A keresztről szóló beszéd „bolondsága”

Olvasmány: 1Kor 1,18-2,5

„Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” 1Kor 1,18

Korinthusban Pál igehirdetése által, egy olyan környezetben szólalt meg az evangélium, amely minden tekintetben sokszínű volt. Az ókori világ egyik nagy központja volt Korinthus. Fontos szárazföldi és tengeri útvonalak találkozópontja volt, sokféle faj, nép és nyelv, vallás és kultúra keveredett itt.  A nagy világvallások és a pogány kultuszok egyaránt jelen voltak, valamint a különböző filozófiai iskolák. Egy igazi ókori múltikulturális világváros, egy a mai globalizált világhoz hasonló helyzet kicsiben. Ugyanakkor hírhedt város is volt, nagyfokú erkölcsi romlottsága miatt. Az ókori világban ismert közmondássá vált: „korinthusi életet él.” Az ókori, értékeit vesztett és szétesőben levő világ képe rajzolódik itt ki előttünk.

            Ma mi is egy sokszínű, de már értékeit vesztett, s nagyon gyors mértékben széteső világban élünk. Az alapok rendültek meg. Ez nem most kezdődött, hanem sokkal korábban, csak most lett nyilvánvalóvá mindnyájunk számára a bekövetkező gazdasági világválság által.

Korinthus, ez a nagyszerű, modern világváros nemcsak látnivaló újdonságokkal, hanem a szellemi élet rendkívüli élénkségével is dicsekedhetett. Ebben a helyzetben az első keresztyének többszörösen nehéz helyzetben voltak. Egyszerre kellett kialakítani hitüket, meggyőződésüket, a Krisztus követésük hétköznapjait, s ugyanakkor szembenézni az új elgondolásokkal, a kialakulóban levő nagyvárosi élettel. Sőt a gyülekezeten belül is egyszerre jelentkezett mindez: a sok „új” varázsa, a többféle jézusi „igazság” megosztó ereje.

         Amikor e mostani világunk alapjainak megrendüléséről, hittelenségéről, erkölcstelenségéről beszélünk, azt is látnunk kell, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit gyakorlati, mindennapi megélésének hagyományos módja is problematikussá válik. A világ számára ma is bolondság a Krisztusról szóló beszéd. A világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg az Istent. Isten azonban ma is jónak látja, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket.

A kérdés a mi számunkra az, hogy miképpen tudjuk mi ebben a mai világban hitelesen „a megfeszített Krisztust hirdetni”. 

Ø     1. A pénzt istenítő világ bálványszobrának megrendülése.

Ha keresztyén szemmel tekintünk a mostani világra, több figyelemreméltó következtetést is megfogalmazhatunk. Először is nézzük meg azt, hogy mi tartotta össze azt a világkorszakot, amely most súlyos válságba jutott. Két kifejezéssel jellemezhetnénk legjobban ezt a világot: a pénz uralma és a fogyasztás mindenek felett állósága. A mai ember valójában ugyanazt várja a pénztől, mint a régi időkben az istenektől vagy bálványoktól. A hagyományos istenképet eldobta magától a modern ember, „felnőtté vált”, nagykorú lett, többé nincs szüksége Istenre. Ugyanakkor az emberiség egy új istent alkotott magának: a pénztől várja jövőjét, biztonságát, egészségét, kapcsolatait, álmainak megvalósulását. A pénz istenné vált, s az ember hódol, és áldozatot mutat be ennek az új istenségnek: feláldozza egészségét, családját, idejét végül a saját lelkét is.

A pénz istenének imádatában az „én” szerepe került középpontba. Ezzel párhuzamosan leértékelődött a másik ember fontossága. Lassanként megszűntek azok az értékek, amelyek a keresztyénség évezredes jelenlétében megerősödtek: a szolidaritás, a felebaráti szeretetet, a hivatástudat, a közösség fontossága, a szeretet gyakorlása, az emberi életnek abszolút értéke.

De ma már egyre többen, kiábrándulva a pénz hamis istenének imádásából kezdik felismerni, hogy ez az istenség, amely annyi mindent ígért, elmaradt a szép ígéreteinek teljesítésével.

Miközben a mai kor embere rendkívül elutasító az Istennel és a keresztyén egyházakkal szemben, ugyanakkor kétségbeesetten keresi vallásos kapaszkodóit, pl. az ezotériában, a különböző szekták közelében, az okkultizmusban. Ma kétségbeesve és tehetetlenül szemlélik sokan a pénz hamis istenének bukását, amely eddig mindent adott, és amely most mindent el akar venni, bukásával mindenkit maga alá temetve. Kérdezhetjük mi is az ige szavával: „Nem tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét? Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket.” (1Kor 1, 21-22.).

Ø     2. A keresztről való beszéd „bolondsága” a kihívásokra adott egyetlen lehetséges válasz.

            Pál válasza a korinthusi helyzet kihívásaira ez: „Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak, az elhívottaknak… az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” (1Kor 1, 23-24).   A keresztyén embereknek és a keresztyén közösségeknek fontos faladatuk van ebben a világban. Miközben az Istentől eltávolodó világban egyre kevesebb keresztyén érték van jelen, a Krisztusban hívőknek éppen ezekről az értékekről kell még hangsúlyosabban bizonyságot tenni, akkor is, ha ez sokak számára megütközés, botránkozás vagy csak egyszerűen bolondság. A mai világban bolondnak nézik azt, aki becsületes, aki nem csal, aki nem hazudik, aki mindig igazat mond. Sokszor pedig megütközéssel és ellenségesen fogadja az ilyen hívő, istenfélő életvitelt a világ, mert ennek tisztasága egyúttal a maga romlottságára is emlékezteti.

Látnunk kell azonban azt is, hogy egyre nagyobb azoknak a száma, akik „éhezik és szomjúhozzák az igazságot.” Az ige igazsága teljesedik be: „a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.”(Róma 8,19). De ehhez nekünk, keresztyéneknek, valóban Isten fiainak kell lennünk, azoknak „akiket az Isten Lelke vezérel.” (Róma 8, 14). Egyre nagyobb szükség van arra, hogy gyülekezeteinkben Isten Lelkének vezetése még kézzelfoghatóbb, még erősebb lehessen. Egyre jobban felértékelődik a szerepe az imádságnak, a tiszta tanításnak, a közösséggyakorlásnak, a hitvalló életnek és a gyülekezet belső életében megjelenő áldozatvállaló szeretetnek, a diakóniának. Valahogy így történt ez az első keresztyének életében is. Az őskeresztyén gyülekezet tagjai egészen komoly anyagi biztonságban érezhették magukat. Egymás terhének hordozása (Gal 6,2) a krisztuskövetéshez magától értetődően hozzátartozott.

A pénzvallás „én” központúságának világában hihetetlen nagy erejű bizonyságtétel lehet a keresztyének egymás iránti szolidaritása. A hívők szolidaritása, tettekben megnyilvánuló egymás iránti szeretete erősebb igehirdetés minden más prédikációnál. Ez által válik felismerhetővé az a másik érték, másik értékrend, amelyet a keresztyéntanítás képvisel.

Egyeseknek megütközés, másoknak bolondság, de Isten mégis e „bolondság” által akarja megtartani a világot. Jézus így tanít a Hegyi beszédben: „Én pedig azt mondom néktek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is.” (Mt 5,39-40). Ha eszerint élünk, akkor lesz a keresztről való beszéd bolondsága Istennek erejévé és bölcsességévé a számunkra.

Ø     3. A keresztről való beszéd „bolondsága” arra hív, hogy tekintsük úgy e mostani válságot, mint egy új lehetőséget!

            Keresztyén szemmel nézve a mostani megváltozott helyzet, nem egy végzetes tragédia, hanem sokkal inkább egy hatalmas lehetőség a keresztyén, azaz Krisztust az általa adott értékek szerint követni akaró gyülekezetek és hívő emberek számára. Gondoljuk csak végig!   Vajon nem éppen a miatt panaszkodunk mi keresztyének oly sokat az utóbbi időben, hogy az élet értékének pénzzel mérhetősége, a fogyasztói kultúra döbbenetes hatása, az erkölcsi normák és hagyományos társadalmi értékek minden eddigit meghaladó mértékben való eltűnése miatt, milyen közömbössé, elhidegülté, csak önmagukat szeretőkké váltak az emberek. Ez a biztosnak látszó világrendszer, amely a pénz uralmára és a fogyasztás mindenek felett állóságára épült, összeomlani készül. Tényleg sajnáljuk?

            Természetesen mindenki számára lesznek nehéz pillanatok, és lesznek áldozatok, amelyeket meg kell hozni, és sok mindenről le kell majd mondani. De vajon nem ilyen pillanatokat éltek át az első keresztyének a Római Birodalomban? Vajon nem ugyanígy kellett szembenézniük a bálványvallásokkal, a világbirodalom mértékéből és jellegéből adódó globalizációval?

            Érdemes megismernünk ezt a kort. Mit látunk a gyülekezetek életében? Azt, hogy virágzanak. Minden üldözés és visszavetés ellenére a pici kis közösségek óriási erővel indulnak növekedésnek. Sőt, nemcsak növekednek és megmaradnak, hanem 2-3 évszázad után az egész Római Birodalmat átformálják ezek a keresztyén közösségek. Először az egyszerű emberek, majd az előkelők és gazdagok közül is sokan csatlakoznak a gyülekezetekhez. Döbbenettel látja az arénák szenzációéhes közönsége, hogy az ártatlanul elítélt és vadállatok elé dobott keresztyének nem esnek egymásnak, Krisztus urukat énekkel, imádsággal dicsérve, hitüket meg nem tagadva vállalják a mártírhalált. Hamarosan be is szüntették ezeket a véres „játékokat”, mert a tömegek elgondolkoztak, és felismerték, hogy ezeknek az embereknek, akikről annyi szörnyűséget elmondtak, még a halál közelében is békességük van. Tertullianus egyházatya egyenesen így fogalmaz: a keresztyén mártírok vére magvetés. Így lesznek egyre többen a Krisztusban való hit követőivé az állami hivatalnokok, a katonák, de még a császári udvar emberei is, míg végül maga a császár, Constantinus is hitre jut (Kr.u. 313.). A megvetett és tiltott hit lesz az, ami megmenti az összeomló Római Birodalmat a 4. században.

            A keresztyén közösségek felelőssége, ebben a mai széthulló és összeomló világban, azokról az értékekről bizonyságot tenni, amelyek ma is meg tudják tartani világunkat.

Vegyünk bátorságot mi is, ma élő keresztyének, a „megfeszített Krisztust hirdetni”, aki egyeseknek megütközés, másoknak botránkozás, „de maguknak, az elhívottaknak, az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” Ámen.

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, ref. lelkész (Szabadka, 2010. május 30.)