JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (28.)

Kicsoda nekünk Jézus?

Olvasmány: Jn 9:35-41.

„Jézus így felelt neki: Látod őt, és aki veled beszél, ő az. Erre az ember így szólt: Hiszek Uram. És leborulva imádta őt.” Jn 9:37-38.

A vakon született meggyógyítása és az ehhez kapcsolódó hosszú kihallgatás és párbeszéd leírása azzal zárult, hogy a nagytanács döntése értelmében kizárják a zsinagógai közösségből az immár meggyógyult embert, mivel gyógyítóját, vagyis Jézust, Istentől való küldöttnek és prófétának vallja.

Ennek a hosszú történetnek a leírását azzal fejezi be János evangélista, hogy Jézus ekkor sem felejtkezik meg erről az emberről, hanem megkeresi őt. Az egész történet azzal kezdődött, hogy Jézus elhagyta a templomot, mert ott elutasították őt és meg akarták kövezni a zsidók, s akkor találkozott a vakon született koldussal, akit meg is gyógyított. A történet végén pedig arról hallunk, hogy a templomot „elhagyó” felkeresi a templomból „kitaszítottat”. Gyökössy Endre így fogalmaz: A „Nagy magányos” felkeresi a magára hagyottat.

A mai igaszakaszunkban tehát a történetnek a záró jelenetét láthatjuk. Itt ismét Jézus veszi kezébe az események irányítását. Megkeresi a kitaszítottat és igéjével most már Ő maga formálja és teszi véglegessé azt a döntést, mely tulajdonképpen ott rejlett a nagytanács előtt tett vallomásában is. Jézus először egy különösnek látszó kérdéssel szólítja meg ezt az embert: „Hiszel te az Emberfiában?” (Jn 9:35). A kérdésében Jézus tulajdonképpen már a választ is elrejti, az Emberfiát állítja a vakon született elé, ezzel a kifejezéssel határozott irányt mutatva a dánieli próféciák messiási reményeinek beteljesedésére. A jelenet a samáriai asszony történetére emlékeztet, ahol hasonló módon leplezte le Jézus a maga isteni dicsőségét: „Az asszony így felelt: Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent. Jézus ezt mondta neki: Én vagyok az, aki veled beszélek.” (Jn 4:25-26). Most ennek a vakon született embernek mondja ugyanezt Jézus: „Látod őt, és aki veled beszél, ő az.” (Jn 9,37). Az ember pedig, akit az előbb taszítottak ki a zsinagógai közösségből, hittel borul térdre Jézus előtt és imádja őt, s így lesz ő is Jézus követőjévé és talál rá az új közösségére.

Itt teljes egészében szemlélhetjük azt, amiért talán ez az egész történet leíródott, vagyis azt, ahogyan formálódott és növekedett ennek az embernek a hite. Először csak „egy embernek” látja Jézust, aztán már prófétának vallja, majd istentől való küldöttnek, végül pedig az Emberfiának, vagyis Messiásnak, aki előtt le kell borulni, és akit imádni kell. Itt már nem a testi látása gyógyulásáról szól a történet, hanem a belső, a lelki szemek megnyílásáról. Testi látását úgy kapta vissza, hogy a Siloám tavában kellett megmosnia a szemét. János evangélista nem véletlenül írja oda ezt a látszólag jelentéktelennek tűnő apró megjegyzést: „Siloám tavában, ami azt jelenti küldött.” (Jn 9,7). Csak a történet végén derül ki, hogy többről van itt szó a testi gyógyulásnál, hiszen itt magával az Isten nagy „Küldöttjével” találkozik ez az ember, hogy ne csak testi szemei mosódjanak meg, de lelki látása is tisztulhasson.

Ez a történet, akár akarjuk, akár nem, a mi számunkra is kérlelhetetlenül fölveti azt a kérdést, hogy ki Jézus a mi számunkra? Kinek látjuk mi Őt?

„Hiszel te az Emberfiában?” Ez a kérdés ma is két csoportra osztja az embereket, azokra, akik hisznek benne és azokra, akik nem, vagy, ahogy itt a történet utolsó néhány mondatában Jézus elmondja: látókra és vakokra. A kérdés csak az, hogy mi személy szerint hová tartozunk, a látók vagy a vakok közé?

1.      Akik azt gondolják, hogy látnak.

Jézus minden cselekedete igehirdetés is egyben. A 8. fejezet hosszú vitabeszédében már elhangzik Jézus kijelentése: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár a sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8:12). Majd ezt követi ez a 9. fejezet, amely tulajdonképpen annak az egy alapigének a kifejtése, hogy Ő a világ világossága. Itt a történet legelején, a vakon született testi látásának visszaadása előtt is elhangzik ez a kijelentés Jézus szájából: „Amíg a világban vagyok, a világ világossága vagyok.” (Jn 9,5), majd pedig a történet végén, a lelki látása megnyitása után más formában, de újra megismétli: „Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, akik pedig látnak, vakká legyenek.” (Jn 9,39). Ez ugyanaz a gondolat, ami az agg Simeon áldásában is megfogalmazódik: „Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izraelben, és jelül, melynek ellene mondanak … hogy nyilvánvalóvá legyenek sok szív gondolatai.” (Lk 2:34-35). Krisztusnak a világban van egy ilyen megkülönböztető, felfedő, szétválasztó szerepe. Ez a megkülönböztetés egy negatív és egy pozitív történés összetétele.  A negatív történés az, hogy Jézust nem látják meg, nem fogadják be, másnak látják, mint Aki, s azok, akik így tesznek, e látásuk által távolodnak Krisztustól, megkeményednek, és örökre elvesznek. Akik pedig Jézusban meglátják az Élet fejedelmét, meghallják az ő hívó szavát és e szóra igent mondanak – ez a pozitív történés – a Jézus ismeretében egyre növekednek, a halálból átmennek az életre és örökre megtartatnak. Ezt jelenti az, hogy a testi látók vakokká lesznek a vakok pedig látókká. A farizeusok mindjárt meg is kérdik: „Talán mi is vakok vagyunk?” (Jn 9:40).

Erre Jézus egy döbbenetes paradoxonnal felel, amivel egyben az egész történetnek a summáját is összefoglalja: „Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok: látunk, megmarad a bűnötök.” (Jn 9,41). Vagyis, ha bevallanátok, hogy vakok vagytok, meg volnátok mentve, de mivel azzal dicsekedtek, hogy csak ti láttok tisztán és senki más, ezért vakságotok bűnné lesz. Ez éppen a krisztusi paradoxon: az elsők utolsók, az utolsók elsők, a szegények gazdagok, a gazdagok szegények, az éhezők jóllakottak, a jóllakottak éhen halók, a látók vakok és vakok látók.

Jaj, azoknak, akik úgy élik le az életüket, hogy mindent megláttak és mindent megismertek ebből a világból, csak Krisztust nem. Jaj, azoknak, akik eltelnek önmagukkal és a világgal, s nincs hely a szívükben Jézus számára. Jaj, azoknak, akik bejárják a világot, leélik az életüket, s nem látják meg a legnagyobbat, azt, Aki célt és értelmet ad az életnek és mindennek a világban. Lehetnek tudósok, de nem ismerik az egyetlen igazságot, lehetnek nagy művészek, a szépség ismerői, de nem látták meg a legnagyobb szépséget: Isten dicsőségének ragyogását Jézus arcán.

Ez a jézusi paradoxon mindig és minden körülmények között igaz marad. Csak azon tud segíteni, aki segítségre szorulónak érzi magát. Csak annak bocsátja meg a bűneit, aki felismeri azokat és a bűnöket bűnnek nevezi. De aki azt hiszi magáról, hogy neki nincs szüksége Jézusra, gyógyulásra, azon nem lehet segíteni. És ezt az ítéletet nem Jézus mondja ki az ember felett, hanem ő önmagáról, Jézus legfeljebb csak megállapítja a tényállást.

2.      Akik megismerték a világ világosságát

Miután láttuk kik azok, akiket Jézus vakoknak nevez, most nézzük meg azt, hogy kik azok, akikről viszont az mondja, hogy látók. A történetben nagyon hangsúlyos az, hogy ezt a vakon született embert Jézus szólítja meg. Így van ez a történet elején is, amikor először testi látását adja vissza, majd a történet végén is, amikor lelki látásra vezeti el. Jézus keresi meg őt, és kérdezi tőle: „Hiszel te az Emberfiában?” (Jn 9:36).

Sok fontos kérdés van az életünkben. S a kérdésekre adott válasz megszabja az egész életünket. Például, amikor valakitől megkérdezed, hogy akar-e a feleséged lenni, ezzel a lépéssel a földi életedet megszabtad és meghatároztad. De a Jézus által feltett kérdésre adott válaszunk, az örök sorsunk felöl való döntést jelenti.

Jézus nem azt kérdezi ettől a vakon születettől, hogy hisz-e a prófétákban. Amikor Pált kihallgatják Festus helytartó előtt, ott van Agrippa is, akinek ezt mondja Pál: „Hiszel-e Agrippa király a prófétákban? Tudom, hogy hiszel.” (ApCsel 26:27). De semmire sem volt elég Agrippának ez a prófétákban való hite. Világos az ige tanítása: „És nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, mely által üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4:12).

Ez a vakon született ember minden vállalt Jézusért, aki meggyógyította őt. Vállalta a kiközösítést is, azt, hogy kizárják a zsinagógából. Szeme világát már visszakapta, de még nincs lelki látása, nincs üdvössége. S itt jutunk el ahhoz a ponthoz, ahhoz a titokhoz, ahol eldől valakinek a sorsa. Isten szívének legmélyebb titkát tárja fel előttünk ez az ige, azt ahol eldől minden ember üdvössége vagy kárhozata. Mert nem azt kérdezi Jézus, hogy mennyi bűnöd van? Nem azt, hogy mit cselekedtél, nem azt, hogy elhiszed-e, amit az igehirdetésben hallottál, hanem azt kérdezi: „Hiszel te az Emberfiában?” (Jn 9:36).

Mert ez a központi kérdés, ez az, ami két részre osztja a világot, Isten gyermekeire és a világ gyermekire, vakokra és látókra.

A vakon született – megfigyelhettük a történet egész menetében – mindig nagyon őszintén felel, csak azt mondja, amit tudott, amiről meggyőződött. Most is ezt teszi: „Ki, az Uram, hogy higgyek benne?” (Jn 9:36). Ott van benne a vágy, szeretne hinni, szeretne látó lenni, megismeri a világ világosságát, megismerni az igazságot, de nem hazudik, nem mondja magát látónak, bevallja vakságát és tudatlanságát, s engedi, hogy Jézus vezesse el az igazi látásra és ismeretre. Jézus pedig nem hagyja bizonytalanságban ezt az embert, teljesen világos választ ad, a kereső és vágyakozó lélek előtt leleplezi magát: „Látod őt, és aki veled beszél, ő az.” Jn 9:37.

A vakon született ember tulajdonképpen itt látja először Jézust. A történet elején is találkozott ugyan vele, de akkor még vak volt. Amikor pedig meggyógyultan visszajött a Siloám tavától, akkor Jézus már nem volt ott. Ez az ember itt látja meg megnyílt szemeivel Jézust. Itt teszi fel kérdését Jézusnak és kapja a kijelentés csodáját.

Van egy nagyon szép dicséretünk a halleluja énekeskönyvben: „Ki kétkedőn boncolja Őt, annak választ nem ád, de a hívő előtt az Úr megfejti Önmagát.”

Nem az a csoda ebben a történetben, hogy megnyitotta a vaknak a testi szemeit, hanem az a csoda, hogy ez a vak láthatta és halhatta Őt, a világ világosságát. Nem az a csoda, hogy minket is meggyógyított, megsegített, amikor kértük őt, hanem az a csoda, a megmagyarázhatatlan, kibeszélhetetlen szent csoda, hogy miközben a hirdetett ige szavára figyelünk, egyszer csak megszólal bennünk is a kérdés: „Ki, az Uram, hogy higgyek benne?” Az a nagy csoda, amikor a mi életünkben is elérkezik az a pillanat, amikor dönthetünk.

A vakon született nem mond hosszú imádságot, csak két szót szól: „Hiszek, Uram.” Dönt és bizonyságot tesz a döntéséről. „Hiszek” –mondja, s ebben benne van minden, benne van az, hogy bízom benned, elfogadlak Uramnak és Istenemnek, neked adom magamat, a tied vagyok. A másik szó pedig az, hogy „Uram”. Itt a Biblia eredeti görög szövegében a „Kürios” szó szerepel. Az ókor nagy hódítói, pl. Nagy Sándor, amikor egy-egy országot vagy várost el akartak foglalni, előzőleg üzenetet küldtek, kegyelmi időt szabtak, hogy megadják magukat és hódoljanak előttük. Akik behódoltak, és a „Kürios” előtt térde borultak, kegyelemre számíthattak, de akik ellenszegültek, azok elvesztek.

 Ezt teszi most a vakon született ember is, Jézust Urnak vallja, hódol előtte és neki adja magát. „Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, akár élek, akár halok, nem önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az õ drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, engem a Sátán minden hatalmától megszabadított, és úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül még csak egy hajszál sem eshetik le a fejemről; sőt inkább mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia; azért engem Szentlelkével biztosít az örök élet felől, és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután őneki éljek.” (Heidelbergi Káté)

Két szó, de ezen fordul meg minden, az embernek az üdvössége és örök élete. Jézus két szót kérdez: hiszel-e az Emberfiában, s ezt a két szót várja: hiszek, Uram. Ez a kérdés és a rá adott válasz, mindmáig két csoportra osztja az embereket. Azokra, akik azt mondják, hiszek Uram és imádják őt. S azokra, akiknek lehet, hogy Jézus egy nagy ember, egy próféta, egy bölcs tanító, de akik nem tudnak hinni benne, mert nem ismerték fel benne a világ világosságát.

Végül álljon figyelmeztetésként előttünk, amit Jézus még a történet elején mondott: „Nekünk – amíg nappal van – annak a cselekedetét kell végeznünk, aki elküldött engem: Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat.” (Jn 9:4-5). Sietnünk kell, mert a határidő egyszer lejár, s eljön az éjszaka, amikor már késő lesz, és nem láthatjuk meg a világ Világosságát. Mi megismertük-e már Őt? El tudjuk-e mondani őszinte hittel a vakon született hitvallását: „Hiszek Uram.” Ámen.

Mire van szüksége Jézus tanítványainak?

Tiszta szemre, úgy nézni és úgy látni,
Ahogyan Isten látja a világot.
Benne már az új teremtést csodálni,
Mit igéjével elrejtetten alkot.

Nyitott szívre: szeretni, átölelni
Világunk, mint Isten öleli át…
Mint Ő, mást elfogadni, felemelni…
Megbocsátani, mint Ő megbocsát.

Mesterükre! Egyedül Ő adhatja
a nyitott szemet, szívet,
alázatot, erőt a szolgálatra…
s gyümölcsöt teremni csak így lehet.

Túrmezei Erzsébet