Jézus nélkül vagy Jézussal?

Olvasmány: Márk 8, 1-21.

„Miből tudná valaki ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában?” Márk 8, 4.

A tanítványok hitetlensége, értetlensége, keményszívűsége és tehetetlensége mutatkozik itt meg. Ott van egy négyezer főnyi sokaság, akik Jézus tanítását hallgatni kijöttek ki a pusztába. Most Jézus felszólítja a tanítványait, hogy tenni kellene valamit, enni kellene adni ennek a sokságnak.

A tanítványok válasza emberileg nézve teljesen jogos: „Miből tudná valaki ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában?” Mikor számba veszik amijük van, megállapítják, hogy hét kenyerük van összesen, de hát mi az a hét kenyér egy ilyen sokaságnak?

Jézus később, amikor már csak egyedül van a tanítványaival, keményen megdorgálja őket. „Hát még mindig nem értitek, még mindig olyan keményszívűek vagytok? Van szemetek és mégsem láttok, fületek is van, és mégsem hallotok? Nem is emlékeztek? Amikor az öt kenyeret megtörtem az ötezernek, hány kosárral szedtettek tele kenyérdarabokkal? (Mk 4, 17-19).

A tanítványok egy olyan feladattal szembesültek, amit már meg kellet volna tudniuk oldani. Korábban már részesei voltak egy hasonló csodának, amikor Jézus a pusztában öt kenyérből lakatta jól az ötezer főnyi sokaságot. S lám az ember mégis milyen gyorsan felejt. A tanítványok most, minta már egyáltalán nem emlékeznének arra mai már egyszer megtörtént velük. Még mindig keményszívűek, vagyis azért értetlenkednek, mert bár szemük és fülük van, és látták a csodát, de nem értették meg annak lényegét, s a szívüket nem nyitották meg Jézus előtt. Nem Jézusban bíznak, nem hozzá fordulnak most sem segítségért. Nem ők továbbra is magukban bíznak és magukra néznek meg a körülményekre. Ők csak azt látják mai a szemnek látható, hogy itt egy hatalmas éhező sokaság, amit lehetetlen kenyérrel jóllakatni.

„Mit tehetünk mi itt” - mondják a tanítványok. A feladta nagy, mi pedig kevesen vagyunk. Nem számolnak Jézussal. Az Ő személyét és az Ő hatalmát egyszerűen figyelmen kívül hagyják. Itt nem lehet semmit tenni! Hitük hiánya, értetlenségük, keményszívűsége és tehetetlenségük lepleződik itt le.

De sokszor mondjuk ki mi is ezt a szomorú és csüggesztő mondatot: „Itt nem lehet semmit tenni”. Sokszor kell hallanom ezt a mondatot a gyülekezeti tagok szájából is: „Tiszteletes úr itt nem lehet semmit tenni, ez itt mindig így volt.”

Amikor az elmúlt héten ezt az igét olvastam a Márk evangéliumából, megértettem azt, hogy magunkra alkalmazva az ige üzenetét fel kel, hogy tegyük a kérdést. Vajon ebben a szomorú és csüggesztő mondatban, amikor azt mondjuk, hogy „nem lehet itt semmit tenni”, nem a mi hitetlenségünk, értetlenségünk és keményszívűségünk lepleződik le? Vajon nem vagyunk-e mi is olyan feledékenyek, mit a tizenkettő tanítványa az Úrnak, akik olyan sok csodáját látták Jézusnak, olyan sok szép tanítását hallották, s mégis azt mondják: „Miből tudná valaki ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában?”

Igen, Jézus nélkül valóban nincs más megoldás. Jézus nélkül valóban nem lehet itt semmit tenni. Jézus nélkül igaz, amit tanítványok mondtak: „Miből tudná valaki ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában?”

Jézus nélkül lehetetlen megváltozni. Jézus nélkül valóban kicsik vagyunk, kevesen vagyunk, erőtlenek vagyunk, Jézus nélkül valóban nem lehet itt semmit tenni.

De az Ige örömüzenete az, hogy Jézussal együtt igenis lehet! Jézussal együtt lehet győzni a magunk hittelensége, keményszívűsége, tehetetlensége felett is!

A változásnak, a megújulásnak, a csoda megvalósulásának, három lépést adja elénk itt a történet: 1. Reális szembenézés a valós helyzettel. 2. Jézus kezébe tenni azt, amink van. 3. Jézus kezéből venni azt amit ő ad és tovább adni. Nézzük meg most ezt a három lépést részletesebben.

1.    Reális szembenézés a valós helyzettel.

Jézus világosan látja a tanítványok hitetlenségét, keményszívűségét és tehetetlenségét. Fokozatosan igyekszik gyógyítani a tanítványok hitét. A terápiájának első lépése az, hogy az a tanítványoknak reálisan szembe kell nézniük a valós helyzettel, és számba kell venniük azt, mai van. Megkérdi tanítványait: „Hány kenyeretek van”, s ők őszintén felelnek: „Hét”. Ez a hét kenyér az amiről ők azt gondolták nagyon kevés, semmire sem elég, mi az egy ilyen nagy sokaságnak. Ezt  a hét kenyeret, amijük volt ők annyira jelentéktelennek , kevésnek találták, hogy nem is vették számításba, ez tükröződi a szavaikban, amikor ezt mondják: „Miből tudná valaki ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában?” Valahonnan máshonnan kellene venni, valaki másnak kellene megoldani ezt a helyzetet. Arra, hogy ők saját maguk megoldják, ara, hogy ők a saját magukéból valamit oda tehetnek nem is gondolnak. Csak, amikor jézus határozattan felszólítja őket, akkor veszik számba, hogy mi az, amijük egyáltalán van. S a hét kenyér mellet majd menet közben kiderül az is, hogy volt ott még „néhány kis haluk is”, amit elsőre még megemlíteni is lefelejtenek, de később ezt is a Jézus kezébe teszik le.

Mit jelent a reális szembenézés valós helyezettel ma a mi számunkra? Mit tudunk mi Jézus kérdésére felelni, ah minket kérdez: „Hány kenyeretek van?” Mi az, amit mi adni tudunk, amit meg tudunk osztani felebarátainkkal. Talán mi is nagyon csekélynek, nagyon kevésnek tartjuk azt, amink van. Talán ilyeneket mondhatnánk: „Én meg vagyok keresztelve”. „Nekem van otthon bibliám”. „Én 5-6 alakalommal eljövök évente a templomba”. „Én befizetem évente az egyházjárulékot”. „Én szoktam adakozni, én szoktam otthon imádkozni, és bibliát olvasni, én járok bibliaórára is”. „Én szoktam néha az unokáimmal Istenről beszélni, én néha a munkahelyemen, ha szóba kerül, szoktam a gondviselő Jóistenről beszélni”. „Én mindig szoktam segíteni, ha valami munka van az egyháznál” stb. Ilyen és ezekhez hasonló dolgokat tudnánk mi, mint a tanítványok az öt kenyeret, de érezzük, hogy mégis valahogy milyen kevés is az, amink van.

2. Jézus kezébe tenni azt, amink van.

A számbavételt, helyeztünk reális felmérést azonban rögtön követi a Jézusi terápiában a következő lépés: Jézus kezébe kell letenni azt, amink van. A nagy kérdés itt az, hogy oda tudod-e adni magadat Jézusnak úgy, ahogy vagy? Az a mi nagy bajunk, hogy mi szeretjük „kozmetikázni” magunkat. Mások előtt magunkat megpróbáljuk mindig jobb színben feltüntetni, mert az gondoljuk így biztosabban elfogadnak, befogadnak minket az emberek. Sokszor esünk ebbe a hibába Isten előtt is, amikor azt hisszük Isten is csak úgy fogad el minket, ha jobbak, szentebbek, kegyesebbek vagyunk. Isten azonban nem lehet becsapni, előtte felesleges megjátszanunk magunka.  És teljesen értelmetlen is mindenfajta kegyeskedésünk, képmutatásunk, mert a magunk erejéből Isten törtvényének megfelelni képtelenek vagyunk. Mi csak egyet tehetünk, hogy amink van, és ahogy vagyunk, úgy adjuk oda magunkat az Isten kezébe. Azt a kevés hitet, azt a kevés szolgálatot, azt a kevés gyümölcsöt, mai az életünkben megvan, s legfőképpen magunkat a szívünket adhatjuk oda Jézus kezébe.

A döntő kérdés itt nem a mennyiség, hanem az, hogy amim van, azt kell  odaadom Jézusnak. Ha csak azt tudom mondani, hogy meg vagyok keresztelve, akkor ezt teszem le Jézus kezébe s a többit majd ő elvégzi.  Ha csak azt tudom mondani, hogy van egy bibliám otthon, de még sosem olvastam, akkor ezt teszem Jézus kezébe. Ha csak évente 5-6 alkalommal vettem részt eddig istentiszteleten akkor azt, vagy azt, hogy megfizetem az egyházfenntartói járulékot, vagy azt, hogy járok templomba, bibliaórára, néha másoknak is beszélnek az Isten dolgiról stb. Azt a keveset, amink van, azt kell először a Jézus kezébe letenni. Mert amikor a Jézus kezébe teszem le azt a keveset, amim van, akkor már közöm van Jézushoz, akkor már nem nélküle cselekszem. Akkor az a mi Jézus nélkül kevés volt, értéktelen volt, értelmetlen és haszontalan volt, értelemet és célt nyer egyszerre. És így érkezünk el a jézusi terápia harmadig lépéséghez.

3. Jézus kezéből venni azt, amit ő ad és tovább adni.

A isteni matematika szerint a Jézus kezébe letett kevés elég lesz bőséggel és még felesleg is marad, több mint, ami volt eredetileg. „Azután vette a hét kenyeret, hálát adott, megtörte, és tanítványainak adta, hogy tegyék eléjük. Ők pedig a sokaság elé tették.” Amit Jézusnak adtak oda tanítványok, azt most Jézus kezéből kapják vissza, de már azzal a céllal, hogy tovább adják azt. S a csoda az, hogy a kevés amit Jézus kezébe le tudtak tenni, s amit most tőle kapnak viasza elég lesz arra, hogy mindenkinek bőséggel jusson. „ettek és jóllaktak, azután összeszedték a maradék darabokat hét kosárral.

Emberileg nézve, ésszel, matematikailag megmagyarázhatatlan, hogyan lakhatott jól hét kenyérből 4000 ember, úgy hogy a végén még 7 kosár maradékot is összeszednek. Jézus számára nincs lehetetlen, s annak számára sem, aki hisz benne. A tanítványok is csak fokozatosan jutnak el a hitetlenségből a hite, a lelki vakságból és süketségből, odáig, hogy felismerik Jézusban magát az Istent. Ha pedig Isten ott van velük, akkor valóban nincs lehetetlen. Ha Isten van ott tanítványokkal, akkor valóban nagy butaság az mondaniuk „Miből tudná valaki ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában?” A teremető és gondviselő Istennek semmi sem lehetetlen. Ha Jézus velünk van, akkor valóban nekünk is a legnagyobb butaság azt mondanunk, hogy „itt nem lehet semmit tenni.”

Segítsen el minket a mi Urunk a gyógyulásnak arra az útjára, hogy hitetlenkedő, keményszívű és tehetetlen tanítványokból lehessünk, életünket az Ő kezébe tevő, s a tőle kapott áldásokkal másokat is gazdagító tanítványai. Ámen

Tisztelettel: Mészáros Zoltán

Kiskunhalas, 2010. június 27.