JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (1.)

„Mit kerestek?”

 Hogyan lehetünk Jézus tanítványaivá?

Olvasmány: Jn 1:35-51.

Másnap ismét ott állt János két tanítványával együtt, és rátekintve Jézusra, aki arra járt, így szólt: "Íme, az Isten Báránya!" Meghallotta a két tanítvány, hogy ő ezt mondta, és követték Jézust. Jézus megfordult, és amikor meglátta, hogy követik őt, megszólította őket: "Mit kerestek?" Ők pedig ezt válaszolták: "Rabbi – ami azt jelenti: Mester –, hol van a lakásod?" Ő így szólt: "Jöjjetek, és meglátjátok." Elmentek tehát, meglátták, hol lakik, és nála maradtak azon a napon; körülbelül délután négy óra volt ekkor. Jn 1:35-39.

Egy új sorozatot szeretnék elkezdeni a mai vasárnapon. Régi vágyam volt a János evangéliumának igehirdetésekben való végigmagyarázása. Az elmúlt évben a keresztkérdések sorozat alkalmával, a Márk evangéliumával foglakoztunk, a bibliaórák alkalmain pedig Lukács evangéliumát olvastuk, aminek éppen most értünk a végére. Így, úgy érzem, éppen időszerű, hogy a két szinoptikus evangélium után, annak a Jánosnak az evangéliumát vegyük elő, aki a figyelmünket más szempontok felé irányítja. Luther Márton „az egyetlen szépséges főevangéliumnak” nevezte János evangéliumát. Jogosan feltehetjük a kérdést, hogy valóban többet mond-e ez az evangélium, mint a másik három? Azt kell megértenünk, hogy valójában csak egy evangélium van, és ennek az egy evangéliumnak négy tanúságtevője van. Az első három evangélista (Máté, Márk és Lukács) az úgynevezett szinoptikus (magyarul „együtt látó”) evangélisták, akik hasonló szempont alapján írták le Jézus életét és munkásságát. Ők alulról indulnak, vagyis ebből a világból kiindulva, az ember Jézus életútját akarják bemutatni a születéstől a feltámadásig. János azonban nem így gondolkodik. Ő felülről indul, s evangéliumának az is a kedvenc szava, amely sokszor visszatér: „felülről”. Vagyis János az Isteni dicsőséget akartja bemutatni. A Lélek gazdagságába, kijelentésébe, dicsőségbe felöltözötten látjuk Jézust a negyedik evangéliumban. János evangélista ugyanis Jézus földi útjára rávetíti azt a dicsőséget, amelyet a Szentlélek adott a földi és emberi Jézusnak. János evangéliumának a középpontjában tényleg ez a mondat áll: „Láttuk az Ő dicsőségét.” (Jn 1:14). János Látja Jézus dicsőségét, nemcsak akkor, amikor megdicsőül majd, hanem attól kezdve, hogy megszületik. Látja a fényt, amit a tanítványok csak egyszer-egyszer pillantottak meg. Vagyis az evangélium sajátossága, hogy miközben olvassuk, mi is úgy érezzük, mintha mindig a megdicsőülés hegyén lennénk, mintha szüntelenül látnánk a fényt, amely ott ragyog Jézus arcán.

Az első fejezet 1-34 versével majd advent és karácsony táján szeretnék foglalkozni. Ma a 35. verssel kezdjük a sorozatot, ahol Jézus első tanítványairól hallunk. János evangélista nem véletlenül kezdi ezzel a történettel Jézus nyilvános működése történetének elbeszélését. Egyrészt, bár a maga személyét alázatosan és szerényen a háttérbe helyezi, mégis az ő személyes bizonyságtétele ez, arról hogyan ismerte meg Jézus Krisztust és lett követőjévé. De az egész János evangéliumára jellemző ez az őszinte és személyes hangvétel, s talán ezért állhat olyan közel a szívünkhöz ez az evangélium.

Itt találkozunk az evangéliumban először azzal, hogy a kiválasztott tanítványok hitre jutnak, s ennek megnyilatkozása a bizonyságtételek sorozata. Így a tanítványok elhívásának történetei tanulságosan szemléltetik azt, hogy mi a hit és hogyan támad hit a tanítványok szívében. Mi kell a hitre jutáshoz, hogy lehet valaki Jézus tanítványává? Hogyan lettünk mi Jézus tanítványaivá, és hogyan lehetnek mások is azzá? A hitre jutás és a tanítvánnyá válás három mozzanatát láthatjuk ebben az igeszakaszban.

1.      A hitre jutáshoz személyes döntés kell.

Az első tanítványok elhívásának története közvetlenül kapcsolódik Keresztelő János bizonyságtételéhez. Keresztelő János „másnap”, azaz Jézus első nyilvános megjelenése és megkeresztelkedését követő napon, látja Jézust arra járni, s két tanítványa számára megismétli azt, amit az előző nap mondott Jézusról: „Íme, az Isten Báránya!” Amit előző nap mindenkinek hirdetett, arra igyekszik a két tanítványnak a figyelmét még fokozottabban felhívni. A két tanítvány meg is érti János intését és „követték Jézust”. A görög kifejezés itt kettős értelmű. Az első jelentése szerint csak ennyit mond: a két tanítvány Jézus után megy. De János evangélista használatában ez a kifejezés azt érzékelteti, hogy amikor a két tanítvány Jézus után ment, akkor követőjévé vált.

A tanítvánnyá válás során láthatjuk, hogy milyen fontos szerepet játszik a személyesség. Két jó barát, aki egy harmadik barátjától, tanítómesterétől hall Jézusról, elindul, hogy megbizonyosodjon. S amikor már ők maguk is hisznek, „követőkké” lesznek, haza mennek a családjukhoz, és a testvérüket is hívják. Ez az evangélium terjedésének legegyszerűbb, de leghatásosabb módja ma is.

Ilyen egyszerű, szinte hétköznapi módon kezdődik az első tanítványok története. Így kezdődik minden feltűnést kerülő, magától értetődő közvetlenséggel Jézus követése. Ugyanilyen közvetlen, keresetlenül egyszerű Jézus szava, amellyel a két tanítványhoz fordul: „Mit kerestek?” Mindig Jézus teszi meg a megkönnyítő, első lépést felénk. Elénk jön. Milyen igaza van Augustinusnak: „Sose kereshetnénk Istent, ha már meg nem talált volna bennünket.” Ő teszi fel a döntő kérdést: Mit kerestek? Valóban döntő kérdés volt ez akkor is és az most is.

„Mit kerestek?” Ez az első mondat, amellyel Jézus a János evangéliumában megszólal. Nincs benne semmi mély értelmű meglátás, titkokat feltáró ismeret. Jézus nem old meg problémákat, nem vitázik, nem ad új válaszokat régi megoldatlan kérdésekre, hiányzik a szavaiból mindenfajta teológiai eszmefuttatás. Látszólag egyszerű kérdést tesz fel. De János és a többi tanítvány számára itt kezdődött el minden, az evangélium, és az ő tanítványságuk története. Számukra ezek az első szavak, amellyel Jézus először szólította meg őket, a legfontosabb szavakká váltak életükben. A döntő az, hogy itt van Jézus, az Isten Báránya. Ez a csoda: Őt keresi a két tanítvány azzal a kérdéssel: „Rabbi, hol van a lakásod?” És Jézus válasza ismét egy a hétköznapi nyelvben elterjedt szólásforma, keresetlen hívás: „Jöjjetek, és meglátjátok.” A találkozás csodás boldogságának az emléke ragyog át János evangélista személyes bizonyságtételének szavain, amikor azt is leírja: „körülbelül délután négy óra volt ekkor.” Az evangélista csak a 40. versben közli, hogy a két tanítvány közül az egyiknek, Andásnak a neve, aki „elsőként” (t. i. a két tanítvány közül) találkozott „a maga testvérével”. Ez a szövegezés arra utal, hogy nemcsak Andás, hanem másik tanítvány is találkozott „a maga testvérével”. A másik testvérpár Jézus tanítványi körében Jakab és János. János evangélista tehát a maga szerény és alázatos módján itt azt mondja el, hogyan lett ő maga is Jézus tanítványává.

A hitre jutás első fontos mozzanata ez az igeszakaszban kétszer (39. és 46. vers) is elhangzó felszólítás: „Jöjj és lásd meg!” Jézushoz „menni” ill. „jönni” egyike a negyedik evangéliumban ismételten előforduló kifejezéseknek. Kifejezi azt a készséget, amellyel a meghívott elfogadja az elhívást Jézus tanítványainak sorába. Aki Jézushoz megy, az „keres” és aztán „lát”. A tanítványok Jézushoz „mentek és láttak”. A felszólítás: „Jöjj, és lásd meg!” döntés elé állít, a döntés értelme pedig akkor teljesedik be, amikor „látássá” lesz.

A hitnek első és lényeges mozzanata, tehát az embernek a személyes döntése, hogy Jézushoz megy, és az ebből fakadó személyes tapasztalat – látás.

2.      A hitre jutáshoz személyes elhívás kell.

András közölte testvérével az örömhírt: „Megtaláltuk a Messiást!” Ez volt az az örömhír, amit Keresztelő Jánosnak a messiás eljövetelét hirdető próféciája alapján tanítványai nyilvánvalóan már régóta vártak. Keresztelő János szavai alapján tanítványaiban élt az a meggyőződés, hogy a messiás ismeretlenül és rejtetten ott van valahol Izraelben, s íme, most ez a két tanítvány, mesterük útbaigazítása nyomán megtalálta azt, akire miden igazi izraelita felfokozott vágyakozással várt.

Jézus „rátekint” Simonra és ismeri őt, „mert ő maga is tudta, hogy mi lakik az emberben” (Jn 2:25). Ezért mondja neki: „Téged Kéfásnak fognak hívni (ami azt jelenti kőszikla)”. Ezzel a névvel Jézus arra a helyre és feladatra utal, amelyet Péternek a tanítványok körében, ill. a gyülekezetben szánt. Ennek magyarázatát a tanítványok küldetésére nézve az első Péter levélben találhatjuk meg: „Járuljanak őhozzá, mint élő kőhöz, amelyet az emberek megvetettek, amely azonban Isten előtt kiválasztott ás drága, ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá.” (1Pét 2:4-5). Ez volt Simon Péternek a küldetése, erre emlékezteti őt a Jézustól kapott neve. Ez a név emeli ki őt a tanítványok sorából, de össze is kapcsolja őt mindazokkal, akik „odajárulnak” az egyetlen igazi „eleven kőhöz”, Jézus Krisztushoz.

Ugyanígy tekint rá Jézus Nátánáelra is, aki a maga szívében még kételyekkel van tele, de Jézus mégis azt mondja róla: „Íme, egy igaz Izraelita, akiben nincsen álnokság.” (Jn 1:47). Jézus csodálatos isteni képességgel ismeri fel Nátánáélban a messiásra váró igazi izraelitát, akinek éppen ott volt a helye a Krisztus tanítványainak a seregében. Nátánáél érzi, hogy Jézus belelát a szívébe és csodálkozva kérdi: „Honnan ismersz engem?” Jézus válasza titokzatos: „Mielőtt Fülöp idehívott, láttam, hogy a fügefa alatt voltál.” (Jn 1:48). A zsidó írásmagyarázatban (Midrás) „a fügefa alatt ülni” a „tóra igéivel való foglakozást” jelentette. Másrészt fügefának gondolták az édenkerti, jó és rossz tudásának fáját. Jézus ennek alapján Natanáélt olyan igazi, álnokság nélkül való, Istenhez megtért izraelitának mondja, aki Isten törvényét tanulmányozza és így mintegy a jó és rossz tudásának a fája tövében ül: ismeri Isten akaratát és cselekszi azt.

A hitre jutáshoz, a tanítvánnyá váláshoz a Mester személyes elhívása is kell. Jézus csodálatos tudással ismeri a hozzá közeledőket, így Pétert (42. v.) és Nátánáélt (47.v.), akinek megmondja, hogy kicsodák ők. Akit Jézus így „ismer” és elismer, azt fogadja tanítványává és hívja: „Kövess engem!” Jézus megszólítása és elismerése éppen olyan döntő mozzanata a hitnek, mint a mi döntésünk, amellyel Jézushoz közeledünk

A hitre jutáshoz tehát a mi egyéni döntésünkön túl Jézus hívása szükséges, az Ő elhívása nélkül senki sem lehet tanítvánnyá.

3.      A hitre jutás Isten ajándéka.

Az előzőekben láttuk azt, hogy a hit tehát egyszerre alapul a mi személyes döntésünkön és a Jézus minket személy szerint megszólító hívásán. Ebből következik az a harmadik megállapítása a János evangéliumának, hogy egyik tanítvány sem közeledik csak úgy „magától”, saját emberi elhatározásából Krisztushoz. Hitre nem magunk szánjuk el magunkat, a hit titokzatosan „támad” a szívben, akkor is, amikor valaki, mint Nátánáél, kétellyel fogadja a Jézusra mutató első bizonyságtételt. Nátánáélban Jézus kelti fel a hitet, amikor isteni tudással megerősíti őt. Mert „senki sem mehet Jézushoz”, azaz senki sem tud hinni Jézusban, „… ha nem adta meg ezt neki az Atya.” (Jn 6:65). A hit Isten hatalmának megnyilvánulása az emberben. Az ilyen hitet tanúsító tanítványnak ígéri Jézus, hogy meglátja a kinyílt eget és tanúja lesz Jézus csodálatos egységének az Atyával.

Jézusnak a szíveket és a veséket vizsgáló isteni tudása vallomásra készteti Nátánáélt: „Mester, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya.” (Jn 1:49). Jézus Nátánél vallomásában felismeri a hitet, de tovább is vezeti őt a nagyobb dolgok felismerésére, ami megint csak felülről „a megnyílt ég” által adatik nekik. A Jákob létrájára utalva (1Móz 28:12) azt mondja Jézus tanítványainak: „meglátjátok a megnyílt eget és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az Emberfiára.” (Jn 1:51). Jézusnak szolgálnak az angyalok, felszállnak tőle Istenhez, azaz felviszik imádságát az Atyához és alászállnak őhozzá, azaz hozzák neki Isten akaratának a kinyilatkoztatását. A „megnyílt ég” képies kifejezése annak, hogy a hit felülről adatik a tanítványok számára. Krisztus által Isten szól, sőt ott, ahol ő van, jelen van Isten. Az a „nagyobb dolog”, amelyet tanítványainak mutat, éppen az, hogy benne meglátják az Atyát és szemlélik Isten dicsőségét.

A hitre jutás Isten ajándéka, felülről adatik, s formálja egészen újjá az embert. Ezt jelenti ki Jézus Péter és Nátánáél számára is, új nevet adva nekik vagy szívükbe belelátva, mintegy előre jelezve mindazt, amivé ők a bennük munkálkodó hit által lesznek. Pétert kősziklának nevezi Jézus, miközben maga Péter jól tudja, hogy ő nem az, mert szalmaláng természetű ember, aki tud lelkesedni, de kőszikla nem tud lenni. Péter számára mégis felejthetetlen marad, amit Jézus mondott neki. Hiszen ez azt jelenti, hogy élete át fog alakulni, új nevet kapott és új ember lesz, amire ő a maga erejéből képtelen, azt végzi el benne a felülről adatott hit.

Azt mondja Pascal, a 17 század egyik legnagyobb gondolkodója: „Az ember az egyetlen lény, aki önmagánál több lehet. Felülemelkedhet korlátain és tágas tér nyílik ki előtte. Több az ember annál, ami. Az emberi lét olyan, mint a fazekas kezében az agyag. Isten kezében több lehetek annál, mint aminek megszülettem, mert megjelent bennem Isten átalakító, újjáformáló műve.”

Jézus Simonnak a szívéig lát és nem annak látja aki, hanem akivé lehet és lesz is a lélek által. Goethe mondta ezt a különös mondatot: „Ha az embert olyannak vesszük, mint amilyen, tulajdonképpen rosszabbá tesszük. De ha olyannak vesszük, amilyennek lennie kell, akkor azzá tesszük őt, amivé lehetne.”

Ez a Jézusi látás: a lehetőséget látja bennünk. Ez a krisztusféle keresztyén látásmód: annak látni valakit, akivé lehet és nem annak, aki. Egyszer Michelangelót, a szobrászt kérdezte valaki: mit művel azzal a nagy márványtömbbel, amit éppen faragot. Azt válaszolta: kiszabadítja belőle a bezárt angyalt. Így formál Isten a hit ajándéka által minket is.

Az elején azt a kérdést tettük fel: Mi kell a hitre jutáshoz, hogy lehet valaki Jézus tanítványává? Ravasz László kommentárjában ennek az igaszakasznak a „szent ragály” címet adja, s bevezetőjében ezeket írja: „Ez a rész a világ legtitokzatosabb folyamatáról ad tiszta és hű képet. Nagy dolog tudni, hogyan terjed a tűz, a hő, a fény, az élet. De nagyobb dolog tudni és látni, hogyan terjed a hit, és lesz az Egyház. Úgy, hogy egyik lélek felgyújtja a másikat, átmelegíti, megvilágosítja. Az életnek, az üdvnek a szent ragálya: a hit személyes bizonyságtétele által terjed.” A hit azzal a személyes döntéssel kezdődik, hogy követni akarom Jézust. A követés útjára lépő ember pedig azt ismeri fel, hogy Jézus már hamarabb keresett, már előbb rám talált. Közben a személyes ügy közösségi üggyé is lesz, mert lehetetlen, hogy a hit „szent ragálya” tovább ne terjedjen. S akik döntöttek, s akik Mester hívó szavára elindultak, azok immár új emberré lettek, mert a hit, ami felülről adatik, újjá formál, így terjed „a hit, és lesz az Egyház”. Ámen.

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, ref. lelkész (2011.09.04. Bonyhád)