Szentek Gyülekezete?!

Olvasmány: 2Kor 1-20

„Pál Isten akaratából Krisztus Jézus apostola, és Timóteus, a testvér: Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, és mindazoknak a szenteknek, akik Akhájában vannak.” 2Kor 1,1-2.

Ha a ma emberét megkérdeznénk, hogy szerinte mi az Egyház, bizonyára sokféle érdekes magyarázatot kapnánk. A legtöbben az egyház szó hallatán egy templomi épületre vagy vallásos ceremóniákra gondolnak. Az állami jogrendszer igyekezett mindenkivel szemben nagyon toleráns lenni ezért aztán „egyház” néven jegyzett be minden magát vallási közösségként meghatározó szervezetet. Így történhetett meg az, hogy ma Magyarországon létezik „Boszorkány Egyház” is, amely szervezet elnevezésében szintén ott találjuk az egyház szót, pedig hát ennek a vallási közösségnek semmi köze sincs a Biblia Egyházához.

            Nézzük meg most, hogy mit mond a most olvasott ige az egyházról. Pál ezt a levelét az „Isten Korinthusban levő gyülekezetének” írja. A gyülekezet (ekklészia) azoknak az „atyafiaknak” a közössége, akik ajtót nyitottak a hívó szó előtt (ekkáleo = kihívok), s engedték, hogy az elhívó Úr vezesse maga után, illetve kivezesse őket az istennélküliség, a hit nélküliség állapotából. Az eklézsia- gyülekezet szó elsősorban egy adott helyi közösségre utal, amely lehet akár csak két vagy három Krisztus nevében összegyűlt személynek az egysége (Mt18,20), éppúgy, mint százaknak vagy ezreknek a közössége. Nem tudjuk, hogy mekkora lehetett a korinthusi lakosság, s még kevésbé, hogy mennyi volt a gyülekezet lélekszáma. Idevágó pontos adatokkal csak az újszövetség szolgálhatna, de itt semmilyen számról nem olvasunk. Az újszövetségi szentírás nem ismeri a mennyiségi egyház fogalmát, mivel az egyház vagy egyház, vagy nem egyház. Az egyház lényegét valóságát nem tagjainak száma határozza meg. Azonban Korinthus esetében bátran feltételezhetjük, hogy jelentős számú lehetett a hívők serege itt ebben a nagy pogány tengerben.

Az egyház itt a Korinthus városában levő ekklézsiát jelenti: férfiakat és nőket, gyermekeket és szülőket, fiatalokat és öregeket, fizikai munkásokat és szellemi foglalkozásúakat, előkelőket és lenézetteket (1Kor 1, 27), egyszóval mindazokat, akik egy meghatározott helyen a saját koruk társadalmában, mint keresztények együtt élnek. Ők éppúgy dolgoztak és pihentek, örvendeztek és szenvedtek, mint bárki más a világon bárhol. Mindössze abban különböznek a „bárki mástól”, hogy meghallották a nevüket szólító isteni üzenetet, és ráléptek az engedelmesség keskeny ösvényére. Ezen a tényen nem változtatnak semmit az élet buktatói és a későbbi botladozások, hitbeli visszaesések sem, amikről sokszor olvasunk itt a 2. korinthusi levélben is.

Ha végigolvassuk az 1. Korinthusi levelet, akkor azt látjuk, hogy a gyülekezet élete tele van erkölcstelenséggel, méghozzá nem is valami apró bűnökről van itt szó, hanem olyanokról, amilyenek „még a pogányok között sem említtetnek” (1Kor 5, 1). És mindezek ellenére, valamint az apostol személyét érintő támadások és vádaskodások zuhatagában is valami csodálatos módon épségben marad a „gyülekezet”, az „eklézsia” név használata. Ez nem azt jelenti, mintha bármiféle erkölcsi lazaság fölött szemet hunyna az apostol, hanem éppen azt, hogy reálisan számol az emberi gyengeséggel,  és így veszi fel ellenük a harcot. Pál mindkét levelében a korinthusi gyülekezet tagjait szenteknek szólítja: „a Krisztus Jézusban megszentelteknek, azoknak, akiket ő elhívott és saját népévé tett”. A „szentek” minősítés nem érdemből, hanem kegyelemből ered. A gyülekezet fogalmával kapcsolatos tanítás el nem hanyagolható figyelmeztetés a „népegyház” viszonylatában is, ahol az „eklézsia” vagy a „szentség” szóhasználat ugyancsak indokolatlan lenne a gyülekezeti tagok életvitele alapján.

Az apostolra jellemző a nála általánosnak mondható ökumenikus gondolkodás. Nemcsak a korinthusiakat üdvözli, hanem őket „mindazokkal a szentekkel együtt, akik egész Akhájában vannak.” Nem tesz különbséget a gyülekezetek között nagyság és kicsinység, a hitben erősség és a gyengeség vagy más ismérvek szerint. A „mindazokból” nem marad ki senki. A főhangsúly nem az általánosságban mozgó gyülekezetekre esik, hanem a tagokra, akik – sajátos módon – valamennyien „szentek”. Bizonyos, hogy a szent (hágiosz) jelentéséhez tartozik a tisztaság és az Isten akaratának megfelelő minőség is. De szintén bizonyos, hogy a főnévi alak inkább az Istenhez tartozást fejezi ki, mégpedig azzal a szentséggel és szeplőtelenséggel, amely Krisztus által és Krisztusban tulajdoníttatik a szenteknek. Egyébként értehetetlenül és értelmetlenül hangzanak a mindmáig szokatlan és – sajnos – vállalni nem, mert „szentség” megnevezés. Annyira meg van fertőződve a hagyományos egyházi közgondolkodás, hogy nem merjük a „szentek” névvel emlegetni a gyülekezeti tagjainkat.

Mit tanulhatunk meg a mai Ige alapján az egyházról, a gyülekezetről, magunkról, mint gyülekezeti tagokról?

1. Az egyház szentsége és a hívők szentsége kegyelemből van.

Létezik-e tökéletes egyház? Sok szakadásnak, pártoskodásnak az oka az, hogy egyesek úgy érzik az egyház, amibe beleszülettek, vagy a gyülekezet, amelyhez most éppen tartoznak nem eléggé „szent”. Ezért aztán kiválnak az általuk romlottnak, és túlságosan világiasnak tartott egyházból, hogy megvalósítsák a maguk tökéletes szentségben élő közösségét. A tapasztalat szerint ezeknek a kiszakadó közösségeknek a sorsa a további kisebb részekre való szakadás. Egy idő után már ez a szentnek tartott új közösség sem lesz eléggé szent.

A szentség nem rajtunk múlik. A korinthusi gyülekezet szentsége sem tagjainak tökéletes erkölcsi állapotán nyugszik. Sőt éppen ellenkezőleg, Pál két korinthusi levele ennek a gyülekezetnek nagyon sok botrányos eseményéről számol be: pártoskodás, viszálykodás, gőg, paráznaság, hívők egymással való pereskedése, erkölcsi szabadosság, házasságtörés, keveredés a pogány vallásossággal stb. Bűnök egész hosszú listáját sorolhatjuk fel, amelyek jelen voltak a Korinthusi gyülekezet életében, Pál mégis az Isten gyülekezetének tekinti őket és szenteknek szólítja a gyülekezet tagjait.

Kiválasztottságunk, egyházhoz, gyülekezethez való tartozásunk ugyanis nem érdem szerint, hanem kegyelemből van. „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek…” (Jn 15,16).

Az egész Korinthusi levél az Isten kegyelméről szól. Ugyanis nem egy kiközösítési határozatot küld el Pál ennek a gyülekezetnek. Nem kizárta őket, hanem a kegyelemről tanítja őket és bátorítja a szent életre. Pál a Szentlélek indítása alapján azért írt nekik, hogy álljanak helyre, tegyék rendbe az életüket. A korinthusi gyülekezet szomorú helyzetét tekintve, lehet, hogy sokan azt mondták nem érdemes egy ilyen gyülekezethez tartozni. Lehet, hogy 100-ból 99-en azt mondták volna, hogy jobb, ha feladják, és feloszlik ez a közösség. Lehet, hogy 100-ból 99-en igen. De Isten nem. Ő nem ezt teszi.

Az egyház szentsége a világ számára akkor mutatkozik meg, ha a kegyelem légköre uralkodik benne. Mindnyájan jól ismerjük a tékozló fiú példázatát. Emberileg nagyon meg tudjuk érteni a tékozló fiú bátyját, aki így szól: „ez a te fiad…” és nem „ez az én testvérem”. Az idősebbik fiú szentsége egy külsőségekben megnyilvánuló vallásosságban jelentkezik. Látszatra ő a „jófiú”, aki bent van az atyai házban. Valójában azonban szíve szerint sokkal messzebb van ő az apjától, mint ez a hazatérő és minden vagyonát eltékozló ifjabbik.

Vajon mi, az egyházban, az ún. „az atyai házban” bent levő „jófiúk” nem vagyunk, a magunk „szentségével” eltelve nem lettünk-e olyanokká, mint ez a példázatbeli idősebbik. A mi „szentségünk” vonzza-e haza az atyai házba az elveszetteket, vagy épp ellenkezőleg taszítja őket?

Az atyai házban a kegyelem légköre uralkodik. „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt”. (Luk 15,21). Az apa szentsége nem elutasító, hanem az elveszettet hazafelé vonzó, az ő szeretete nem rója fel a gonoszt, mert a kegyelem lényege az érdem nélküli megbocsátásban van: „Mert az én fiam meghalt és feltámadt, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.” (Luk 15,24).

A Római levélben azt olvassuk, hogy a világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Vagyis azoknak a szenteknek a megjelenését, akik valóban fiak, mert az Atya szíve szerint tudnak érezni. A tékozló fiak vágynak egy olyan gyülekezetbe, ahol a kegyelem légköre uralkodik. Ahol nincs megbocsáthatatlan bűn. Ahol nincs elrendezhetetlen kapcsolat.

2. A „szentség” megélése csak a kegyelem által lehetséges

Szentek – kegyelmet talált bűnösök. Nem azért szentek, mert erkölcsi tökéletességben élnek, mert soha nem hibáznak és nem követnek el bűnt. A szentség emberi erővel elérhetetlen, egyszerűen azért, mert a mi emberi természetünk már eleve romlott és bűnnel fertőzött. Önmagunkban alkalmatlanok vagyunk a szentségre.

Aki ezt nem ismeri be, aki önmagában bízva akar „megszentülni”, képmutatóvá válik. Jézus az evangéliumban a farizeusokról szólva nagyon találóan mutatja be ezt az embertípust. A képmutató ember szentsége nem más, mint egy vallásos máz, amely külsőségekből áll. Vallásos cselekedetei, adakozása, imádkozása, böjtölése igazából nem Istennek szól, hanem az emberek felé bemutatott produkció. A képmutató vallásos emberre jellemző, hogy önmaga szentségével van eltelve, ezért a másik emberrel szemben mindig ítélkező. A maga szentségével eltelve így aztán a másik szemében a szálkát is észreveszi, miközben a magáéban még a gerendát sem látja. A szentség ilyen módon való megélése mindig megbotránkoztató a kívülállók számára.

Az igazi szentség azonban mindig másokat magához vonzó szentség. Aki a maga „szentségét” nem érdemnek, nem a maga vallásosságának csúcsteljesítményeként tekinti, hanem kegyelemből kapott ajándéknak, az egyszer csak mágnesként fogja vonzani az embereket. Jézus földi élete a legszebb példa erre, Ő, aki valóban „szent” és bűn nélküli volt, a farizeusokkal ellentétben vonzotta magához a bűnös embereket. Az ő szentsége nem taszító, hanem valami megmagyarázhatatlan erővel vonzó volt. Vámszedők, prostituáltak, tisztátalan leprások és vérfolyásosak, megvetett idegenek jönnek hozzá, és Ő nem utasítja el egyiküket sem. Jézus mindenkit hív magához: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28).

Van egy ilyen mondás: „A győztesek nem adják fel, hanem felkelnek.” Annyiféle baj van, annyi csalódás, annyi hiba az egyházunkban, a gyülekezeteink életében, hogy talán úgy vagyunk, mint Illés, aki azt hitte, egyedül maradt hívőként az országban. Pedig sokan voltak még rajta kívül is, akik Istenben bíztak, csak ő ezt nem látta egészen addig, míg az Úr ki nem jelentette neki. Mi a különbség a győztesek és a vesztesek között? „Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat?” (1Kor. 9,24). Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! Elesik százszor mindenki, de a győztes százegyedszer is felkel. Hanem: „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé.”

Az ilyen kegyelmet talált bűnösöket nevezi Pál szenteknek. „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” (Zsid. 4,15-16)

Jöhetünk tehát bizalommal Jézus Krisztushoz, még akkor is, ha „a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud.” (1Jn. 3,19) Valahol itt kezdődik az igazi szentség, amikor tudom, hogy nincs bennem semmi jó, hogy nem vagyok méltó, amikor a saját szívem is elítél, akkor ragyog fel a kegyelem fénye, akkor lesz naggyá Isten szentsége bennem. Akkor tud velem valamit kezdeni az Úr, amikor végre feladtam a magam szentségét. És akkor elkezd működni a kegyelem.

Azért fontos a kegyelem légköre, mert nincsen más, ami megváltoztatná az embert. A kegyelem formálja szenté az embert. Kell, hogy legyen természetesen növekedés, változás az életünkben. Az Újszövetség ezt nevezi megszentelődésnek. Pál így ír magáról: „Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is. Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.” (1Kor. 15,8-10). Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok. Ő formál át és ad új életet. A szentséget Isten adja. A szentség csak a kegyelem által lehetséges. Ámen

Reményik Sándor:

Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.