JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (15.)

Az örök élet beszéde döntés elé állít

Olvasmány: Jn 6,60-71.

„Jézus ekkor megkérdezte a tizenkettőtől: Vajon ti is el akartok menni?  Simon Péter így felelt: Uram, kihez mennénk? Örök életnek beszéde van nálad. És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje.” Jn 6,67-69.

Jézus a kapernaumi zsinagógában elmondott beszéde végén az élet kenyeréről szóló tanítását összefoglalva jelezte a hallgatóság és a tanítványai számára, hogy neki szenvednie kell, sőt meg kell halnia, de éppen ez által adja magát az örök élet eledeleként a világ számára. Az emberek megdöbbennek, megzavarodnak Kapernaumban is, épp úgy, mint korábban a názáreti zsinagógában, Jézus első prédikációjának hallatán. Maguk a tanítványok is így vélekednek „Kemény beszéd ez: ki hallgathatja őt?” (Jn 6,60). Kálvin János így magyarázza ezt a mondatot, hogy valójában nem a beszéd volt kemény, hanem a szívük. A görög szövegben itt a „skléros” szó szerepel, ami egészen pontosan azt jelenti: nehéz elfogadni, elviselni. A tanítványok valóban kevesebbel is megelégedtek volna, mint amit Jézus mondott nekik. Mindaz, amiről nekik Jézus beszél, túl soknak tűnik a számukra. Jézus beszédeit szívesen hallgatták az emberek, mondanivalója intellektuálisan még elfogadható, de az életforma, amit megkíván, s amit személyes példájával mutat, az már úgy tűnik, minden emberi lehetőséget meghalad. Valaki így mondta ezt egyszer: Csodálom Jézust, egész lényével vonz engem, de félek a követésétől, mert sarkaiból mozdítaná ki az eddig megszokott életemet. Nos, ez az, ami annyi Jézussal rokonszenvező embert visszariaszt, hogy egészen tanítvánnyá váljék.

Ez az egyik legtragikusabb jelenet a János evangéliumában. Mert János evangélista elbeszélése szerint itt kezdődik a vég. Itt hallunk Jézus szenvedéséről és haláláról, a tanítványok elpártolásáról és Júdás árulásáról is. Éppen itt Kapernaumban, Jézus kedves városában, ahol annyi csodát tett, ahol annyi sokan lelkesedtek érte és szerették, itt következik be a döntő fordulat. Megsűrűsödik körülötte ellenségei gyűlölete, sőt meginognak a tanítványai is. Jézus pedig nem akarja olcsó módon megnyugtatni követőit, hogy „azért nem kell azt olyan komolyan venni, amit mondtam.” A Mester nyilvánvalóvá teszi a tanítványai számára, hogy dönteniük kell, hogy tényleg készek-e mindazt vállalni, ami az Ő követésével jár. János evangélista elbeszélése szerint a tanítványok háromféle módon reagáltak mesterük döntésre hívó szavára: a csendes elszakadással, árulással, hitvallással.

1.      A csendes elszakadás

Jézus az élet kenyeréről elmondott kemény beszéde után sem igyekezett finomítani szavain, sőt még világossá tette tanítványai számára, hogy dönteniük kell: „A lélek az, aki életre kelt, a test nem használ semmit: azok a beszédek, amelyeket én mondtam nektek: lélek és élet.” (Jn 6,63). Jézus újra megismétli, hogy nem úgy kell enni testét és inni vérét, mintha az testi valóság lenne. A Szentlélek által lesz életté Jézus a mi számunkra, mert a Szentlélek nélkül nem lehet Krisztust befogadni és követni. Ismét az úrvacsora kérdéséhez jutottunk el.  A reformáció korában az egyik legnagyobb vitakérés volt, hogyan van jelen Krisztus az úrvacsorában. A katolikus egyház azt tanította, hogy transz-szubsztanciáció történik, vagyis, amikor a pap felnyújtja az ostyát, akkor ott valóságos átalakulás történik, és az már nem ostya, hanem benne van Krisztus valóságos teste és vére. Ettől a gondolattól Luther sem tudott teljesen elszakadni és ő is azt tanította, hogy valamilyen formában: alatta, felette, vagy benne, de ott van Krisztus. Kálvin volt az, aki leginkább megértette Jézus szavainak igazi értelmét, amikor azt mondta, hogy a Szentlélek teremti meg bennünk a csodát, hogy Krisztus valóban belép az életünkbe és az örök életre táplál bennünket. Nem az anyag változik át tehát, hiszen „a test semmit sem használ”, hanem a Szentlélek hozza el lelkünkbe Krisztus váltságát, „a lélek az, aki életre kelt”. Az úrvacsorában, a látható igében tehát ugyanazt kínálja nekünk az Úr, mint a hirdetett igében, mert nála van az örök élet beszéde.

Ha Jézus igéje egyfelől botránkozást okozó „kemény beszéd”, másfelől Lélekkel tele, életet munkáló ige, akkor ez azt jelenti, hogy végső döntés elé állít. Ezt a döntést szemlélteti a következő szakasz: egyfelől kézzelfogható valóságként jelentkezik a „botránkozás” (beleesik a csapdába), másfelől pedig a hit (az életet adó Igébe kapaszkodik).

János evangélista lejegyzi, hogy e beszéd hallatán megváltozott az emberek Jézushoz való viszonyulása: „Ettől fogva tanítványai közül sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé.” (Jn 6,66). Sokan túl radikálisnak tartották Jézus tanítását. „Nem szabad így fejjel menni a falnak, ahogy ezt Jézus teszi” - ezért csendesen elmaradnak mellőle. Az emberek mindig szerették az arany középutat választani. Ez abból a gyakorlati magatartásból fakad, hogy az ember semmiért nem akar felelősséget vállalni. Ezért mindig talál valami ügyes megoldást, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Nos, Jézus valóban szembekerült kora vallási és politikai vezetőivel, s így érthető, hogy a szélesebb tanítványi körből, galileai és kapernaumi követői közül sokan elpártolnak tőle.

Jézus szavai szakadást eredményeznek követői körében. Sokan „kemény beszédnek” tartják Jézus szavait, mert a keresztet állítja a tanítványok szeme elé s ezzel a tanítványaitól is a legnagyobb mértékű önmegtagadást, lemondást és áldozatvállalást követeli, az emberi vágyat a földi boldogságra és a világi örömökre pedig megveti. Ezért érzik úgy a tanítványok közül, hogy Jézus beszédét nem lehet megtartani. Jézus a neki adatott isteni tudásánál fogva tudja, mi tölti el a tanítványok lelkét, ezért kérdi őket: „Ez megbotránkoztat titeket? Hátha majd meglátjátok az Emberfiát felmenni oda, ahol előzőleg volt?” (Jn 6,61-62). A „megbotránkozás” eredeti görög szava az állatok megfogására szánt csapdát vagy tőrt jelenti. A botránkozás tehát olyasmi, ami csapdává, tőrré válik a hit számára, ezért azt veszélyezteti és tanítványait megingatja a Krisztushoz való hűségben. A testileg gondolkodó ember Jézus kereszthalálában csak a dicstelen véget és az elbukást látja. Csak akinek megadatott a mennyei Atyától a hit ajándéka, az képes a Lélek által felismerni és megérteni a kereszt titkát, amiről Pál így ír: „Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Istennek ereje és az Isten bölcsessége.” (1Kor 1,23-24).

A Jézus körüli sokaság, amely nemrég még el akarta ragadni, hogy királlyá tegye, lassan oszladozni kezd. A tanítványok serege lassan leapad, és nem marad más csak a 12, de Jézus szavai szerint közülük is egy áruló.

2.      Az árulás

Az árulás egyet jelent a másik táborba való átállással. Ha már így áll a helyzet Jézussal, akkor siessünk tábort váltani és a többséghez, az erősebbekhez csatlakozni, mert az a „jövő útja és a fennmaradásé”. Júdás tulajdonképpen ennek a lelkületnek és magatartásnak a fő képviselője és reprezentánsa.  Júdás tettét 2000 év óta sokan és sokféleképpen boncolgatták és magyarázták, mind lélektani mind pedig teológiai szempontból. Ezek a magyarázatok azonban, akár felmenteni akarják akár elítélni Júdást, félrevezetőek és tévesek. Ezért nem magyarázkodik Júdással kapcsolatban János evangélista, hanem egyszerűen csak elmondja azt, ami történt. János evangélista, aki személyesen ismerte Júdást, csak évtizedekkel később, az evangélium lejegyzésekor érti meg Jézusnak a Péter hitvalláshoz fűzött megjegyzését: „Nem én választottalak-e ki titeket, a tizenkettőt? Egy közületek mégis ördög.  Júdás Iskáriótesre, Simon fiára mondta ezt, mert ez akarta őt elárulni, pedig egy volt a tizenkettő közül.” (Jn 6:70-71). János evangélista tudja jól, hogy egyikük sem jött magától Jézushoz, mert Jézus választotta ki őket tanítvánnyá. S mégis egy közülük odaadta magát az ördög szolgálatára. Megfejthetetlen és kifürkészhetetlen titok az, hogy valaki, akit Jézus maga választott ki tanítványául, az ördögnek adja oda magát szolgálatra. Az evangélium nem is ad választ erre a rejtélyre. De azt elmondja a számunkra, hogy ebben a tényben ugyanaz a titok jelentkezik, mint abban, hogy a hit Isten ajándéka, amelyet az ember nem hozhat létre magában saját elhatározásával, s mégis az ember a felelős azért a döntésért, mellyel Jézushoz megy, vagy pedig elutasítja őt. Júdásnak is felkínálta Jézus a hitnek az isteni ajándékát, mikor elhívta és tanítványául választotta. Amikor Péter a tanítványok nevében bizonyságot tesz és elkötelezi magukat Jézus mellett, akkor ezt Júdás nevében is teszi. János evangélista külön is megemlíti, hogy Jézus Júdásra célzott szavaival. Érdekes, hogy János evangélista itt Júdást Iskariótes, Simon fiának mondja. Ez a név valószínűleg Júdás apjára, Simonra vonatkozik. Az Iskárióti tehát olyan származási helyet jelöl, amely apára és fiúra egyaránt illik: Júda egyik városából, „Kariótból származó férfi” (isch-qerijot). Eszerint Júdás volt az egyetlen nem galileai származású ember az apostolok körében.

3.      A hitvallás és elköteleződés

Péter bizonyságtételét mind a négy evangélista feljegyezte, nyílván azért, mert mindnyájan nagyon fontosnak tartották. A vallomás nagy értéke, hogy nem a vakbuzgó rajongás mondatja ezt Péterrel, hiszen itt teljesen tisztában van a helyzettel. Péter teljes meggyőződéssel beszél, nemcsak a maga, hanem a tanítványtársai nevében is. Tulajdonképpen Péter bizonyságtétele válasz arra, hogy Jézus kinyitja előttük az „ajtót”, azaz lehetőséget ad nekik, hogy a tizenkettő is elhagyja Őt.

„Vajon ti is el akartok menni?” (Jn 6:67). Ebben a nyitott ajtóban Péter egész lényével Jézus felé fordulva válaszolja: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.” (Jn 6:68). Ez az egyszerű halászmester azt találta meg Jézusnál, amit az alkimisták hiába kerestek, az életelixírt. Amit sok bölcselő hiába kutatott, az örök élet titkát, azt találta meg Péter, mégpedig Jézus beszédében, az igében.

Péter helyesen döntött, amikor bizonyságot tesz Krisztusról és elkötelezi magát a teljes odaadásra és követésre. Mert kihez mehetett volna Péter?

– Az írástudókhoz? Akik ismerik ugyan az írásokat, de nem ismerik az élő Istent és ezért elutasítják az Igét is?

– A farizeusokhoz? Akik görcsös erőlködéssel igyekeznek megtartani a Tórát, a mózesi törvényeket és a Talmudot, a törvény magyarázatát, csak éppen sosem jutnak el vele a tökéletességre, ezért az nem képes üdvözíti őket?

– A szadduceusokhoz? Akik Heródes és Pilátus kegyeit keresik és egy jobb pozícióért, a meggazdagodás reményéért elárulják saját népüket is?

– Az esszénusokhoz? A Holt-tenger közelében barlangokban elbújó remetékhez, akik a világból való teljes kivonulástól és elzárkózástól remélik az üdvösséget?

– A zélótákhoz? Akik szabadságharcosoknak kiáltják ki magukat, de csak fanatikus és kegyetlen terroristák, akik azt várják a Messiástól, hogy vezetőjük legyen és Izraelt tegye a föld népei felett uralkodó világhatalommá?

A tanítványnak nincs hova mennie. Nem mintha a világ nem adna más lehetőségeket is, sőt olyat is, ami nemcsak csábítónak, hanem ésszerűnek is látszik, annak a helyzetnek az emberi kilátástalanságához és reménytelenségéhez képest, amelyben Jézus követői vannak. Azonban ezek a lehetőségek a tanítvány számára lehetetlenséggé vállnak. A Jézus mellett magát végleg elkötelező tanítvány számára ellehetetlenül minden világi megoldás, mivel egyedül Jézus rendelkezik az örök élet beszédével. Aki már egyszer kapott ebből az igéből – s így maga is életet nyert – az ismeri a különbséget az „igazi élet” és a között a látszat élet között, amit a világ és az emberi igyekezet teremt magának. Aki pedig egyszer életet nyert Krisztustól, az immár hiszi és felismeri, hogy kicsoda Krisztus.

Péter helyesen ismeri fel, hogy korának vallási mozgalmai és politikai pártjai közül egyik sem kínál igazi megoldást. Ha Jézust el kéne hagyniuk, akkor valóban nem lenne hova menniük, mert az „örök élet beszéde” csak Jézusnál található egyedül. Simon Péter meg is indokolja, hogy miért maradnak Jézus mellett: „És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje.” (Jn 6:69). Ugyanezzel a vallástétellel találkozunk a másik három evangéliumban is, valószínűleg ezért történhetett meg, hogy a János evangéliumának késői kézirataiba a Máté evangéliumában használt szövegváltozat került át: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” A korai János evangéliuma kéziratok azonban az „Istennek Szentje” kifejezést használják, ami eredetibb és sajátosan jánosi megfogalmazás. A „te vagy az Istennek Szentje” kifejezéssel Péter ugyanis nemcsak messiásnak mondja Jézust, hanem azt is kifejezi, hogy Jézusban teljesedett be a messiás küldetésére vonatkozó isteni ígéret. Többet mond tehát a János evangélista által leírt szövegváltozat, mert nemcsak Jézus messiási címét fejezi ki, hanem Istenhez való viszonyát és ezzel együtt személyének titkát is. „Szent” az, ami, ill. aki túl van a földi és emberi lét határain, s ezért Isten világába tartozik, vagyis egyenlő Istennel. Jézus, mint „a Szent" – az Úrhoz, „Izrael Szentjéhez" hasonlóan - minden profán valóságtól különbözik. Ennek ellenére eljön ebbe a szentséget nélkülöző világba, hogy „odaszentelje” önmagát értünk. Így „az Isten Szentje” kifejezés valószínűleg azt jelzi, "aki áldozatul szenteli életét a világért

Az egyháztörténet feljegyzi Polykarpusz vértanú esetét.  Polykarposz Smyrna városának püspöke volt. A keresztényüldözések idején történt, hogy az akkor már agg, 86 éves Polykarpuszt is letartóztatták a római hatóságok és arra akarták kényszeríteni, hogy tagadja meg hitét és Jézus Krisztust. De Polykarpusz azt válaszolta: „86 éves koromig szolgáltam Jézus Krisztust és Ő szeretett engem, sosem csalódtam benne. Megölhettek, de én akkor is hozzá megyek, kihez is mehetnék máshoz?”

Aki megismerte Jézus Krisztust, aki halotta az ő szavát, az Örök élet beszédét, annak döntenie kell. Ahol Jézus jelen van, ott megoszlás támad az emberek között. Kereszttűzbe kerül személye és üzenete, amit hozott. Kezdettől fogva így van, ez a természetes. Kérdéseket vet fel, hiszen személye valami olyan titkot hordoz, amely az embert döntés elé állítja. Ő nem olyan személy, akivel szemben az ember közömbös maradhat. Így, vagy úgy, de mindenkinek választania kell, hogy viszonyul hozzá. Van, aki a csendes elmaradás útját választja, előbb elmarad a gyülekezet közösségéből, aztán elmarad a mindennapi bibliaolvasás és az imádság is, és így kerül egyre messzebb magától Jézustól. Közben, pedig meg is magyarázza magának, hogy nem kell olyan komolyan venni mindent, amit a Biblia mond. Aztán van olyan is, aki pedig árulóvá lesz, átáll a másik oldalra, ahol több hasznot, jobb előrejutást remél. De mindig vannak olyanok, akik megmaradnak, akik kitartanak, s ha kell életüket is adják Krisztusért, mert benne felismerték az „Istennek Szentjét” és nála megtalálták az „örök élet beszédét.” Ámen.

Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.12.11. Bonyhád)