Újesztendei program

Lekció: Jn 3, 22-36.

„Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Jn 3, 30.

            Amint az esztendő utolsó napja a visszatekintés alkalma, úgy az újesztendő kezdete az előretekintésnek. Hogyan tovább? Számtalan feladat, tennivaló, program magasodik elénk. Helyt tudunk-e állni hittel, az élő Istennek kedvesen, lelki-szellemi tusakodással, igaz örömmel? Keresztelő János életének egy nagy fordulópontján tanítványainak mondta ezt a hitvallást: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” (Jn 3, 30.). Mindazzal összefüggésben, amit Isten Igéjéből tudunk, egy kicsi szót illesszünk e nagylelkű és alázatos vallomásba: „Neki növekednie kell – bennem, nekem pedig kisebbé lennem.” Amit elveszíthetek magamból Jézus bennem való növekedése miatt, azt ne sajnáljam, amit pedig lelkemben nyerhetek általa, annak mindig bátran adjak helyet. Ez lehet számunkra a 2010. esztendőben az az út, amelyen Isten az Ő áldását és a boldogságot kínálja nekünk.

            A Károli fordítás így mondja: „Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállnom.” Ebben a mondatban az e legfeltűnőbb, hogy nincs semmi szomorúság, semmi rezignáció, semmi lemondás, kénytelen kelletlen beletörődés a változhatatlan helyzetbe. Hanem éppen ellenkezőleg, csupa öröm és boldogság csendül János szavában, amikor ezt kimondja. Mi általában, amikor arról van szó, hogy alább kell szállni valamiben, vagy valakivel szemben, nem szoktunk örülni. Ma, amikor a hírekben állandóan arról hallunk, hogy gazdasági vállág van a világban és ennek következtében sok mindenben „alább kell szállnunk”, vissza kell fognunk magunkat, nem örülünk ennek. Nem örülünk, ha az állam kevesebb pénzt ad a különböző támogatásokra. Nehéz elfogadni, hogy ebben az újévben sok mindenről le kell mondani, amit eddig még megengedhettünk magunknak. A gazdasági elemzők szerint a 2010-es év sok tekintetben az alábbszállások, a kisebbé lét éve lesz. A gazdasági világvállság súlyosan kihat a mi mindennapi megszokott életünkre is. Kisebbé lenni, alább szállni, nem könnyű dolog.

            De nézzük meg közelebbről, hogy miről is van szó az Igében? Keresztelő János tanítványai méltatlankodva hozzák a hírt mesterüknek: „aki veled volt a Jordánon túl, akiről te bizonyságot tettél, íme, az keresztel, és mindenki őhozzá megy.” (Jn 3, 26). A tanítványok nehezen tudják elviselni mesterüknek ezt az egyre fokozódó háttérbe szorulását.  Lám azelőtt mindenki Keresztelő Jánoshoz ment, most pedig egyszerre faképnél hagyják őt az emberek, és mindenki Jézus után megy. Mi sem természetesebb, hogy bosszantja és idegesíti ez a tanítványokat. Hát minket talán nem idegesít, amikor a mi életünkben is valamilyen tekintetben „alászállás” következik be? Semmi nincs a világon, ami annyira természetünk ellenére való volna, mint az alászállás. Alászállni valami magaslatról, például az úgynevezett magas lóról, lelépni a színről, letűnni, és nem tündökölni már úgy, mint valamikor régen.

            Ma nagyon sok emberrel tanítja meg Isten, mit jelent alábbszállni, kisebbé lenni, s ha nem tanulta meg még eléggé, akkor még alább, majd megint alább. De hát mi öröm van ebben? Bizony magában véve semmi. Van tragikus alászállás is. Vannak, akik nem bírják ki és összeroppannak alatta, belehalnak, vagy öngyilkosok lesznek miatta.

            Ha csak ennyit mondana Keresztelő János: Nékem alább kell szállnom, akkor ez a kell az emberi sors kegyetlenségét, nyomorúságát, tragikumát fejezné ki. De nem csak ennyit mond, mert ott van a mondat másik fele is: „Neki növekednie kell…” És így már egészen más! Így már van értelme az alábbszállásnak. Azért kell alábbszállnom, hogy Ő növekedjék. Ebben az esetben nem fájdalmas az alábbszállás, sőt örvendetes, ha Krisztus növekedik általa. Ha egyszer valaki észre veszi, hogy elkezd növekedni előtte Krisztus, akkor boldogan állapítja meg azt is, hogy ez minden alábbszállást megért.

            Olyan természetes dolog ez testvéreim. Amíg túl jó dolga van valakinek, addig olyan kicsi Krisztusa van, hogy nem megy vele semmire. Ám, amint kezdi megalázni magát Isten előtt, kezd alábbszállni az ember, egyre hatalmasabbá válik előtte az Úr. Kevés olyan tiszta öröm van, mint az ilyen alászállás öröme. Vigasztalás és bátorítás lehet a mi számunkra, hogy amikor most Isten a mi magyar népünket és benne egyházunkat sok tekintetben alábbszállítja, ezt azért teszi, hogy közben a másik oldalon a Megváltó Krisztus növekedjék. Ha jó dolgunkban nem láttuk a Krisztust, mert mi a magunk emberi nagyságunkkal, saját dicsőségünkkel takartuk el Őt, most alábbszállíttatva az Isten keze által, végre felismerjük őt?

            Annak, aki csak az alábbszállást látja, van miért sírnia, és van mit siratnia. Az az ember okkal lehet pesszimista, elkeseredett és reményvesztett ebben az újesztendőben. Amíg csak az alábbszállást látjuk, midig lesz sírnivalónk. Az is lehet, hogy Isten a mi magyar népünket, s benne egyházunkat még alább szállítja. Nem a magyar nép és nem a református egyház ellen teszi ezt, hanem éppen annak érdekében. El tudjuk-e fogadni ezt a Keresztelő János örömével? Nem úgy, mint büntetést, hanem mint kegyelmet?

            Tegyük most egészen személyessé ezt a kérdést: neked magadnak mekkora Krisztusod van? Talán furcsán hangzik a kérdés, de mégis úgy van, hogy néha nagyon kicsiny a Krisztus egy ember életében. Picinyke helyecskét foglal el a szívében, háttérbe szorul sok mindenféle más fontosabb személlyel és üggyel szemben. Nem olyan nagy, hogy meg tudná tölteni a lelket egészen. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy a mi életünkben ki a nagyobb: Krisztus vagy mi? Kinek van döntő szava? Mekkora Krisztusod van? Nem kell-e Neki növekednie, neked pedig alábbszállnod?

            De hát miként történhetik meg ez? Aki utazott már hegyek közé, az tudja, hogy amikor, a síkság felöl közelít az ember, messziről még a hegyek egész kicsinek látszanak. De ahogy közeledik az ember a hegy egyre nő, egyre hatalmasabbá vélik, és hozzá viszonyítva a mi személyünk egyre kisebbé, parányibbá válik. Így van Krisztussal is, azért kicsi, mert távolról szemléljük. De minél közelebb megyünk Hozzá, annál nagyobb lesz. Minél jobban, minél közelebbről megismerjük Őt, annál lenyűgözőbbé lesz az Ő dicsősége, hatalma, szeretete, kegyelme, az Ő egész valója.

            Karácsonykor olvastuk az Ézsaiás próféciáját: „Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett, hogy fölemelje és megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké.” (Ézs 9, 7.). Összecseng ez az Ige azzal, amit Keresztelő János mond, de sem a növekedés, sem az alábbszállás nincs megszabva, hogy meddig, milyen mértékig kell folytatódnia ennek a növekedésnek, vagy alászállásnak.  Vagyis nincs határa egyiknek sem. Nem lehet azt mondani, hogy most már elég mélyre szálltam alá, most már jöjjön a felemelkedés. Mert ugye tapasztaltuk már azt, hogy minden nyomorúság, bukás, elesés akkor következik be a hívő ember életében, amikor ő maga nagy, Krisztus pedig kicsi.  Ez pedig a kárhozat. Mert mit jelent ez? Azt, hogy a bűneit az ember maga akarja levetkőzni, jóvátenni Krisztus nélkül, a problémáját maga akarja megoldani, Krisztus nélkül, a halállal maga akar megküzdeni. Krisztus nélkül! Azt mondja az Ige erre: „aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta. De aki hisz a Fiúban annak örök élete van.” (Jn 3, 36). Vagyis annak van örök élete, aki nagyon mélyről, a bűnbánat mélységéből tekint föl a nagyon magasról, a mennyből aláhajló Krisztusra, a Megváltóra.

            „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” – ez a program az, amit elénk ad az Ige a 2010-es esztendőre. Milyen csodálatos, két egymással teljesen ellentétes irány: Ő növekedik, én meg alábbszállok, s mégis ebből lesz az igazi, a boldog, az örökéletet adó találkozás! Ámen