JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (13.)

Epifánia a tengeren

Olvasmány: Jn 6,16-21.

„… de Jézus megszólalt: Én vagyok, ne féljetek! Ekkor fel akarták venni a hajóra, de a hajó egyszeriben odaért a partra, ahová tartottak.” Jn 6,20-21.

Folytatólagosan olvasva a János evangéliumát, felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miképpen kapcsolódik ez a történet ide. Az egész 6. fejezet a „Jézus az élet kenyere” témához fűződik. Az előző vasárnap elolvastuk a fejezet első felét, ahol János evangélista leírja az ötezer ember megvendégelésének történetét, ehhez kapcsolódik Jézusnak egy hosszabb beszéde, de a kettő közé ékelve ott van Jézus vízen járásának története. János evangélista mindig valami újat és sajátosat mond el, olyat, amit a többiek nem írtak meg. Az ötezer ember megvendégelésének történetét azonban olyan fontosnak tartja János evangélista, hogy ő is leírja, sőt kiegészíti Jézusnak a csodához fűzött beszédével. Máté és Márk evangélista leírásában az ötezer ember megvendégelését közvetlenül követi Jézus tengeren járásának története. Így János evangélista sem szakítja el a tengeren járás történetét az ötezer ember megvendégelésétől, hanem beépíti azt az egész fejezet mondanivalójába. Olyan értelemben is, hogy az ötezer ember megvendégelése azzal fejeződik be, hogy Jézust királlyá akarják tenni, de Ő félrevonul a hegyre egyedül, imádkozni. Így kapcsolódik a megvendégelés története a tengeren járás történetéhez. Jézust királlyá akarják tenni, hiszen ha az ő kezében van a megoldás az élet legfontosabb kérdésére, akkor ő a király, akkor ő kell nekünk. A tömegnek mindig kenyér-király kell, aki kiszolgálja. De Jézus nem ezért jött. Jézus abban a pillanatban félrevonul, amikor érzi, hogy félreértették azt, amit Ő a kenyércsodában adott. Ő nem akar kenyér-király lenni. Az Ő célja az, hogy megmutassa: itt van ezen a földön Isten csodálatos jelenléte. Jézus jeleket akar mutatni arról, hogy több az élet, mint amit az ember remélt vagy gondolt. Van értelme és célja az ember életének. Jézus válasza a kísértő szavára a pusztában és itt az őt kísértő tömeg számára is ez: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.” (Mt 3,4.) Jézus nem enged a sátán kísértésének sem a tömeg kívánságának, Ő mindvégig az Atya engedelmes gyermeke marad. Ezért megy fel itt is a hegyre, hogy imádkozzon, hogy az Atyával való beszélgetésből merítsen erőt.

Jézus számára fontos volt az imádáság.  S most valóban van mit megbeszélnie az Atyával. Mert nem könnyű dolog a népszerűség ellen küzdeni. És Jézus az ötezer ember megvendégelése után eljutott népszerűsége csúcsára. Következésképpen kísértés alatt áll. Hiszen a pusztai megkísértés történetében azt olvastuk, hogy a kísértő csak „egy időre” távozott el tőle (Lk 4,13.). Nagy figyelmeztetés ez a jézusi magatartás mindnyájunk számára, hogy a kísértések idején csöndre és az Atyával való egyedüllétre van szükség, hogy imádságban tisztázódjanak a dolgok.

1.      Epifánia a tengeren

Miután Jézus látta azt, hogy az őt királlyá tenni szándékozó sokaság félreértette őt, más módot keres arra, hogy kijelentse magát. A vízen járás története így kapcsolódik az ötezer ember megvendégelése történetéhez. Jézusnak szüksége volt arra, hogy más oldalról is megmutassa a maga dicsőségét. János evangélista leírásában rövidebb és tömörebb az elbeszélés, mint Máté vagy Márk evangélista elbeszélésében. Kimarad belőle az a jelent, amikor Péter megpróbál Jézushoz menni a vízen. János evangélista Jézusnak az isteni dicsőségét és hatalmát akarta kiemelni, ezért nem foglalkozik a részletekkel. Jézus lényének természetfelettiségét, kibeszélhetetlen hatalmát akarja hangsúlyozni, ahol hozzá fordulnak, ahol befogadják őt, ott van maga a célba érkezés.

A csodát kereső, messiási remények lázában égő sokaságtól Jézus visszavonul, de isteni hatalmának csodás segítségével közeledik tanítványaihoz megmutatva nekik, hogy a természet erői felett is uralkodik, és azok engedelmeskednek neki.

A Máté és Márk evangéliumából tudjuk, hogy Jézus nem meglepetésszerűen hagyta magára a tanítványait, hanem előre küldte őket azzal, hogy majd később találkozni fognak. Sőt Máté egyenesen azt mondja, hogy Jézusnak úgy kellett rábeszélnie erre a hajóútra a tanítványait: „Jézus ezután nyomban kényszerítette tanítványait, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át előtte a túlsó partra, amíg ő elbocsátja a sokaságot.” (Mt 14,22.). Jézus tehát miután elküldte tanítványait és elbocsátotta a sokaságot, azután ment fel a hegyre imádkozni. Mivel tudjuk, hogy ez az esemény a páska ünnepe előtt történt, ilyenkor mindig telihold ragyogott az égen, s a tó olyan lehetett, mint egy tündöklő tükör, a bibliamagyarázók szerint tehát valószínűnek látszik, hogy Jézus a hegyről szemmel kísérhette a tavon evező tanítványait. A hegy tetejéről pedig azt is láthatta, ami az ilyen szárazföldi tavakon gyakran megtörténik, hogy egyik percről a másikra nagy vihar támad, mint ahogy János evangélista is így tudósít: „a tenger pedig háborgott, mert nagy szél fújt.” (Jn 6,18.). A tanítványok ekkor már mintegy 25-30 futamnyira voltak a kiindulási ponttól, ami 4-5km távolságot jelent, vagyis már túl voltak a tó közepén, közelebb a másik parthoz. A tanítványok jóllehet gyakorlott halászmesterek voltak, mégis félelem és szorongás között küzdenek a hullámokkal. Ekkor történik az a csoda, amit János evangélista a szemtanú hiteleségével mond el: „… meglátták, hogy Jézus a tengeren jár, és közeledik a hajóhoz. Megrémültek.” (Jn 6,19.).  Máté evangélista hozzáteszi: „Amikor a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrettentek, és azt mondták, hogy kísértet, és ijedtükben felkiáltottak.” (Mt 14,26.). Ekkor Jézus rászól a megrendült és megrémült tanítványaira: „Én vagyok, ne féljetek!” (Jn 6,20.).

Ebben a mondatban van a csoda kulcsa, mert itt Jézus nemcsak annyit mond, hogy azért ne féljetek, mert én Jézus vagyok, a Mesteretek, aki megszólítlak bennetek és nem egy kíséretet, hanem ebben a jézusi mondatban a hangsúly a „vagyok” szón van. Jézus anyanyelvén ez így hangzott: „ani hu”, ez pedig a zsidók számára az Isten jelenlétét fejezte ki. Amikor Isten megjelent Mózesnek az égő csipkebokorban, és Mózes az Isten nevét szerette volna tudni, akkor így jelentette ki magát: „Isten ezt felelte Mózesnek: vagyok, aki vagyok. Majd azt mondta: Így szól Izrael fiaihoz: A Vagyok küldött engem hozzátok.” (1Móz 3,14.).

Jézus mintegy bíztatásképpen így szólt tanítványaihoz, jelen van az Isten (én Ő vagyok), mert ezt jelenti ez a szó „ani hu”. Én az vagyok, aki a létet alkottam, aki teremtettem a tengert, akinek hatalmam van a Mindenség felett. Ezért ne féljetek, mert ha Isten jelen van, akkor nincs lehetetlen, akkor van magyarázat a tengeren járásra. És ha itt Jézusban valóban az Isten van jelen, akkor nem kell magyarázatot keresni a megmagyarázhatatlanra, ahogy egyes bibliamagyarázók teszik, amikor Jézus vízen járásának csodáját emberi magyarázatokkal akarják elfogadhatóvá tenni. Vannak olyan nagyszerű titkok, ahol csak egyet tehetünk, azt, amit Mózes tett, amikor az égő csipkebokorban megszólalt a „vagyok, aki vagyok”, áhítattal levesszük saruinkat és eltakarjuk arcunkat, ma talán így mondhatnánk: alázattal elcsendesedünk és várjuk, hogy a csendben felcsendüljön az Isten hangja.

János evangélista egy különös mondattal zárja le a történetet: „Ekkor fel akarták venni a hajóra, de a hajó egyszeriben odaért a partra, ahová tartottak.” (Jn 6,21.). Érdekes, hogy nem derül ki, hogy a tanítványok tényleg bevették-e Jézust a hajóba, mert már ott is voltak a túlsó parton. Az egyházatya Origenés azt mondja, hogy a tanítványok partra jutása „isteni hatalommal” történt. A tanítványoknak fel kell ismerniük, hogyha Jézusban az Isten van jelen, akkor Ő valóban mindenütt ott van, mert Ő mindenható és mindenütt jelen levő.

2.      Mit üzen a mi számunkra ez a történet?

Jézus vízen járásának története a negyedik evangéliumnak az egyik legmisztikusabb története. Olyan hatást tett János evangélistára, hogy 70 év után is pontosan emlékszik mindenre, s amikor az evangéliumot lejegyzi, nem tudja kihagyni ezt a történetet, mert úgy érzi e nélkül nem volna teljes az evangélium. János evangélista evangéliuma végén összefoglalja munkájának célját: „Sok más jelt is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Jn 20:30-31.). Minden bizonnyal azért írta le Jézus vízen járásának történetét János evangélista, mert úgy gondolta, hogy a későbbi nemzedékek is üzenetet fognak kihallani belőle.

a.)   A tanítványsággal együtt járnak a próbatételek.

Jézus sehol nem ígérte, hogy a tanítványság afféle ünnepi csónakázás a tükörsima tavon. A tanítványoknak sokszor és sokféleképpen viharokkal kell megküzdeniük, mégpedig – látszólag – magukra hagyva. Mi sokszor azt szeretnénk, hogyha a tanítványság, a Jézushoz tartozás valamiféle életbiztosítás lenne. Azt reméljük, hogy azzal, aki vallásos életet él, aki Jézusban hisz, azzal nem történik semmi baj, annak mindig jól megy a dolga, hiszen ennyit csak megérdemel az Istentől. Nos, ez az, amit ez a történet elsősorban elárul, hogy ilyen ígéretünk nincs. Nem vagyunk Isten kivételezettjei. Sőt, gyakran azt kell látnunk, hogy nekünk több próba és szenvedés jut, mint másnak, több viharon kell átküzdenünk magunkat, hiszen pontosan ez az Isten iskolája az övéi számára.

b.)   Jézus ismeri a tanítványainak a helyzetét.

Fontos üzenete a történetnek, hogy Jézus akkor is tud rólunk, ha mi nem tudunk Róla. A gyerekeknek így szoktuk magyarázni: Isten akkor is lát minket, ha mi nem látjuk Őt. Neki rajtunk van a szeme, akkor is, ha mi levesszük a szemünket Róla. Csodálatosan látjuk ennek igazságát ebben a történetben, amikor a tanítványok lenn a tavon a viharral küzdenek, Jézus fenn a hegyen imádkozik, és szemével, s még inkább lelkével látja és követi őket. Sosem vagyunk az Isten háta mögött, semmi sem történhet az életünkben, amiről Ő ne tudna, s amiben ő ne lenne velünk.

c.)   Jézus sohasem hagyja magára tanítványait.

Ő akkor is közel van hozzánk, ha mi még ezt nem vesszük észre. Amikor úgy el vagyunk foglalva sok minden mással, hogy észre sem vesszük jelenlétét, ő akkor is velünk van. Ha ő nem segítene, már rég elvesztünk volna. Miközben mi még az „evezéssel” vagyunk elfoglalva, saját dolgainkkal, bajainkkal, erőfeszítéseinkkel, egyszer csak fölnézünk és Ő már ott van előttünk, ott van velünk.

d.)   Jézus nem úgy segít rajtunk, ahogy mi szeretnénk.

Nem meglepő, hogy amikor Jézus a tengeren járva közeledett tanítványaihoz, azok bizony megrémültek tőle. Előfordul, hogy Jézus nem úgy közeledik felénk, ahogy esetleg azt, mi elvárnánk. Más szóval nem úgy segít rajtunk, ahogy mi azt szeretnénk. Van, akin úgy segített az Isten, hogy a háborúban hadifogságba esett, de ott a fogolytáborban találkozott egy hívő emberrel, aki beszélt neki Jézusról és megtért. Élete legnehezebb hónapjaiban tapasztalta meg leginkább az Isten közelségét. Mindnyájan tudnánk a magunk életéből is egy-egy olyan epizódot mondani, amely talán nagyon nehéz volt és félelmetes, de mégis éreztük benne Isten jelenlétét.

e.)   Ha valaki befogadja Jézust, az máris célba ért.

Végül van még egy különös és titokzatos üzenete ennek a történetnek, ami arról szól, hogy ha készek vagyunk bevenni Jézust életünk hajójába, mint ahogy a tanítványok készen voltak erre, máris ott vagyunk, ahová menni akartunk, s tegyük hozzá azt is, ahová Nélküle aligha érkezhetnénk meg.

Hadd idézzek Gyökössy Endrétől két „mai példázatot” annak szemléltetésére, hogy mit jelent az, amikor valaki beveszi élete hajóba Jézust és egyszerre csak célba ér.

Volt egy édesapa, aki vasfegyelemmel nevelte gyermekeit és azt várta, hogy a családban mindenki tisztelje és szeresse. A legszigorúbb fegyelmi eszközökkel igyekezett kikényszeríteni a tiszteletet, de csak féltek tőle, szeretni nem tudták. Ekkor ez az ember elment egy csendes hétre, ahol hitre jutott és befogadta Jézust a szívébe. Egy új édesapát és egy új férjet kapott vissza a család, amikor hazatért. Megszűnt zsebdiktátor lenni, szelíd és csöndes lett, és egyszerre ott volt, ahová el szeretett volna jutni, szeretni és tisztelni kezdte családja.

 A másik történet pedig két társbérlőről szól, akik éveken keresztül ki akarták utálni egymást a lakásból. Mindent elkövettek, hogy megkeserítsék egymás életét. Aztán az egyikük karácsony előtt súlyosan megbetegedett. A másik pedig egy hívő barátnője tanácsára, amelyet nem könnyen fogadott meg, befőttet vitt a beteg társbérlője számára karácsony estéjén. Aztán ott maradt egész este, együtt töltötték a karácsonyt, csöndesen, beszélgetve, és egyszerre ott volt mind a kettő, ahová menni akartak, mindkettő megszabadult az ellenségétől, s mindketten kaptak a másikban egy jó barátnőt.

Amikor Jézus kijelenti magát, feltárja előttünk lényét, a túlsó partot már el is értük. Jézusban már az örök élet a földön a miénk lett. Ha Jézust készek vagyunk bevenni életünk hajójába, ha megnyitjuk előtte a szívünket és az életünket, akkor Jézussal már célhoz ért. Ámen.

Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.11.27. Bonyhád)