JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (27.)

Mózes vagy Jézus?

Olvasmány: Jn 9:13-34.

„Megszidták, és ezt mondták: Te vagy az ő tanítványa, mi a Mózes tanítványai vagyunk. Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de erről azt sem tudjuk, hogy honnan való. Az ember így válaszolt nekik: Ebben az a csodálatos, hogy ti nem tudjátok, honnan való, mégis megnyitotta a szememet.” Jn 9,28-30.

Az elmúlt vasárnapon olvastuk ennek az izgalmas párbeszédnek a bevezetőjét, amelyből megtudtuk, hogy Jézus meggyógyított egy születése óta vak embert úgy, hogy nyál segítségével sarat kent a beteg szemére, majd elküldte a Siloám tavához, hogy mosakodjék meg. Számunkra bármennyire is furcsa ez a gyógyítási mód, valójában, itt semmi különös dolog nem történt, Jézus pontosan azt tette, amit korának orvosai is tettek, akik hittek a nyálnak a gyógyító erejében.

Miért nem gyógyít Jézus eszközök nélkül, egyszerűen csak igéje által vagy akár úgy, hogy az ember ne is tudja, ki által gyógyult meg? Nem lett volna egyszerűbb, kevésbé feltűnő és a szombat napi nyugalom megtartására szigorúan ügyelő farizeusok számára is kevésbé botránkoztató?

Az evangélista nem szól arról, hogy miért alkalmazta Jézus ebben az esetben ezt a különleges eljárást. De a történet folytatásában két okot is találhatunk erre.

Egyrészt azt látjuk, hogy a vak ember gyönge hitének szüksége volt arra, hogy fokozatosan nyíljék meg látása, s így közben lelkileg is fejlődve hitre is juthasson. Jézus tehát lelkipásztori okokból, a vak ember hitének erősítéseképpen használ ebben az esetben eszközöket. Ha csak igéjével és mintegy titokban gyógyította volna meg ezt az embert Jézus, akkor a történetnek nem lenne folytatása. Ha gondosan végigolvassuk ezt a részletesen leírt gyógyítást, akkor azt látjuk, hogy szüntelenül a felől faggatják a meggyógyított embert, hogy miképpen is történt a gyógyulása és ki az, aki meggyógyította őt? A rendőri szigorral végbevitt súlyos faggatások és többszöri kihallgatás, majd a mindezek után bekövetkező ítélet érleli meg az ember hitét, ennek folyamán ismeri fel fokozatosan, hogy kicsoda Jézus. Azt látjuk tehát, hogy a vakon születettnek egyszerűen szüksége van mindarra, ami ez után történik vele, hogy ne csak a testi szeme nyíljék meg, hanem a lelki szemeivel is lásson, és annak ismerje fel Jézust, aki Ő valójában.

Másrészt azt is láthatjuk a történet folytatásából, hogy micsoda feltűnést keltett egész Jeruzsálemben a vakon született ember meggyógyításának esete. A „szomszédok” – vagyis azok, akik előzőleg is ismerték ezt a koldust, akinek bizonyára meg volt a szokásos helye az utcán, ahol rendszerint tartózkodott – először kételkedtek, hogy vajon azonos-e a gyógyult az általuk ismert koldussal, mert annyira megváltozott, megújult Jézus csodatétele által. Csak a koldus személyes vallomása és a gyógyítás részletes leírása győzi meg őket. Így most már a gyógyítást, mint vitathatatlan és megváltoztathatatlan tényt fogadja el minden jeruzsálemi ember. Így alakul ki az vélemény, amit a meggyógyult ember vallomása is tükröz: isteni jelet bűnös ember nem vihet végbe, így a gyógyítás azt bizonyítja, hogy Jézus Istentől van.

A farizeusok és a főtanács tagjai számára azonban nem elég az a tény, hogy a beteg meggyógyult. Jézus cselekedete nem indítja őket hálaadásra, nem látják benne „Isten művét”, mivel a csoda szombatnapon történt. A farizeusok szerint ugyanis nem lehet isteni küldetése annak, aki nem tartja meg pontosan a szombatot. A farizeusok a kinyilatkoztatott törvénnyel egyenrangúvá teszik a maguk törvénymagyarázatát. Így indul el a vita, amelyet az evangélista rendkívül élénk színekkel ábrázol.

A volt vak ember és a farizeusok között egy hosszú beszélgetés kezdődik el, amelyben Jézus ellenségei aprólékosságokba és szőrszálhasogató részletekbe belebonyolódva próbálják a maguk igazságát bizonyítani.

Az egész vita igazából két kérdés körül forog. Az egyik az, hogyan és milyen hatalommal történt a gyógyulás? A másik pedig, hogy lehet-e ez a gyógyító Istentől való személy?

1.      Hogyan és milyen hatalommal történt a gyógyulás?

A farizeusok legnagyobb problémája az volt, hogy a gyógyítás szombaton történt. Mielőtt elhamarkodottan ítélkeznénk a farizeusok felett, próbáljuk egy kicsit megérteni az ő gondolkodásukat. A zsidók ragaszkodtak ahhoz, hogy ők a szövetség népe, a szombat pedig éppen ennek az Istennel való szövetségnek volt a jele. Isten együtt ünnepel népével, ünnepli a teremtést, mert ez az egyetlen nép, aki ismeri az egyetlen Istent, a Teremtőt. De Istennek ez az ünnepe a szombat, azt is jelentette, hogy valami még hátra van a teremtésből: annak befejezése, megváltása. Várni kell a Messiást és a szombat azért is szent, mert az egyetlen titkot hordozza, melyet csak a választott nép ismer. A szombat megtartása azért volt fontos, mert Isten országa várására utal, és egyben ennek beteljesedését hozza közel.

Így válik érthetővé számunkra a farizeusok kérdése, amikor azt vizsgálják, hogy ki az, aki most gyógyít és lehet-e Istentől való, annak ellenére, hogy Isten legszentebb ígéretét és parancsát veszi semmibe? A farizeusok ebben a kérdésben úgy tűnik, maguk sem tudnak egységes álláspontra jutni. Egy részük ezt az álláspontot képviseli: „Nem Istentől való ez az ember, mert nem tartja meg a szombatot:” (Jn 9,16/a). Másik részük viszont ellenvéleményt fogalmaz meg: „Hogyan tehetne bűnös ember ilyen jeleket?” (Jn 9:16/b). Ez a másik tábor arra hivatkozik, hogy isteni jelet bűnös ember nem vihet végbe, márpedig egy vakon született meggyógyítása mindenképpen isteni jelnek tekinthető. A vélemények tehát a farizeusok pártjában is megoszlanak, ami szakadáshoz vezet, de ez az egész vita meddőnek bizonyul, mert nem vezeti őket hitre.

A farizeusok lelki megosztottságával szemben az evangélista a meggyógyult emberben sarjadozó hitet igyekszik szemléltetni. Miközben a farizeusok egymással vitatkoznak, ez az ember felismeri Jézusban a „prófétát”, azaz Isten küldöttjét.

Az elbeszélés következő szakasza új képet hoz: a nép vezetői beidézik a vakon született ember szüleit, hogy kihallgatások révén tisztázzák az eseményt. Törekvésük arra irányul, hogy olyan vallomásra bírják őket, mely vagy lehetővé teszi az eljárás megindítását, vagy pedig olyan színben tünti fel a dolgot, mintha Jézus cselekedete nem is lett volna csoda, vagyis Jézus messiás voltát bizonyító jel. Azonban a szülők óvatosan kerülnek minden olyan nyilatkozatot, mely túlmegy azon a megállapításon, hogy fiúk vak volt s most lát. „Féltek a zsidóktól”, akik az evangélista közlése szerint ekkor már eldöntötték maguk között, hogy „kirekesztik gyülekezetből, aki Jézust messiásnak vallja.” A nép vezetői tehát még jóval Jézus halála előtt el voltak szánva arra, hogy Jézus hívei ellen a legsúlyosabb megtorló intézkedéseket léptessék életbe. Ehhez pedig már az is elég, ha valaki a vakon született meggyógyítását isteni hatalommal végrehajtott cselekedetnek vallja.

2.      Lehet-e ez a gyógyító Istentől való személy?

Mivel a gyógyult ember szüleinek a beidézése sikertelen maradt, újból hívatják a gyógyultat és felszólítják: „Dicsőítsd az Istent!” (Jn 9,24/a). Ezt a szólásformát olyan embereknél alkalmazták, akikről feltételezhető volt, hogy tanúvallomásukban esetleg nem mondanak igazat. A vakon születettől ebben az esetben azt várják, hogy adjon igazat a nagytanács véleményének, amelyet a szájába is adnak: „mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös”. (Jn 9,24/b).

A vakon született ember azonban kitart korábbi vallomása és a konkrét tények mellett: „bár vak voltam, most látok.” (Jn 9,25). De a farizeusok nem nyugodnak bele kudarcukba és újra el akarják vele mondatni, hogy mi és hogyan történt. Ha már a gyógyulás tényét nem tudják letagadni vagy megcáfolni, akkor azt szeretnék bebizonyítani, hogy a gyógyulást végző személy nem lehet Istentől való, csak bűnös, aki ördögi hatalom segítségével vitte véghez a gyógyítást.

Az újabb faggató kérdésekre, a vakon született csak csendes gúnnyal felel: „Miért akarjátok ismét hallani? Talán ti is tanítványai akartok lenni? (Jn 9:27). A vezetők „Mózes tanítványai”, s ragaszkodnak ahhoz, hogy ők, mint Mózes tanítványai járnak el ebben az ügyben, azaz megtartják a törvényt és annak útbaigazítását. Ezzel ismét szembekerül Mózes, akihez „szólt az Isten” vagyis aki vitathatatlanul isteni kinyilatkoztatásban részesült, és Krisztus, „akiről azt sem tudjuk, hogy honnan való”, vagyis kétséges, hogy Istentől jött-e vagy sem. Mivel nem hisznek Jézusnak és igéjének, azért nem is látják meg, hogy valójában nincs semmilyen ellentét Mózes és Jézus között. Sőt csak akkor lesznek valósággal Mózes tanítványai, ha Krisztusban hisznek, s meglátják, hogy a Mózesnek adott isteni ige, kinyilatkoztatás Krisztusban válik teljessé.

Az egész vitabeszéd itt éri el a csúcspontját. Szidalmazzák a gyógyultat: te az ő tanítványa vagy, mi pedig Mózesé. Mózes neve kifejezi az egész Ószövetséget, hiszen azt Mózes közvetítette. Isten rajta keresztül adott szabadítást Egyiptomból és törvényt a népnek. Ez a törvény Izrael kiváltsága, büszkesége, mely őket a népek közül egyetlenné teszi. Mózest elvetni és a második helyre tenni Izrael szerint lehetetlen. Pedig ott van az Ószövetségben, éppen Mózes szavai között az ígéret: „Prófétát támaszt atyádfiai közül Istened, az Úr, olyat, mint én, őreá hallgassatok! Egészen úgy, ahogyan kérted Istentől, az Úrtól a Hóreben, az összegyülekezés napján, amikor ezt mondtad: Nem tudom tovább hallgatni Istenemnek, az Úrnak a szavait, és nem tudom, tovább nézni ezt a nagy tűzet, mert meghalok. Jól mondtátok. Prófétát támasztok nekik atyjuk fiai közül, olyat, mint te. Az én igémet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, mit én parancsolok.” (5Móz 18:15-18). Mózes tehát önmagán túlmutatva egy „Prófétáról” beszél, aki nála nagyobb, akiben Isten közelsége egészen másként lesz érezhető, mint a Sínai hegyen. Ő Isten közelségének új módját ígérte egy új Prófétában, aki a végleges szót mondja el majd, és Istennek olyan közelségét hozza el, amely addig ismeretlen volt. A gyógyult nagyon jól érzi, hogy itt erről van szó. Ti nem tudjátok, hogy ez az ember kicsoda – hangoztatja, pedig Ő Isten közelségét hozta el, a vakságomat elvette. Ez nem lehet más csak Isten utolsó küldötte.

A vakon született ember éppen ezt fejezi ki válaszában.  A farizeusok azzal kapcsolatos kételyeire, hogy Jézus „honnét való”, vagyis, hogy isteni küldetés alapján viszi-e végbe tetteit, éppen ezek a tettek bizonyítékok, így pl. a vakon született meggyógyítása is. Mert hiszen „Isten nem hallgat meg bűnösöket, de ha valaki istenfélő, és az ő akaratát cselekszi, azt meghallgatja.” (Jn 9:31).  Ez olyan felismerés, mely a Jézus korabeli zsidóság korában általánosan elfogadott volt. Nem is tudják a farizeusok semmivel sem megcáfolni a vakon született ember érvelését, aki kimondja a végső következtetést: „Ha ő nem volna Istentől való semmit sem tudott volna tenni.” (Jn 9:33).

Mivel felelni semmit sem tudnak a vakon született érvelésére, szidalmazni kezdik: „Te mindenestől fogva bűnben születtél, és te tanítasz minket?” (Jn 9,34). Ismét előjön a történet elején a tanítványok Jézushoz intézett kérdésében megfogalmazott zsidó gondolkodás, amely a vakon születettséget Isten büntetésének és ítéletének tekintette. A farizeusok végső érve az, hogy azért nem lehet igaza ennek az embernek, mert vakon születettként ő mindenestől a bűn hatalmában és Isten átka és ítélete alatt van.

A nagytanács végül a vizsgálat lezárásaképpen kimondja az ítéletet, kiközösítik őt a zsinagógai közösségből. Ez a kizárás nagyon súlyos ítélet, hiszen az Isten népéből, a szövetségből való kitaszítást jelenti. A zsidó társadalomban a zsinagógai közösségből kitaszított személy megítélése rosszabb volt, mint az idegeneké vagy a pogányoké.

A vita végére tisztázódik nemcsak az, hogy miképpen történt a gyógyulás, de az is, hogy aki ezt a gyógyítást véghezvitte csak Istentől jött személy lehet. A vakon született ember hitbeli látása fokozatosan tágul és tisztul, egy ember, Istentől való küldött, próféta, s végül a nagy „próféta”, a szabadító Messiást ismeri fel Jézusban.

János evangélista a történet részletes elbeszélésével sok vitás kérdést is tisztázni igyekszik a keresztyén gyülekezetek számára. Itt oldódik meg a szombat kérdése is. Jézus nem törte meg a szombatot, hanem betöltötte azt. Amit a szombat kifejezett, az Jézusban betelt. Ezt semmivel sem lehet jobban kifejezni, mint azzal, hogy szombati napon teszi Jézus a csodát, mellyel Isten közelségét fejezi ki. Isten közel lépett az emberhez, és együtt ünnepel az emberrel. Amit a szombat kifejez, Jézusban olyan gazdagsággal érkezik el, hogy Izrael, mely a régihez görcsösen ragaszkodik, nem tudja felfogni, hogy mi történik. Ez a szombat végső értelme, amiért Izrael élt, amit egész léte kifejezett. Az az Isten célja, hogy itt legyen az emberek között. Ez telt be Jézusban. Ez érkezik el, amikor szombaton a 38 éve beteg embert, vagy a száradt kezűt, vagy a meggörbült hátú asszonyt meggyógyítja. Nagyobb van itt a szombatnál, nagyobb a templomnál, ahogy ezt maga Jézus mondja: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért, tehát az Emberfia ura a szombatnak is.” (Mk 2,27-28). „De mondom nektek, hogy még a templomnál is nagyobb van itt.” (Mt 12,6). A szombat azt a kegyelmet ragyogtatja fel, amely Jézusban teljesedett be, így valóban nagyobb van itt Mózesnél, mert Jézusban Mózes művének beteljesedését ismerhetjük fel. Ámen.

Mészáros Zoltán, református lelkész (Bonyhád, 2012.02.12.)