Velünk lesz-e Jézus 2011-ben?

Olvasmány: Mt 25,31-46

„Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől. Amint távozása közben feszülten néztek az ég felé, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, és ezt mondta: Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” ApCsel 1,9-10.

Az újesztendő első napjára a református bibliaolvasó kalauzunk újszövetségi igerészként az ApCsel 1,1-14. szakaszt jelölte ki, ahol Jézus mennybemeneteléről hallunk. Hogyan is lehetne kötni Jézus mennybemenetelének történetét újév napjához? Imádságos szívvel olvasva találhatjuk meg a kapcsolódási pontot, mely egy nagyon fontos kérdést vett fel a számunkra: „Hogyan tovább? Vajon velünk lesz-e Jézus 2011-ben?”

A tanítványok miután Jézus felment a mennybe, továbbra is felfelé bámultak, tátott szájjal. Nem tudták, hogyan tovább. Két angyal érkezett, hogy megnyugtassa őket, s fel is tették a magától értetődő kérdést: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve?”

Életünk során számtalanszor tesszük mi is ugyanezt, mint a tanítványok, hogy csak kémleljük a kék eget, hátha meglátjuk Jézust vagy valamiféle látható jelet. Ha magunkba nézünk és őszinték vagyunk, akkor be kell vallanunk tehetetlenségünket, úgy ahogy a tanítványok is, s csak ezt tudjuk kérdezni: miért kellett neki elmennie, miért hagyott magunkra minket? Mi lesz velünk holnap? Mi lesz velünk ebben az újesztendőben?

1.      Jézus látható jelenléte a világban.

Az evangéliumok beszámolóit újra olvasva és azt figyelve, miként tekintett Jézus az ő földi tartózkodásának idejére azt vehetjük észre, hogy Jézus tudatosan készült a mennybe való visszatérésére. Tanítványait is igyekszik felkészíteni arra az időre, amikor Ő már nem lesz közöttük. Semminek sem örült jobban, mint tanítványai sikereinek, és semmi sem bosszantotta jobban, mint kudarcaik. Az angyalok szelíd figyelmezetése tulajdonképpen Jézusnak az ő mennybemenetelével kapcsolatban korábban elmondott szavaira emlékezteti a tanítványokat.

A legemlékezetesebb a tanítványok számára az utolsó vacsora alkalma lehetett, ahol Jézus félreérthetetlenül tudtára adta a tanítványoknak: „jobb nektek, ha én elmegyek”. Jézus terve, tehát kezdettől fogva az volt, hogy Ő elmegy, de elküldi a másik Pártfogót, a Szentlelket, aki által majd a tanítványok szívében vesz lakozást. A hívők közössége alkotja az egyházat, a „Krisztus testet”, amely által Krisztus jelen van a világban. Akkor még a tanítványok el sem tudták képzelni, mit ért ez alatt Jézus. Már hogyan lehetne az jó, hogy ő elmegy? Az utolsó vacsorán ették a kenyeret, „amely érettetek megtöretik”, de közben fogalmuk sem volt róla, micsoda drasztikus változás vár rájuk: a küldetést, amelyet az Atya a Fiúra bízott, a Fiú most nekik adta tovább. Jézus főpapi könyörgésében ezt olvassuk: „Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba…” (Jn 17,18).

Ha jól belegondolunk, Jézus nem sok nyomot hagyott maga után a földön, nem írt könyvet, de még röpiratot sem. Mivel járta az országot, nem volt háza, nem voltak tárgyai, amelyeket ma megnézhetnénk a múzeumban. Nem nősült meg, nem alapított családot, sem dinasztiát. A helyzet az, hogy ha emberekben nem hagyott volna nyomot, akkor semmit sem tudnánk Róla. S Ő pontosan így tervezte. Ő a tanítványai, a benne hívők által akart jelen lenni a világban. Mindezt maguk a tanítványok is csak a Lélek eljövetelekor, pünkösdkor értették meg, hogy miért is jó nekik, hogy Jézus elment. Augustinus írja: „Eltűntél szemünk elől, s mi gyászolva fordultunk vissza, hogy végül szívünkben találjunk rád.”

Jézus a Szentlélek által immár tanítványai szívében lakozást véve általuk munkálkodik a világban. Azt, amit az emberi testben jelen levő Krisztus csak keveseknek adhatott meg – a gyógyulást, a kegyelemet, Isten szeretetének örömhírét – a tanítványaiban a Lélek által lakozást véve most mindenki számára felkínál.

Az, hogy Krisztus általunk akar jelen lenni ebben a világban hatalmas kiváltságot, de ugyanakkor nagy felelősséget is jelent a mi számunkra. Ennek szemléltetésére hadd mondjak el egy kis történetet. San Diego-ban van egy katolikus templom, előtte áll egy megrongált Krisztus szobor, amelynek letörték mindkét kezét. A gyülekezet kihelyezett rá egy táblát: “Nekem nincs kezem – de nektek van!”

Avilai Szent Teréz egyik szép vallomásában mondja: “Krisztusnak ezen a földön nincs többé teste – de nektek van! Nincs többé keze – csak a tiétek, nincs többé lába – csak a tiétek!” „Ti vagytok a Szentlélek temploma” – vagyis ott van a templom, az istentisztelet helye, ahol Krisztusban hívő tanítványok vannak! Ez egy nagyon fontos bibliai igazság. Krisztus az Atya jobbján van, a Szentléleknek viszont nincs fizikai teste, vagyis MI VAGYUNK KRISZTUS KEZE, LÁBA, TESTE, a jelenlegi világban! Nekünk, ma élő tanítványoknak kell hirdetni a szánkkal, szolgálni a kezünkkel, a lábunkkal Isten megváltó kegyelmét.

2.      Jézus rejtőzködő jelenléte a világban

A bűn rontását látva a világban, a szenvedés és halál valóságával szembesülve az emberiség ősi nagy kérdése: hol van Isten? Nietzsche, Freud, Marx és mások válasza szerint Isten elhagyott bennünket, s ránk bízta, milyen szabályok szerint éljünk. „Isten nélkül… mindent szabad” – mondja Dosztojevszkij. A XX. század két világháborújának borzalmai bizonyítják mire képes az ember Isten nélkül.

„A hol van Isten ebben a gonosz világban” kérdésre, úgy gondolom, Jézus az utolsó ítéletről elmondott példázatában adja meg a választ. Ez a juhokról és kecskékről szóló példázat szorosan kapcsolódik a Máté evangéliuma végén található négy példázathoz: valaki üresen hagyja a házát, egy távolba utazó gazda szolgájára bízza az irányítást, egy vőlegény olyan későn érkezik, hogy a vendégek elszenderednek, egy gazda szétosztja talentumait a szolgái között, majd elutazik. Mind a négyben a közös száll az eltávozott Isten.

A juhok és a kecskék példázata új oldalról vizsgálja a másik négy példázatban is felvetett kérdést, vagyis a távol lévő Isten kérdését.  Bepillantást enged a „Gazda” ítéletnapi visszatérésébe.  Elment, de visszatér, ezúttal hatalomban és dicsőségben, hogy elvégezze az elszámolást. Erre utalnak Jézus mennybemenetele után a tanítványoknak megjelenő angyalok is: „Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” (ApCsel 1,10).

A példázat tehát a köztes időt tárja elénk, azokat az évszázadokat, köztük azt az időt is, amiben mi élünk, amikor Isten távolinak tűnik. A modern világ nagy kérdésére megkapjuk a meglehetősen egyszerű és világos választ: nem, Isten nem hagyott itt bennünket, csak éppen álruhát öltött, s nem is sejtenénk, hogy az idegen, a szegény, az éhező, a rab, a beteg, a nyomorult álarca mögött Ő rejtőzik. „Bizony mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” (Mt 25,40). Ha esetleg nem vettük észre Istent itt, a földön, meglehet, hogy eddig nem is a jó helyen kerestük. Az egyik kommentár azt írja, hogy Isten a szegényekre bízta az „elfogadó” szerepét. Mivel iránta való szeretetünket nem tudjuk közvetlenül neki kifejezni, azt szeretné, ha a szegényekkel tennénk jót – egyszerűen rájuk bízta azt a feladatot, hogy elfogadják a keresztyének szeretetét.

Amikor egy alkalommal Teréz anyát amerikai turisták látogatták, munkáját látva nagyon csodálkoztak és megkérdezték tőle, hogy miért szolgálja olyan elkötelezetten Kalkutta söpredékét, ezt a választ adta: „Mi szemlélődő rend vagyunk. Először elmélkedünk Jézuson, majd elindulunk, hogy megkeressük őt álruhában.”

Jézusnak a Máté evangéliumában elmondott utolsó példázatából felismerhetjük, hogy az Istenre vonatkozó kérdéseink java része olyan, mint egy bumeráng, amely visszarepül hozzánk. Miért engedi meg Isten az éhséget, a szegénységet, a betegséget? Miért engedi, hogy börtönben, hajléktalanszálláson, kórházban vagy menekülttáborban éljenek emberek? Miért nem szedte rendbe Jézus a világot, amíg itt élt a földön?

A példázat szerint Jézus nagyon is jól tudta, hogy a világban, amelyet itt hagy, lesznek szegények, éhezők, rablók és betegek. Őt nem lepte meg, hogy bolygónkat ilyen szomorú állapotban találta. Volt terve a megoldásra, mégpedig hosszú és rövid távú egyaránt. A hosszú távú tervének része visszatérése hatalomban és dicsőségben, s a föld végleges „rendbetétele”. A rövidtávú cél pedig abból állt, hogy a felelősséget rábízta azokra, akiket ő választott ki, hogy tanítványai legyenek, s az örömüzenetet elvigyék a világba.

Hol van Isten? – tesszük fel számtalanszor a kérdést, amikor az emberi szenvedéssel szembesülünk. A választ pedig egy újabb kérdésben kaphatjuk meg: hol vagyunk mi, Krisztus tanítványaként, amikor az emberi szenvedés tanúi vagyunk?

Végül hadd olvassak fel egy internetes közösségi portálon megjelent bejegyzést, ami egy különös vasárnapi istentiszteletről szól.

"Egy hideg vasárnapon történt. A templom parkolója hamar megtelt. Ahogy kiszálltam a kocsimból, arra lettem figyelmes, hogy a testvérek valamit sugdolóznak, miközben bemennek a gyülekezetbe. Ahogy közelebb értem, észrevettem egy embert, amint támaszkodik a templom falának. Már majdnem egészen lefeküdt, mintha aludna. Egy hosszú, nagyon rongyos viharkabát volt rajta és egy kalap a fejére húzva, hogy már az arcát sem lehetett látni. Egy kb. 30 éves cipő volt rajta, ami olyan kicsi volt rá, hogy kilógtak a lábujjai. Gondoltam, hogy hajléktalan és hogy alszik, így bementem a templom ajtaján. Bent elkezdtünk beszélgetni. Szóba került a kint fekvő hajléktalan is. Az emberek csak mosolyogtak és suttogtak, de senki sem volt hajlandó behívni, hogy üljön le. Én sem.

Néhány perc múlva elkezdődött az istentisztelet. Mindenki a prédikátort várta, hogy foglalja el a helyét, és szóljon az Igéből, amikor kinyílt az ajtó. Bejött a hajléktalan, fejét lehajtva végigsétált a padok között. Az emberek zavarban voltak és suttogtak, meg arcokat vágtak. Végigment a szószékig, ahol aztán levette a kalapját és a kabátját. Elszorult a szívem. Ott állt a prédikátorunk... ő volt a hajléktalan. Senki sem szólt egy árva szót sem. A prédikátor elővette a Bibliáját és letette. "Testvéreim, azt hiszem, nem kell mondanom, hogy miről fogok ma prédikálni."

Velünk lesz-e Jézus 2011-ben? Ezt a kérdést tettük fel mai újévkezdő istentiszteletünkön. Hiszen íme, ismét eltelt egy esztendő, s mi annyi mindent nem tudtunk megtenni, amit szerettünk volna, s közben annyi minden történt velünk és körülöttünk, amit nem szerettünk volna. S mindezt látva, így újév kezdetén mi is az ég felé emeljük tekintetünket, mint Jézus tanítványai, s kérdezzük kétségbeesetten, hogy hogyan tovább, mi lesz ezután?

Tétlenségünkben, tehetetlenségünkben Isten Igéje szólít meg minket, amely kijózanít és közben pedig feladattal, küldetéssel bízz meg minket: „Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” Az, hogy ma 2011. január elsején itt lehetünk a templomban és hallhatjuk az Igét, azt jelenti, hogy még mindig tart a kegyelmi idő, a „nagy advent”. Mi Krisztus tanítványaként 2011-ben is abban a boldog reménységben élhetünk, hogy várjuk a mi Urunk Jézus Krisztus visszajövetelét.

Mi vagyunk Krisztus keze, lába, teste ezen a világon. Isten az ő szeretetét, kegyelemét általunk akarja képviselni ebben a világban. „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16). Ámen.

Bízzad Újra Életed Krisztusra

Krisztusra várunk

Nem tudjuk, mi jön, titok a holnap.
Némák a titkok. Ne válaszolnak.
Rejtő ködükbe szemünk nem láthat…
de elültetjük kis almafánkat,
bízva, hogy kihajt,
gyümölcsöt terem.
Titok a jövő.
Sürget a jelen.

Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap.
Némák a titkok. Nem válaszolnak.
De a ma int, hogy híven szolgáljunk,
mert tudjuk, Ki jön:
Krisztusra várunk.

Ha hirtelen jön, ha észrevétlen,
munkába leljen, ne resten, tétlen!
Testvérek terhét vállalja vállunk!
Mert tudjuk, Ki jön:
Krisztusra várunk.

Túrmezei Erzsébet