedig a jeruzsálemi papság és a templom közvetíti a nép számára. A samáriaiak viszont azt mondják, hogy itt Samáriában, a Garizim hegyén van a jeruzsáleminél is ősibb istentiszteleti és kultuszi hely.

Jézus válaszában rámutat arra, hogy a zsidók és a samáriaiak is egy helyhez ragaszkodtak, amelynek nagy jelentőséget tulajdonítottak, de valójában a szívük távol van az Úrtól, így nem tekinthetők igaz imádóknak, mert „az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát.” (Jn 4,23.).

Milyen az igazi istentisztelet? Mit jelent Istent Lélekben és igazságban imádni? A vallásos ember számára az imádkozás kötelesség, és sokszor, bár nem vallja be, de teherré és nyűggé válik. Sokszor maga sem tudja, mit tesz, amikor imádkozik. Az ilyen ember számára az imádság csak külsőség, formaság, lélektelen és élettelen szokás, amit mégis megtesz, nehogy Isten megharagudjék rá és megbüntesse őt.  Isten tetszését azonban így nem lehet megszerezni. Vannak aztán olyan emberek is, akiknek az imádkozásban és az istentiszteletben az érzelmek fontosak. Az érzelmi ember megindul és könnyezik egy szép prédikáción, jó érzéssel tölti el a templom csendje, misztikuma, a szép orgonaszó, az igehallgatás. Nagy és mély érzések hatják át, és ilyenkor azt hiszi, hogy mindenre képes az Úrért. Az ilyen ember szeretne jót tenni, adni valamit Istennek. Ha azonban valami nehézségbe ütközik, akkor lelkesedése gyorsan lehanyatlik és a másik végletbe esve elkeseredik és vádaskodóvá válik.

Így nem lehet az Urat imádni mondja Jézus. Ő lélekben és igazságban való imádatról beszél, amikor az ember semmit sem akar elérni Istennél, hanem hálát ad neki azért a gazdagságért, amit Krisztus Jézusban megkapott. A lelki ember igazságban imádkozik, tudja, hogy Jézus Krisztusban van igazsága, szentsége és váltsága. Kérése is hálaadással történik. Nemcsak a szája, de élete is Istent dicsőíti, amint az Úr Jézus Krisztus is mondta a főpapi imájában: „Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem.” (Jn 17,4.). A lelki ember semmit sem tesz saját buzgóságából, hogy ezáltal legyen kedves Isten előtt, hanem odaszánja életét az Úrnak, hogy használja őt, úgy amint akarja, tegyen vele úgy, amint neki tetszik. Ilyen az, aki lélekben és igazságban imádja az Atyát, és „az Atya is ilyen imádókat keres magának.” (Jn 4,23.).

A samáriai asszony számára akkor, abban a déli órában, a Jákob kútjánál eljött az a pillanat, amikor döntenie kellett. Jézus először utal rá, hogy „eljön az óra, és az most van” (Jn 4,23.), majd egyértelműen kijelenti magát neki: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” (Jn 4:26.). Jézus ebben a kijelentésben teljesíti az asszony kívánságát, amellyel „élő vizet” kért tőle. Amikor Jézus igéjében önmagát ajándékozza oda, akkor ez az ajándék „örök életre buzgó víz forrása lesz benne”, hiszen Jézus igéje „örök élet beszéde.” (Jn 6,68.). Ámen.

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.10.16. Bonyhád)