JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (25.)

Kik igazán Ábrahám fiai?

Olvasmány: Jn 8:37-59

„Ezt mondták neki: A mi atyánk Ábrahám. Jézus így szólt hozzájuk: Ha Ábrahám gyermekei volnátok, Ábrahám cselekedeteit tennétek.” Jn 8,39

Ma elérkeztünk a János evangéliuma 8. részének a végéhez. Három vasárnapon keresztül ezt a hosszú párbeszédet vizsgáltuk, amelyben Jézus a zsidó nép vezetőivel vitatkozik. A vitabeszéd utolsó szakaszának a főkérdése, hogy kik tekinthetők igazán Ábrahám fiainak?

Korábban, az evangélium 5. fejezetében azt olvastuk, hogy Jézus megtagadta a zsidóságnak Mózeshez való jogát: „Ne gondoljátok, hogy én foglak vádolni benneteket az Atyánál. Van, aki vádol benneteket: Mózes, akiben ti reménykedtek. Mert ha hinnétek Mózesnek, hinnétek nekem: mert énrólam írt ő. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, akkor az én beszédeimnek hogyan hinnétek?” (Jn 5,45-47). Mózes tehát vádlója lesz annak a népnek, amely nem fogadja el Krisztus bizonyságtételét, holott a törvény is róla tesz tanúságot.

A 8. fejezetben pedig Jézus a zsidó népnek Ábrahámhoz való jogát is megtagadja. Ábrahám Mózes mellett a zsidó nép vallásos életének legfontosabb személye. Mózes az első közvetítő Isten és népe között, ő rajta keresztül adta Isten a törvényt. Viszont Ábrahám régen már Mózes előtt elnyerte Isten ígéretét, ő imádta először Istent, nyerte el mintegy hite jutalmául a körülmetélkedés pecsétjét és tartotta meg elsőnek a törvényt, még mielőtt Mózes lehozta volna a Sínai hegyről. Ezért Ábrahám a törvényhez ragaszkodó kegyesség ősképe, az a példakép, amelyet a zsidó írástudomány mindig új változatban jelenít meg a maga számára. Ábrahámot tekintették a zsidók az igazi és legnagyobb ősatyának: „A mi Atyánk Ábrahám.” (Jn 8,37.) – ezzel dicsekszik egész Izrael.

Jézus azonban az Ábrahámhoz való viszonyt, az Őhozzá való viszonytól teszi függővé. Krisztus Ábrahámnak is ura, – ez a gondolat vonul végig az egész vitabeszéden.

Jézus itt a vitabeszéd záró szakaszában két dolgot állít elénk. Először azt, hogy csak azok „Ábrahám ivadékai”, akik „Ábrahám cselekedeteit” cselekszik. Ez pedig azt jelenti, hogy nem lehet Ábrahám gyermeke az, aki szembefordul Krisztussal. Másodszor pedig azt, hogy Ábrahám, is vágyódott látni Krisztus napját, mert – mondja Jézus – „mielőtt Ábrahám lett volna: én vagyok.” (Jn 8,58). Krisztus lénye átfogja az életet és a halált, az egész örökkévalóságot. Csak az nem lát halált soha örökké, aki az ő beszédeit megtartja.

1.      Az igazán Ábrahám fia, aki ugyanazokat cselekszi, mint amit Ábrahám tett.

Ebben a végsőkig kiéleződött párbeszéd záró részletében Jézus a vele hosszan vitatkozó zsidók utolsó, s talán legnagyobb önámítását leplezi le. Ne gondoljuk azonban, hogy mindaz, amiről itt Jézus beszél, csak a zsidókra vonatkozik, de ránk már nem érvényes. Olvassuk ma ezt az igerészt úgy, hogy magunkra alkalmazzuk. Hiszen az önámítás, amit itt Jézus leleplez a zsidó nép életében, ránk is érvényes, mert örök és emberi.

Milyen önámításról van itt szó? Arról, hogy a Jézussal vitatkozó zsidók teljes meggyőződéssel hitték, hogy az ő Ábrahámtól való származásuk minden tekintetben és mindenki fölé helyezi őket, sőt Isten országában is eleve biztosított számukra az első hely. Hogy mennyire örök és emberi ez, gondoljunk csak arra, ahogy Petőfi Sándor költeményében a dicső őseire büszke, de valójában rest és haszontalan magyar nemest bemutatja. A múltból, a hagyományokból, a tradíciókból való élés kísértése legalább annyira jelen van a mi református egyházunkban is, mint amennyire jelen volt a zsidó nép életében.

Milyen büszkén mondják Jézusnak: „a mi atyánk Ábrahám.” De Jézus nem hagyja meg őket ebben a látszatnyugalomban: „Ha Ábrahám gyermekei volnátok, Ábrahám cselekedeteit tennétek. De ti meg akartok engem ölni, olyan valakit, aki azt az igazságot hirdetem nektek, amelyet Istentől halottam: Ábrahám ezt nem tette volna.” (Jn 8,39-40). Arra céloz itt Jézus, hogy Ábrahám mély tisztelettel fogadta Isten küldöttjeit, megvendégelte őket és eszébe sem jutott, hogy bántalmazza vagy megölje azokat. Arra céloz tehát itt Jézus, hogy Ábrahám engedelmes volt, amikor el kellett hagynia hazáját. Ábrahám mélyen alázatos és előzékeny volt és hajlandó volt Lótnak átadni a választás lehetőségét, mert nem a láthatókra nézett, hanem hittel megragadta a neki adott isteni ígéretet.

Jézus szava mindazok ellen szól, akik a múlt dicsőségéből, a dicső ősök jó hírnevéből, tetteiből akarnak élni. Minden egyházat, minden felekezetet és minden gyülekezetet fenyeget annak kísértése, hogy egy-egy nagy előd erkölcsi tőkéjéből akarjon élni. Egyházunkban is lehet néha találkozni olyan emberekkel, akik minden bemutatkozáskor elmondják, hogy ők melyik hírneves püspök vagy lelkipásztor, presbiter gyerekei, unokái vagy dédunokái, hogy az ő őseik építették ezt vagy azt a templomot, adományozták ezt vagy azt az úrvacsorai kelyhet, terítőt, vagy készítették ezt a padot a templomba, ahová azóta is csak az ő családjuknak szabad leülni.

Jézus nem cáfolja meg az ősök érdemeit, de a rájuk hivatkozó utódnak feltesz egy döntő kérdést: Azt cselekszik-e, amit cselekedett az, akire ők oly büszkén hivatkoznak?

Mert valljuk meg őszintén, hogy sokkal könnyebb például Jézusra hivatkoznunk, mint egy jézusi cselekedetet véghezvinnünk.

Jézus megcáfolja a vele vitatkozó zsidókat, hogy azért nincs joguk Ábrahámra hivatkozni, mert nem cselekszik azokat a cselekedeteteket, amelyet Ábrahám tett. Ábrahám ugyanis azért volt az Isten barátja, mert hitt és engedelmeskedett, a zsidók azonban nem hisznek Jézus szavának, ezért Isten ellenségeivé lettek.

Jézusnak ezzel a kijelentésével kapcsolatban Kálvin a következőket írja: „Most Krisztus Ábrahám elfajzott fiait megkülönbözteti a törvényesektől. Még a nevet is megvonja mindazoktól, akik nem hasonlítanak Ábrahámhoz. Nem testi származásukat vitatja, hanem csak annyit mond, hogy Isten színe előtt nem számítanak Ábrahám fiainak azok, aki nem őrzik meg hittel a fiúvá fogadás kegyét. Ugyanis noha az Úr megígérte Ábrahám utódainak, hogy Istenük lesz, a hitetlenek mindannyian kitaszították magukat Ábrahám nemzetségéből azzal, hogy ezt az ígéretét elvetették. A Lélek által újonnan kell születniük azoknak, akik az ígéret fiai, és új teremtménnyé kell válnia mindenkinek, aki helyet szeretne kapni Isten országában.”

Jézus a zsidók cselekedetek nélküli, csupán vérszerinti Ábrahámtól való származásra való hivatkozását, szembe állítja a lelki értelemben vett származással, ugyanis aki a vérszerinti származástól függetlenül, Ábrahám cselekedeteihez hasonló tetteket visz végbe, az tekinthető Ábrahám igazi gyermekének.

Jézus cselekedeteik alapján leplezi le ellenfeleit: „De ti meg akartok engem ölni.” (Jn 8,40). Jézus itt nem egy egyszeri esetre utal, hanem arra az állandó magatartássá lett viselkedésre, melynek oka, hogy „az én igémnek nincs helye bennetek.” (Jn 8,37.).

2.      Az igazán Ábrahám fia, aki ugyanúgy Krisztusban hisz, mint ahogy Ábrahám is hitt.

Jézus vádjára, hogy ők nem Ábrahám gyermekei, a zsidók még magasabbra emelik a mércét, s még egy szándékosan kétértelmű mondattal Jézust is sértegetni akarják: „Mi nem paráznaságból születtünk, egy atyánk van, az Isten.” (Jn 8,41). A paráznaság az ószövetségi próféták elterjedt szóhasználata szerint képies megjelölése a bálványimádásnak. A pogány népek, akik nem tartják meg Isten törvényét mind bálványimádók, vagyis a „paráznaság fiai”, de a zsidók nem, mert ők ragaszkodnak a törvényhez, ezért ők „Isten fiai”. Ilyen értelemben hangsúlyozzák, hogy Isten az egyetlen atyjuk.  Jézus erre a védekezésre ugyanolyan érveléssel felel, mint ahogyan ellenfeleinek az Ábrahámhoz való jogát vitatta. Az istenfiúságnak is meg kell nyilatkoznia és pedig az Istenhez való ragaszkodásukban. Ennek jele pedig elsősorban a „szeretet”, a ragaszkodás, a hit és engedelmesség, amelyet az Isten küldötte iránt tanúsítanak, az iránt a Krisztus iránt, aki „nem magától”, a saját elhatározásából „jött”, hanem Istentől „jött és van itt”, s így Isten küldötte. Az istenfiúságnak ez a magatartása annyira nincs meg Jézus ellenfeleiben, hogy nem is akarják érteni Jézus beszédeit: „Miért nem értitek az én beszédeimet? Mert hallani sem bírtátok az én igémet.” (Jn 8,43). Ennél a mondatnál nem annyira az egyes szavak értelmére kell gondolni, mint inkább Jézus beszédmodorára, érvelésére, és gondolkodásmódjára, mely beszédében, szavaiban és kifejezéseiben rejlik.  Jézus ismét rávilágít hitetlenségük gyökerére. A hitetlen emberek saját döntése és elhatározása, hogy elzárkóznak Jézus elől. Ez a döntés egyúttal meghatározza az ember egész lényét és valóját, úgyhogy ebben a döntésben az ember tikos valója lepleződik le. Mi magunk döntünk magunk felől, de döntésünkben nyilatkozik meg és teljesül ki az, hogy kik és mik vagyunk.  Döntéseinknek és elhatározásainknak ezekre a titokzatos, sokszor a magunk számára is hozzáférhetetlen mélységeire utal Jézus szava. Szemrehányással fordul az ellenfelei felé és kárhoztatja hitetlenségüket, mert ők maguk, saját elhatározásuk és döntésük szerint fordulnak ellene. S mégis döntésükben megnyilatkozik valódi lényük: „nem bírják hallani igéjét”, mert eredetük, lényüket maghatározó uruk sem engedi másként: „Ti atyátoktól, az ördögtől származtok, és atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni.” (Jn 8,44).

Jézus válaszában nem kevesebbet, állit, mint azt, hogy nem lehet Istent az Ő megkerülésével szeretni. Lehet az Istenről elmélkedni, vitázni, beszélni és filozofálni, de ha mindezekből hiányzik a szeretet, mégpedig a szeretet Jézus iránt, ennek pedig a következménye, hogy hiányzik a szeretet az emberek iránt, akkor Isten követői nem lehetünk.

Jézus kijelenti, hogy azok a zsidók, akik nem hisznek benne, nem tekinthetők sem Ábrahám fiainak sem Isten gyermekeinek. Azért utasítják vissza Jézus beszédét, mert az ő atyjuk nem más, mint maga az ördög, aki gyilkos és hazug.

A párbeszéd záró részében Jézus arra mutat rá, hogy Ábrahám igazi gyermekeinek azok tekinthetők, akik hisznek Őbenne, hisznek Krisztusban: „Ábrahám, a ti atyátok ujjongott azon, hogy megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült is.” (Jn 8,56).

A zsidó írásmagyarázók szerint Isten megmutatta Ábrahámnak a jövendőt, különösen is a „messiás napjait”, amikor vele szövetséget kötött.  Jézus az írástudománynak erre a tanítására utal és pedig olyan értelemben, hogy amit Isten Ábrahámnak kinyilatkoztatott, és amit Ábrahám annyira szeretett volna látni, az nem az általában vett üdvkor volt, hanem Ő, Jézus. S Ábrahám „látta és örvendezett”, hálával és örömmel fogadta Isten kinyilatkoztatását. Ábrahám tehát alázattal hajolt meg Krisztus előtt és hitt benne. Ha pedig a Jézussal vitatkozó zsidók valóban Ábrahám fiai lennének, akkor ők is alázattal hajolnának meg előtte és hinnének benne.

Jézus ellenfelei számára azonban elképzelhetetlen, hogy Ábrahám látta volna Jézus „napját”, mivel számukra elfogadhatatlan, hogy Jézus Ábrahám fölött legyen rangban és méltóságban, ezért megfordítják a mondatot: „Ötvenéves sem vagy, és láttad Ábrahámot?” (Jn 8,57). Jézus még nincs ötvenéves sem, tehát a vének közé sem tartozik, így felfoghatatlan a számukra, hogy hogyan láthatta volna Ábrahámot. Erre felel Jézus az ünnepélyes bizonyságtétellel: „Bizony, bizony, mondom néktek, mielőtt Ábrahám lett volna: én vagyok.” (Jn 8,58.) Krisztus öröktől fogva „van” és pedig Istennel feloldhatatlan egységben, ő „az első és az utolsó”.

A hitetlen farizeusi gondolkodás istenkáromlásnak érzi Jézus szavait, ezért ragadnak köveket, hogy megkövezzék. Az evangélium elbeszélésének egyik legmegrázóbb jelenete, amikor a hitetlenné vált sokaság vallásos fanatizmusában az Isten valóságos küldöttje, Krisztus ellen fordul, az ellen a Krisztus ellen, aki az igazságot hirdeti. Jézus azonban „elrejtőzött és kiment a templomból” (Jn 8,59). Az evangélista nem mondja meg, hogyan rejtőzött el Jézus. De a kifejezést valószínűleg úgy kell érteni, hogy Isten csodálatos módon elrejtette őt ellenfelei szeme elől, mert még nem jött el az ő órája.

A történet, a nagy vita így ér véget. Ez pedig nemcsak a zsidóknak szóló üzenet volt, hanem örök figyelmeztetés a mi számunkra is: jaj, annak az egyháznak, jaj, annak a gyülekezetnek, ahonnan Jézus elmegy. Lehet, hogy még áll a templom, Isten nevét továbbra is emlegetik ugyan, csak éppen Jézus nem található benne többé.

 Nem elég arra hivatkoznunk, hogy mi Ábrahám fiai vagyunk, nem elég a hitvalló ősök emlegetése. Csak ha az Isten akaratát cselekedjük, ahogy azt hitvalló őseink is tették, akkor leszünk méltó utódaik, csak ha hittel ragadjuk meg Krisztust, akkor leszünk velük együtt örökös társak a mennyek országában! Ámen.

Mészáros Zoltán, református lelkész (2012.01.29. Bonyhád)