JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (21.)

Mire való az idő?

Olvasmány: Jn 7,1-30.

„Az én időm még nincs itt, nektek azonban minden idő alkalmas.” Jn 7,6.

A sátoros ünnep közeledtével Jézust arra unszolják testvérei, hogy velük együtt ő is utazzon fel Jeruzsálembe és vegyen részt ezen a nagy zsidó ünnepen, és így tegye magát ismertté a sokaság, az egész nép előtt. Jézus azonban elhárítja testvérei kérését és érveit és csak akkor indul el Jeruzsálembe, amikor Ő úgy gondolja, annak valóban eljött az ideje. János evangélista lejegyzi Jézusnak ezt a különös válaszát: „Az én időm még nincs itt, nektek azonban minden idő alkalmas.” (Jn 7,6.). Ma az újesztendő első napján, a hosszabb igeszakaszból, ezt az egy különös igét vizsgáljuk meg közelebbről. Mi is az idő, és Jézus szerint mire való az idő?

1.      Mi az idő?

Jézus többször is beszél az evangéliumban az Ő „idejéről”. Az eredeti görög szövegben ilyenkor általában a „hora” szó szerepel, amely a megszokott értelemben vett mérhető órai idő fogalmát jelenti. De ebben az igerészben a görög szöveg a „kairos” szót használja, amely a lehető legalkalmasabb pillanatot, döntő időpontot jelenti, amelyet az embernek meg kell ragadnia, hogy valamely vállalkozását szerencsésen vihesse véghez. A „kairos” az általános görög szóhasználatban a sorstól meghatározott és éppen ezért sorsszerűen titokzatos pillanatot jelöli. Az evangéliumban ezt a kifejezést a szentírók az Isten által adott „időre” vagy „alkalomra” értik, tehát a „kairos” az Isten által adott és meghatározott időpont, döntő alkalom, amely egyben döntés elé állító időpont is, amikor Isten hívása szól hozzánk és annak elmulasztása vagy megvetése ítéletté válik ránk nézve. A „kairos” olyan időt jelent, amelyben Isten az ő kegyelmes ajándékát adja nekünk, de egyben az ítéletet is magába foglaló eszkatológikus idő.

Az idő, tehát Jézus számára az isteni „kairost” jelenti. A neki adott időt úgy fogadja, hogy abban Isten akaratát igyekszik teljesíteni. Ezért figyel Jézus mindig Isten akaratára, figyel annak az „órának” az érkezésére, mely meghozza számára a döntésnek és a cselekvésnek a pillanatát.

Jézus tehát itt nem az ünnepre, vagy a testvérei által megszabott időre gondol, hanem arra az alkalmas pillanatra, amelyet majd Isten Lelke fog számára megmutatni, akkor jön el az Ő „kairosa”, vagyis az ő ideje. Jézus nem engedi magát még testvérei által sem kényszeríteni bármire is, mivel ő mindent az őt megbízó Atya akarata szerint cselekszik.

Sokszor úgy vagyunk mi is, mint Jézus testvérei, nemegyszer szeretnénk imáinkkal, kéréseinkkel valamire rábírni Őt, valamit elérni Nála, pedig Ő jobban tudja, mire van nekünk szükségünk, vagy mikor jön el annak a „kairosa”, legalkalmasabb pillanata, amikor imáink, feléje intézett kéréseink beteljesülhetnek.

Jézus arra figyelmeztet minket, hogy az órák jönnek és mennek, telik vagy múlik az idő, de az igazi nagy kérdés az, hogy meg tudjuk-e ragadni benne a „kairosokat”, azokat az alkalmakat, amelyeket Isten készített a számunkra.

Jól használni az időt azonban csak azok képesek, akik lényükkel rá vannak hangolódva Istenre, az Ő Igéjére, vagyis akik „fogják az adást”. Jézus igazi tanítványának ezért felfelé figyelő, Istenre figyelő embernek kell lennie, hogy el ne mulassza az alkalmas pillanatot, amely nem tér többé vissza.

A hitetlen világ nem ismeri az időnek ezt a Jézus által használt fogalmát, az „isteni kairos” csodálatos ajándékát és felelősségét.  A hitetlen ember úgy gondolja, hogy elhatározása saját kezében van és maga választja meg a számára döntő pillanatot, az „alkalmat”, maga aknázza ki a pillanat kínálta lehetőségeket. A hitetlen világ és a hitetlen ember ezzel azonban megcsalja önmagát, ezért valójában gúny és ítélet van Jézus szavaiban, amikor azt mondja: nektek azonban minden idő alkalmas.” (Jn 7,6.). A világ számára az idő valóban mindenkor készen áll ugyan, de csak úgy, hogy elmulasztja az igazi „kairost”, az Isten által adott döntésnek minden felelősségét magába záró, soha vissza nem térő pillanatát.

2.      Mire és hogyan használta Jézus az időt?

Jézus önmagát, földi életét és annak minden eseményét teljes mértékben az Atyára bízta. Ezért aztán valóban hiába mondják neki testvérei, hogy itt van az ideje annak, hogy felmenjen Jeruzsálembe és megmutassa magát a nép előtt, Ő azt mondja: „Az én időm még nincs itt, nektek azonban minden idő alkalmas.” (Jn 7,6.) Valami olyasmit akar itt Jézus a testvérei számára megmagyarázni, amit ők hitetlenségük miatt akkor még nem értettek meg. „Nektek azonban minden idő alkalmas”, ezzel azt akarja mondani Jézus, hogy mi emberek rendelkezhetünk magunkkal és az időnkkel. Az időt úgy használjuk ki, ahogyan akarjuk. Jézus azonban a maga részéről nem így tesz, ő nem rendelkezik magával, mert az ő élete Istenben elrejtett élet, így az idő is számára nem más, mint Isten vezetése. Az Ő számára mindig az Atya mondja meg azt, hogy mit kell tennie ebben a világban, így azt is, hogy mikor kell az elrejtettségből kilépnie, hogy küldetését beteljesítse. Ennek a gondolatnak a megértésében segíthet nekünk az, amit Pál ír: „De amikor eljött az idők teljessége, Isten elküldte Fiát.” (Gal 4,4.). Jézusban tehát rendkívüli idő érkezet el, amikor átváltott a történelem menete, a történelem és az idő két részre oszlik: Krisztus előtt és Krisztus után, mert Krisztusban valóban elválik a régi és az új. Krisztusban a régi ígéretek egyszer csak beteljesednek és elkezdődik egy olyan idő, amikor Isten minden titka és terve a beteljesedés korszakához érkezik. Így mondja a Biblia, hogy „kijelentés”, ami szó szerint azt jelenti: a leplet elvenni. Vagyis elveszi Isten a leplet önmagáról, az ószövetségről, az ígéretekről, a történelemről, hogy lelepleződjön az idő és az élet értelme és célja. Leleplezi Isten, hogy kicsoda Ő, hogy miért teremtette a világot és bennünket, hogy mi az emberi élet értelme és hogyan ér a történelem, az idő célba. Mindez Jézusban vette kezdetét. Éppen ezért Jézus egész életében Istenre figyel, és addig nem lép egyetlen lépést sem, amíg Istentől nem kapja meg a vezetést arra, hogy induljon. Emlékezzünk csak az általunk nemrég olvasott Kánai menyegző történetére, ahol azt olvastuk, hogy Jézus anyja odament hozzá és azt mondta neki, hogy tennie kellene valamit, mert elfogyott a bor, Jézus azonban azt válaszolta: „Vajon énreám tartozik ez, vagy tereád asszony? Nem jött még el az én órám.” (Jn 2:4.). Jézus itt is világossá teszi, hogy őt nem lehet semmire sem kényszeríteni vagy semmiben sem sürgetni. Mert minden kijelentés, minden cselekedet, amit tesz, az Isten indíttatására történik.

Ahogy az evangéliumot végigolvassuk, azt láthatjuk, hogy Jézus órája lassan pereg lefelé. Aztán egyszer csak eljön az a pillanat, amikor azt mondja tanítványainak, hogy eljött az óra és elfogyasztja velük az utolsó vacsorát.  János evangélista így ír erről: „A húsvét ünnepe előtt Jézus jól tudva, hogy eljött az ő órája, melyben át kell mennie e világból az Atyához, jóllehet szerette övéit e világban, szerette mindvégig.” (Jn 13,1.). Jézus tudta, hogy itt van a pillanat, amikor mennie kell. Nem árulója fogja Őt megkeresni, hanem Ő megy és Ő adja magát át az áruló kezére. Megy, mert itt az óra melyben cselekedni kell. A világtörténelem legnagyobb eseménye percnyi pontossággal halad előre. A tanítványoknak Jézus azt mondja: „Kell, hogy az Emberfia bűnös emberek kezébe adassék.” Mi az, hogy kell? Az eredeti szövegben használt szó itt azt jelenti, hogy isteni elhatározás az, ami végbemegy. Ez a „kell”, ez az isteni akarat, ez kell, hogy megtörténjen. De Jézus belsőleg is igent mondott Istennek. Nemcsak Istentől jött ez a „kell”, hanem a Fiú egész életével felelt erre az isteni „kell”-re és kezdettől fogva azt mondta: „Nem azért jöttem el, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem.”

3.      Hogyan és mire kell használni nekünk az időt?

Végül még egy fontos kérdést kell tisztáznunk, mégpedig azt, hogy van-e a mi életünknek is ilyen belső órája? Láttuk az igéből azt, hogy Jézus számára mit jelentett az idő és hogyan használta az időt. Vajon tudunk-e mi is így Istenre figyelni? Látjuk-e mi a küldetésünket? Tudjuk-e azt, hogy mit kell tennünk? Vagy éppenséggel a világ eseményei dobálnak minket kényükre-kedvükre. Ki vagyunk szolgáltatva a történelem menetének, az emberek gondolatának, érzéseinek, vagy pedig van bennünk egy Istentől adott terv, ami által tudjuk és értjük, hogy mi az életünk célja és értelme, tudjuk, hogy merre kell mennünk és mit kell tennünk? Átéljük-e Isten csodálatos vezetését? Azt, hogy a mi parányi életünket Isten tartja a kezében és vezeti, Ő ad értelmet és célt az életünknek, Ő tölti meg időnket el nem múló tartalommal, Ő irányítja a lépéseinket, hogy célhoz érjünk. El tudjuk-e a zsoltáros szavaival mondani: „Kezedben van sorsom.” (Zsolt 31,16.).

 A legtöbb ember úgy tekint a maga életére, hogy az a saját kezében van, halad a maga választotta pályán előre, a lépéseket maga határozza meg. A keresztyén ember azonban tudja, hogy a pályát Istentől kapjuk, életünk értelmét és célját nem magunkban, hanem Jézusban találjuk meg, ezért életünket az ő kezébe tesszük és tőle kérjük a vezetést, tőle tesszük függővé minden lépésünket.

 Találóan fogalmaz Gyökössy Endre, amikor azt mondja: „óriási különbség van abban, hogy az idő múlik vagy telik.” Mert van, aki számára csak múlik az idő, vagyis a múló időben egymás után mulasztja el élete és örök élete „kairosait”, Istentől kapott, soha vissza nem térő alkalmait és lehetőségeit. És van, akinek telik az ideje, vagyis miközben a naptári idő múlik, ő maga és élete megtelik Isten ajándékaival, Igéjével, Jézussal magával töltekezik be, a neki való szolgálatok teljesítése által. Az így Istennek odaszánt élet, a neki való szolgálatban töltött idő tulajdonképpen az örök élet felé vezető idő lesz. Ámen.

Mészáros Zoltán, református lelkész (2012.01.01. Bonyhád)